Dunántúli Napló, 1982. november (39. évfolyam, 300-329. szám)

1982-11-27 / 326. szám

A Pécsi Városi Rendőrkapitányság új vezetője Dr. Garai József alezredes November 1-én iktatták be tisztségébe a Pécsi Városi Rend­őrkapitányság új vezetőjét, dr. Garai József alezredest. 1966- ban szerezte meg diplomáját az állam- és jogtudományi egyetemen, azóta dolgozik a rendőrségen. 39 évesen való­színűleg az ország egyik leg­fiatalabb városi kapitánya. * Jóízű a szertelenség lakása könyvespolcán. Bár minden, ami összetartozik, együtt van — Moldova összes kötete, Szimo- novok egymás mellett, folyóira­tok —• ám annyiféle dolgot halmozott fel, hogy egy pil­lantásra képtelenség átfogni: a Gastro-mozi étlapja, színes orosz fabábuk, kisfia anyák na­pi köszöntői, kagylók, gyertya­tartók, Geszler Maria 1977-es kiállításának katalógusa, kö­vek. Az egyik sarokban egy nagy, barna, gyönyörűen fa­ragott tálalószekrény, hatalmas a szoba közepén álló ovális asztal is, az ablaknál egyszerű vonalú íróasztal, toliakkal, szí­nes ceruzákkal, mappákkal.­Ennek a színes szobának az ellenkezője a hivatala. Hosz- szú, téglalap alakú tárgyaló- asztal mellett 6—8 szék, mint a T betű szára, a feje a nagy íróasztal, rajta csak a legszük­ségesebb dolgok. Bal kézénél van a rádió, állandóan halkan szól. A tágas ablakokon besüt a nap. — Szellőztessünk egy kicsit — mondja. A reggeli parancs­noki megbeszélést követően ta­lálkoztunk, mögöttünk a hét vége a rendőrség szempontjá­ból ^néha zsúfolt két-három napja. Visszafordul az ablak­tól, nyilván még az előző meg­beszélés gondolatait folytatja: — Nem állhat ott minden gépkocsi mellett egy-egy rend­őr! Pécsen több ezer gépkocsi parkol a szabadban. Nehezen értem meg néhány dologban az embereket: az utóbbi hónapok­ban mindössze egyetlen gép­kocsin szólalt meg a riasztó- berendezés, amikor valaki il­letéktelenül elkezdett babrálni az autón . . . Azután itt ez a másik ügy: pengével hadoná­szó ifjak a Berek utcában. Hát nem volt ott egyetlen felnőtt sem? Miközben nekünk az az alapvető feladatunk, hogy Pé­csett, ebben a nagyranőtt vá­rosban szinten tartsuk a köz- biztonságot, a közrendet — és követel ez tőlünk mindig fe­szítettebb munkát —, az em­berek közül sokan egyre ke­vésbé figyelnek környezetükre. Érti ezt? Nálunk még nyugod­tan ki lehet menni éjszaka az utcára, de gondot jelent a rendőrségnek a gyermek- és fiatalkorú bűnözés, az erősza­kos, főleg a vagyon elleni bűn- cselekmények elszaporodása, a cigánybűnözők aktivizálódása, nem beszélek a garázdaságról. Rendben van, azért vagyunk, hogy ezekkel a gondokkal meg­birkózzunk. De szeretném, ha mások is felfigyelnének erre, észrevennék, s a megelőzés érdekében többen és többet tennének, természetesen a vá­ros lakói 'is, egyenként vagy közösen, mindenesetre kisza­kadva a közömbösségből ... Lezökken az íróasztalához, az egyik fiókból kivesz egy ciga­rettát: — Korán kezdem ma ... — mondja, messze fújva a füs­töt. — A megelőzésnek döntő fontosságot tulajdonítok. Dön­tőt! Egyedül a rendőrség, csak a maga munkájára, lehetősé­geire, eszközeire támaszkodva, nem tud lépést tartani. — Mégis: valami többet a rendőrségnek is tenni kell... — A támadólagos bűnmeg­előző munkára helyezzük át a hangsúlyt, azokkal szemben, akik antiszociális magatartá- súak. Amit az előbb mondtam, az nem azt jelenti, hogy nem igyekszünk lépést tartani. Hogy nem akarunk munkánkon javí­tani. Itt van például a közbiz­tonsági szolgálat. Tisztában va­gyok azzal, hogy szakszerűség­ben, kulturáltságban egyaránt észrevehető hiányosságok van­nak. Hogy a bűnügyi felderítő munkán is van mit javítani, az­zal együtt, hogy működik ná­lunk — nagyon hatékonyan és országosan is figyelemre mél­tóan — a készenléti szolgálat. Hogy a rendőrségnek érzéke­nyebben kell reagálnia a nép­gazdaságot, a társadalmi tu­lajdont sértő bűncselekmények­re. Ezeket nagyon nehéz már felismerni, a bűncselekmények egy része, hogy úgy mondjam, ráépül a gazdasági folyama­tokra, nehéz a felderítés, szak­munkát, sokágú szakértelmet kíván. — Gondolom, vannak ennél apróbb ügyek is, amelyek gon­dot okoznak. — Apróbbak? Nevezhetjük így is ... A gépkocsifeltörése­ket már említettem. Azután a markecolás. Itt is: a bevásárló­kosarak tetején a pénztárca. Csak le kell emelni . . . Meg is teszik! Alkoholban „elázott" éjszakák, amikor a hozzánk panasszal forduló azt sem tud-* ja, ki pofozta fel, kikkel ült egy asztalnál, hogy nézett ki az a nő, aki lakására csalta, merre mentek . . . Áruházi szarkák, öl­tözőtolvajok, kis stílű csalók, akik azért mindig be tudnak valakit csapni... * Akármerre fordulunk, csak lefele nézhetünk. Körülöttünk, a párás völgyekben a város, távolabbi dombok, présházak, kopaszodó fáig építkezések messziről idekoppanó zajai. Nagyot lélegzik a friss, kora­délutáni levegőből, a lusta Napba hunyorít szemével. — Ha nagyon tele van a fe­jem, ki szoktam ide ugrani egy órára, öreg barátom már meg­ismeri a csengetésem, nem ké­ne ilyen hosszan nyomnom a gombot... Idősödő szőlősgazda ereszke­dik a kapu felé, elégedetten mosolyogva nyugtázza a kö­szöntést: Jó napot, fiatalúr! Kint ülünk le, egy durva asztal mellett, kopott leveleket sur- rogtat a gyenge szél. Ugyan­úgy, mint hivatalában, átmenet nélkül ugrik a témára. — Nagyon szerettem a nyo­mozói munkát! Korábban vizs­gálótiszt voltam. Logikát, szívós munkát, felkészültséget, part­nerképességet kíván. Gyönyörű feladat volt egy konok bűnö­zőt rávezetni az igazság ki­mondására. Ügy kideríteni az eseményeket, hogy azok az ügyészség, a bíróság, de a ter­helt előtt is kristálytiszta, egész ügyként jelenjenek meg. — Most már nem a bűncse­lekmények vizsgálata a fő fel­adata. — Nem, de örülök, hogy éles­ben csinálhattam, mert most hiányolnám az akkor megszer­zett alapokat, ismereteket, gya­korlatot. Most alapvetően más a fefadatom: meg kell tanulni vezetni, összefognom a városi kapitányság állományát, hogy egy irányba haladjunk. Sok a munkánk, a közös munkára hat­ványozottan szükség van. — Sok olyan kötetet láttam a könyvespolcán, amelyek a II. világháborúról szólnak. — Nem azért, mert a ked­venc történelmi korszakom len­ne. Az azt az időszakot feldol­gozó könyvek közül elsősorban azokat keresem, olvasom, ame­lyek a bajtársiasságról szólnak. Babrál kicsit az asztalon, va­lahol lent, a domb aljában egy gépkocsi motorja bőg, a Kert­város felé mentőautó sziréná­zik. Ledobja a csikket, elta­possa. — Szelektálni .. . Kell tudni szelektálni! Mészáros Attila Vízügyi múzeumban A Tiszatáj egyetlen vízügyi múzeuma Szolnok mellett; egy régi, gőzkazános szivattyútele­pen található. Ide gyűjtötték össze a még fellelhető vízügyi emlékeket; az ősi víziélet hasz­nálatos eszközeit, halász, pá- kász szerszámokat, kubikos re­likviákat, egykori árvédelmi esz­közöket, földmérő műszereket és régi gőzkazánokat. 4. HÉTVÉGE Háta megett: 650 év Sásd nagyközség jubileumán Több minden összejött a hé­ten. A jubileum, s mellette két másik, kisebb. A vasút, az állo­más a napokban volt „csak" 100 éves; az iskola 11 év híján 200. Sásd ünnepel. Az utcák fellobogózva, a megemlékezé­sek egymást követik. Az embe­rek jól öltözöttek és derűsek. S ha most leírom, hogy elmeren­genek a múlton, ez valahogy érzelgősnek hat. Pedig bizonyá­ra így van. Átgondolják a múlt nagyon is szikár, kemény évti­zedeit, félévszázadát vagy töb­bet is, amit megéltek, átéltek itt. S talán a mára is gondol­nak. Az új telep takaros családi házaira, az állomáskörnyék emeletes lakótömbjeire, az új árufélékre az áruházban. Állok a helytörténeti kiállítás megsárgult fotográfiái előtt. Sokan eljöttek, főleg időseb­bek. Nézik a korabeli „Sárga- pitykés közlegény” színjátszói­nak csoportképét, álmélkodva: „Ott a Jani, ... ez meg — jé!...” Mellettem öreg bácsika, jóval túl a hetvenen egy meg­fakult óvodai ,,évzáró”-kép előtt. Megragadja a karom, és rámutat egy kerek fejű apró­ságra a felső sorban: „Ez va­gyok én!... — mondja, s a hangja egy kicsit megremeg. * Hat és fél évszázad történe­téről vaskos, szép kiállítású monográfiát jelentetett meg Sásd nagyközség Tanácsa. A település múltjával foglalkozó tanulmánysorozat is említi, az e napokban sok helyütt olvas­ható első adatot, amire a ju­bileumot is alapozzák. 1332-ből származik róla az első írásos emlék: egy pápai tizedlevél. Sásd ekkor már templomos fa­lu, de különböző leletek arra utalnak, hogy mór kőbaltaké- szítő ember is élhetett ezen a tájon. S nyilván nem véletlen, hogy táboroztak itt rómaiak: a török palánkvárat épített; csa­ták dúltak itt, házait felégették. Az emberek újakat építettek, azután egyre kevesebben, mert az itt áthaladó fontos hadiút „forgalma” elől egyre többen a környező dombok mögé húzód­tak. 1713-ban már mindössze egy család élt itt. S 70 évvel később, II. József népszámlálá­sakor 291 lélek lakta Sásdot. Alig tíz évvel később plébánia székhely, iskolával. Élénkebb fejlődése azonban csak jó száz évvel később, főleg a kiegyezés után kezdődött meg. Ebben kü­lönösen fontos szerephez jut átmenő főútvonala, s az öt irányból találkozó utak révén közlekedési csomópont szerepe, így lehetett hetivásár jogú or­szágos vásározó hely; hosszú időn át a hegyháti járás köz­pontja; járásbírósági székhely, korteshadjáratok centruma és sok más is, kiemelkedve a kör­nyező települések közül. így alakulhatott ki S-alakú főutcá­ja, számos ma is látható se-pa- raszt-se-polgár lakóházával, az itt letelepedő hivatalnokok, ipa­rosok, kereskedők ízlése, gon­dolkodása révén. * A vasút... Fogalommá vált. Sok-sok ember biztos kenyere, nyugdíjas állása a létbizonyta­lanságok világában. És az ad­dig szekerező, gyalogló, cipe- kedő emberek ezrei számára valóban az életet hozta el Sásdra, ahogyan az ünnepi szó­nok is hangsúlyozta a héten megnyílt „100 éves a Dombó- vár-Sásd-Pécs" kiállítás meg­nyitójában. S persze ablakot is nyitott a világra a vaspálya. De ameddig elkészült?!. . . Sok ezer magyar és olasz kubikos mozgatta meg e tájon a hegye­ket, völgyhidat építve, talpfá­kat, síneket fektetve s mindezt, ha jól értettem — szinte hihe­tetlen - alig egy év alatt. .. * A történelem nem kerülte s nem kímélte a községet az új­korban sem. Az I. világháború megakasztotta lendületes fejlő­dését. Volt megyeszékhely és direktóriumi központ 19 tava­szán, s a bukás után egy héttel már ott állt az állomáson Pró- nayék péncélvonata . . . Sokáig csöndes helynek számított, s nemigen ugrott ki a két világ­háború között sem. 1945-ben Sásának mindössze három ki­sebb ipari üzeme volt. A rá kö­vetkező évek meg ugyan nem kedveztek a még mindig járá­si központi félig kispolgár, félig középparaszti lakosság életé­nek, megélhetésének. Lélegzé­sének... Nyomasztó volt, oxi­génhiánnyal küszködött ez a fa­lu akkor egészében, megverve egy-két vezető posztú kiskirál­lyal, („királynővel”) . . . Ebbe adta a sors egy kicsit mélyeb­ben is belepillantanom. Itt kezdtem az életemet, nagy „É"- vel. 1955 őszét, 56-ot és 57-et írtunk. * Különös, furcsa hely volt, kü­lönös, furcsa emberekkel. Rit­kán mosolyogtak s talán soha­se nevettek... A derűt a gye­rekek hozták az iskolába, az életbe egyaránt. Ez is eszembe jutott a napokban, az iskola jubileumi ünnepségén. Néhány arc fölvillan előttem 25 év kö­dös távolából. Gyerekarcok persze. Jó részük vidékről járt be. Jól tanulni kevesen szeret­tek, a mesét, a történeteket an­nál többen. Bennem valahogy a figyelő arcuk maradt meg. A két Dsida-kislányé; a villogó szemű Nagy Jóskáé, aki egyet­len jó szóra a firenzei Fra An­gelico szeráfjainak üdvözölt mosolyával villogtatta a fogso­rát: „Tanár bácsi! Hadd vigyem a táskáját!..." Vagy a szép, komoly Csonka Eszter a VII. b.- ből, aki olyan szépen, ponto­san fogalmazott, hogy biz' isten, nemegyszer megirigyeltem. A szőke, kék szemű, copfos Ha­lász-lányok, voltak vagy öten; a kis kacér Sándor Mari a Vili. b.-ből s Mácsik Kati, aki úgy emlékszem, fodrásznak tanult. Vajon mi van velük, mire vitték az „Életben"? S persze a kis szőke Várady Laci a VI. a.-bál, aki számomra máig is talány. Nem volt eminens, de becsüle­tesen tanult. A nyelvtant utálta, az irodalmat szerette. A pad alatt is . . . Ott olvasta ki a fél könyvtárat. Ha felszólítottam, általában jól válaszolt. Egyszer nyelvtanból, összefoglaló szá­monkérésen látom, elmélyülten olvas. Na, meqállj . . . Azzal kérdezek valami nehezet tőle. Egv-két másodpercnyi szünet, (végigolvasta a mondatot), az uiiát odabökte arra a pontra, ahol abbahaqyta, azután las­san fölállt, és megmondta a helyes választ... Az osztály kuncoqott, én annyit tudtam ki­nyögni, hoqy na jól van Laci­ka. olvass tovább! . . .” Azt azért jó lenne meqtudni egyszer: hogyan csinálta?... * Sásd - 1970-től naavközség — mai kéoe azt is mondhatnám, derűs. Hét-nyolc kisebb-na- qyobb korszerű üzemében, szö­vetkezetében, dolgozik a mun­kavállalók 80 százaléka, miköz­ben 1300-an innen, 1200-an ide ingáznak. Munkaalkalom tehát van, úiabban egyre in­kább nők számára is. A gyara­podás a falu külső kénén is jól látható. Szilágyi Mihály ta­nácselnököt arról kérdezem, mire a legbüszkébb a 650 éves Sásdon? — Arra, hogy több száz csa­lád korszerű lakásba költözhe­tett; hogy öt cigánytelepünk volt, s ma már csupán eqyvan, s a beköltözők jó része meata- lálható a széo modern házak lakásaiban is. Dolgoznak és be­települnek . . . Nincs ciaánvave- rek-probléma, nincs elkülönü­lés. Se óvodában, se iskolában, se a falu közösségében. S ta­lán még arra, hoqy az itt élők szeretik Sásdot. Ha szót értünk velük, szívesen tesznek is érte. 76-ban 900 ezer Ft volt, mosta­nában évente 3,5—4 millió Ft az elvégzett társadalmi munka értéke — válaszolta. * Lassan véget ér az egyhetes ünnepségsorozat. Hét végén még összejönnek itt egy ünne­pélyes tanácsülésre, ahol a leg­jobb lakóterületi közösségek átveszik a vetélkedőkön s a társadalmi munkáért szerzett ju­talmukat. A nagyközség tovább éli hétköznapjait. Hazafelé gon­dolatban lepillantok a vargai dombról a völgybe, a sokfelé, sokféleképp megváltozott falu­képre. Alkonyodik, fények gyúlnak. Derűs, kiegyensúlyozott hangu­latot áraszt a kép — mondhat­ná az idegen. Mi tudjuk, nem­csak a hangulat, maga a kép is valós, meggyőző. Wallinger Endre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom