Dunántúli Napló, 1982. november (39. évfolyam, 300-329. szám)
1982-11-13 / 312. szám
Cápa veszély Parti Nagy Lajos verseiről Flaubert regényhőse — Frédéric — úgy összegezi életét, hogy az egyetlen értelmes cselekedete az volt, amikor virágot vitt az örömlányoknak. Boldog kor gyermeke volt ez a fél-poe- ta fiatalember, akit korának regényolvasója igen unalmas és haszontalan figurának talált, nem is sejtve, hogy ezzel önmaga felett mond ítéletet. Arra pedig még nagyreményű álmaiban sem gondolhatott, hogy lesz olyan jövő idő, amely nosztalgiát érez majd az értelmes cselekedetek e hangyányi lehetősége után. Százévente — a boldogtalan utókorok jóvoltából — szaporodnak a „régi szép idők" ábrándjai, melengetve és takargatva a történelmi jelen időértékhiányait. Ha hihetnénk abban, hogy száz év múlva mi is régi szép idők leszünk — mint azt Szerb Antal gondolta néhány évtizeddel ezelőtt — bizonyára megmosolyognánk Wittgénstein komor kijelentését, miszerint a szükségszerűség határain kívül esik az az állítás, hogy holnap felkel a Nap. Abból ugyanis, hogy kétezer éve konok rendszerességgel világít és valami érthetetlen bizalommal melegít, nagy könnyelműség lenne azt feltételezni, hogy a valószínűség gólyalábai helyébe a logikai igazság betonpillérei, állíthatók, csupán abbéli igyekezetünktől sarkallva, hogy biztos pontot keressünk a fejünk felett. Frédéric virágcsokra a cselekedetek több mint százéves impotenciája felől nézve győzelmi lobogónak látszhatna, ha nem tudnánk, hogy a „fellobogózott és megkoszorúzott" művirág csokrainkat szorongatva illetlenség lobogókat álmodni a fejünk fölé. Se lobogó, se Nap, így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy Parti Nagy Lajos egy nagy jövőjű város nem kevésbé nagy jövőjű könyvtárának ablakából — ahol egyébként akkurátuson el lehet dolgozgatni — nem a polgárházak sárguló falait nézegeti — amelyekben semmi kétség: „nincs hiba bájban" — hanem egy montenegrói szakácsnő teltkarcsú ülepét szemléli (jaj, belefájdul a szív), miközben Troppauer úr gondját viseli a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon teraszán. A teraszról — ha hihetünk Parti Nagy megfigyeléseiben — látni a tengert („nem átvitt értelemben"), ahol „kikötő hátán kikötő”, s ahol a Ville-de Montereau nevű hajó füstfelhőire még az „összes hajdani Kalóz Jenny” sem emlékszik már, csak annyi bizonyos, ezernyolcszáznegyven őszén, szeptember tizenötödikén reg- •gel, a Saint Bemard rakodópart előtt — ha hihetünk az ifjú Frédéric Moreau emlékezetében — még látták, miközben hatalmas füstfelhőket hányt. Ez a megnyugtató adat sem ho- mályosíthatja el azt a tényt, hogy a fiumei tengerész-szeretetotthon teraszáról úgy tűnik, bá.rcsak részben látni a tengert — hisz a könyvtár előtt fel-fel röppenő békegalambok el-el takarják —, hogy az ember „nem tudhatja, mikor kerül szárazdokkba / illetve hogy fellobogózott hajója alól / mikor zsilipelődik ki a víz..Mindazonáltal egészen bizonyos, hogy a sunyin apadó vízszint ellenére továbbra is cápaveszély fenyegeti az önkéntes víz- befúlókat, tűrhetetlen módon elhomályosítva ezzel a választás egyszemélyes érdemkeresztjeit. Troppauer úr — túl a szeretet korhatárán — az eposzírás nehézségeit belátva, már csak a montenegrói szakácsnő lágy őszikékbe illő fenekét szemléli, s rezignálton üzen egy a könyvtár ablakpárkányán megpihenő, állami tápszerektől elhízott galambbal: „anyám én Rejtő Jenő vagyok, s nem P. Howard". A helyzet létezik, bár korántsem ilyen súlyos, mert gondoljuk csak meg, ha Parti Nagy Lajos úgy esetefelé egy vasárnap, mondjuk elalvás helyett, hirtelen felindulásában megiz- mosítanó az ihlet szelíd karjait, s verset írna, akkor azt is megtudhatná a nyájas olvasó, hogy az élet végsösoron elviselhető, sőt szép, igen, igen szép, mert ki gondol manapság arra, hogy panel-váraink mennyezete a csillagos égig rheghosz- szabbítható, sőt egyenesen mennyei kupolát von örökzöld szobanövényeink fölé, s ki gondol például arra, hogy Troppauer Hümér úr — ama napsugaras XIV. Lajosról ne is bePARTI NAGY LAJOS szeljek — a legmerészebb álmaiban sem álmodozhatott arról, hogy „Casco-isten" óvó angyalainak kíséretében sétálhat a mozgássérültek közgyűlésére, vagy kinek jut eszébe manapság, hogy nyugodt közérzetünk fölött éles elméjű szillogizmu.- sokkal és többlövetű koltokkal őrködnek a „szombat esti felügyelők", azt pedig még a legjobb indulattal sem feltételezhetem, hogy bárkinek is megfordult volna a fejében az a megnyugtató tény, hogy az „Odol-reklámok" hótiszta mosolyai magukra vállalják a választás felelősségét, megerősítve mindannyiunkat a jóillatú reggelek nagyszerűségében. A helyzet létezik, bár korántsem ilyen rózsás, mert gondoljuk csak meg, ha Parti Nagy Lajos esténként mégiscsak verset írna, akkor azt is megtudhatnánk, hogy a „szorgos hajóács angyalok" „bedeszkázzák kátrányos éggel" a lélegző halcsontvázakat, hogy „a himnuszt / is félsötétben kell napról napra elköhögni / a majdani összhangzáshoz", és „hosszú az út a panelbeli ébresztőhöz / a hajnali vécézubo- gáshoz", hogy „szirénák / tengelyén pörög a város / fázós éjszakában / és elmaradnak a hetvenes / évek sántító kacsalábbal”. A költő — kíméletlen távolságban a nyáresti város és a nyáresti költészet csábító angyalaitól — egy resti felgyűrt abroszé asztalán 'könyököl, előtte korsóban „lószőke" ital. Vár. Talán Godot-ra, talán Pálinkásra. Messziről hallani a Ville-de Montereau jelzőharangját, s bár igen homályosan, de a., könyvtár ablakában látni még egy fiatalembert, kezében virágcsokor, s néz valahová. Papp István Bukolika Minden bizonnyal nyáresti éj van. így. Amúgy szurokba merült a nappal keksze, kipállott szájú szónok az este. Közben latin derű. Jön le a pásztor a hegyről, ballag a hegyre a költő, félúton Ünnepi Könyvhét. Leng leng a szmoggyár füstje kiken, dögcédulák az estikéken. Patak patak hátán, olyik eldobált trabanton folyik át Félúton félúti zászló, mámorban a karcsú kilátó, csúcsán Kánaán mimelődik, a töve újratermelődik. Nyáresti éj minden bizonnyal, grill-csillagok zizegnek sztaniolban. Ki lehetsz, ha Trabantod van? Mondjuk, miniszter nemigen. Vezérigazgató sem. Zöldséges? Kicsi, kezdő zöldséges talán. Ki lehetsz, ha Trabantod van? Úgy még nem hangzott el, ha jól tudom, hogy te lehetsz- a Nagy Senki, de valahogy mégis kimondatlanul ott lebeg a megállapítás okozta megütközés, megnyugvás, gőg és szánakozás a legtöbb arcon ... Kivéve persze azokat, amelyek maguk is Tra- bant-szélvédő mögül kandikálnak elő. Ki lehetsz, ha Trabantod van? Nyilván kis pénzű ember. Valami beosztott.,. valami kis cégnél. Valami kis kezdő pedagógus valahol a préri szélén, félig-meddig gyalogos. Esetleg nagymenő a krajcárosok között, és ha már így van, akkor mit akarsz? Milyen alapon bámészkodsz olyan öntudatosan a benzinkútnál? Milyen alapon képzeled azt, hogy a maszek alkatrészkereskedő elfogadja a köszönésedet? Milyen alapon hiszed azt, hogy „egyenrangú vagy” a városi, vagy a közúti forgalomban? Milyen csodálkozni valód van azon, hogy a városban nyolcvannal, az országúton pedig százhússzal húznak el melletted? Ki lehetsz, ha Trabantod van? Akivel dolgod van manapság, ne hidd, hogy frissen növesztett bajuszodon akad fenn. Ne hidd, hogy éppen- csak füledre konyuló hajad hosszúságán ütközik meg. Ne hidd, hogy a képed nem tetszik neki. Netán az öltözeted. Esetleg a feleséged, vagy a gyerekeid. Nem. Azt méri föl csupán: ki lehetsz, ha Trabantod van? ...És eszerint viselkedik veled. Mert úgy véli, viselkednie kell. Tarthat tőled? Gondolhatja, hogy szemtelenségére kikelsz magadból és eljársz vele szemben. Hogy „megfelelő lépéseket teszel?” Gondolhatja, hogy szólsz a sógorodnak, az unokaöcsédnek, vagy az unokabátyádnak, akik majd ... Gondolhatja, hogy a főnöke, az igazgatója barátja vagy ... Ugyan. Pillanatok alatt fölSzabó Zoltán rajza méri: kj lehetsz, ha Trabantod van. Pedig annak idején, amikor először beültél ebbe a markánsan zümmőgő-börrögő közlekedési eszközbe, nem ezt képzelted. Nem tudtad, hogy iskolapadba ülsz, tanulni fogsz. Megtanulsz egy sereg olyan „anyagot”, ismeretet, amit sehol máshol nem tanítanak. Megtanulod, hol a helyed, m!~jár neked, mit várhatsz el ettól-attól. Megtanulod, ki vagy. Mert hogy: ki lehetsz, ha Trabantod van? Megfejteni ezt a csekély titkot érettségi nélkül is kacagva lehet. TRABANT Pedig ez a kis négykerekű doboz nagyszerű szerkezet ám! Milyen sóvárogva bámultad nagy gyalogos lótá- said-futásaid idején. Milyen sóvárogva bámulja az, aki sietne valahová és nem jön a busz... És legföljebb csak futhat. Milyen nagyszerű, ha horgászni, kirándulni mész. Vagy ha csupán átsuhansz a városon. Ha fölmész az erdőbe, megállsz egy szép helyen, kiszállsz egy kicsit. Ha valami csomagot fuvarozol. Milyen nagyszerű eszköz ez a kis Trabant mindahhoz, ami a te igényeid, érdeklődési köröd szintjén foglalkoztat. Milyen sokat segít ez neked és a családodnak. Kiszabadít a négy fal közül. Megkönnyíti a munkádat, az életedet. Elvisz bárhova, ahová csak akarod. Még becézget- heted is, hiszen olyan kedves. Meghitt. Sőt: szeretetre méltó. Hálás, ha gondozod. Ha nem, akkor is hűséges hozzád. Szinte társad. Amikor először beleültél, meg sem fordult a fejedben, hogy: na most aztán kiadod magad. Hogy státuszszimbó- lumos, kasztjelvényes korszakunkban rossz lóra tettél. Hogy öreg, lerobbant Volkswagent, vagy Opelt, esetleg Fordot kellett volna venned, majd azt ledukkózva, kisu- vikszolva forgolódni, jönni- menni kis országunkban-... A piacok, a hivatalok, a lakó- és üdülőhelyek közti keskeny utakon, tereken. Mert akkor ... lennél valaki. Akkor komolyabb megfontolás tárgyát képeznéd. Akkor látnák, hogy igényed van. Hogy a kocsid — ha nem is új — márkás. És ha márkás, akkor ugyebár... Látnák, hogy nem akárki vagy. és bár — finom, elegáns mo3orral — napjainkban egyre kevesebben hökkentenek meg e honban, még abból is jutna akkor. Ha ... De adva van a Trabant. Megfelel a magyar közlekedési előírásoknak. Megfelel a szerényebb űrtartalmú zsebnek. És mégis valami baj van vele. Nem felel meg státuszszimbólumnak. Mert ugye ki volna képes manapság nevetség nélkül döngetni a mellét, hogy: nekem bizony van egy Trabantom... Trabantja? Ma már az Egri csillagok félszemű Jumurdzsákjának is volna... ha itt élne és kellene neki. De hát te nem azért vetted, hogy verhesd a melled. És különben is: a legalacsonyabban szálló madár távlatából már minden egykutya. Trabant, Lada, Dácia. Jönnek, mennek az országutakon. Kormányaik mögött komor ábrázatú vezetők. És hiába rohannak bárhova, egyikük sem tudja megváltani a világot. Egyikük sem tudja megállítani a benzinárak — és egyáltalán az árak — emelkedését Egyik sem tud semmi igazán és alapvétőért fontosat. Legföljebb azt tudja kijelenteni nagy fölényesen: — én már bizony bele nem ülnék egy Trabantba ... Hogy miért? Az ő dolga. Nyilván azért, mert megveti a Trabantot. És mert ő nem olyan ember, aki csak úgy Trabantba ül. Hiszen a Trabant kétségtelenül kényelmetlen. Hogy mihez képest? Egy lovaskocsihoz képest például fölöttébb kényelmes. Kényelmesebb benne ülni, mint mondjuk az útpadkán futni és így tovább. A legfőképpen persze azért kényelmetlen, mert a Tra- bant-ülés iskolapad is egyúttal. Iskolapadban pedig vajmi kevesen szeretnek ülni. Iskolapad, mert megtanít valamire. Valami nagyon fontosra. Megtanít arra, hogy ki vagy, hol a helyed, hova tartozol. Legalábbis mások szemében. Mert: vajon isten ki lehetsz, ha Trabantod van? Bebesi Károly Domboy Győző rajza ARATÓ KÁROLY Tartomány Fejed karodra hajtva alszol a napon, tombol a nyár, a hőség, \ körötted fűszálak ezredei a kivont kardú őrség. Lüktető szíved ritmusára emelkedik, süllyed hasad — éveid karavánja az idő sivatagjában halad. Ki vagy, mi vagy, ha alszol? Nem tudom most sem, ahogy nem tudtam sohal Tested délszaki föld — én lennék gyarmatosa? Tartományának, mondd, hol a határa, a kezdete s a vége, hogy bebarangoljam keresztül-kasul és kimondhassam végre? Miért csúszol ki köreimből, ha itt bujkálsz fejemben? Vagy azért titkolod világod, hogy minél előbb felfedezzem? Olyan csillagok lennénk, kiket a másik fénye bánt? De egymásért keringve, hogy élnénk hallgatag bolygók gyanánt? Miért lépsz át oda, ahonnan visszhang sem felel? Mig faggatlak s te hallgatsz, nem vigasztal, hogy örök vitáját a Nappal az Ej s a Nap az Éjjel is így kezdi el.
