Dunántúli Napló, 1982. november (39. évfolyam, 300-329. szám)

1982-11-13 / 312. szám

Királyasszony lovagja (Roy Blas) Bemutató a Kamaraszínházban KÖNYV Beszélgetés hajnal felé A hatvanadik éve küszöbén álló Katkó István eddigi novel­láinak javát gyűjtötte össze eb­ben a terjedelmét tekintve kö­zepesnek mondható kötetben. Az író a mai magyar novella egyik kiváló, de szerényen, nagy-nagy időkihagyásokkal publikáló mestere. Ami kortár­saitól megkülönbözteti, s mű­veinek sajátos jellegét adja, óz kivételes érzékenysége az élet apró dolgai iránt. Egyik-másik írása szinte a pillanat keltette benyomásra, alig érzékelhető rezzenésekre épül, mégis teljes emberi sorsok, belső világok megmutatója. Természetes köz­vetlenséggel alkalmazza a lé­lektani megfigyelés eszközeit, azokat a bonyolultságukban is egyszerű írói fogásokat, melyek a részleteket éppúgy hitelessé teszik,' mint az egészet. A négy ciklusba rendezett kötet első fejezete a gyerekkor meghatározó élményeit dolgoz­za fel. Hol líraion kedves, hol szomorkásán elgondolkodtató emlékek villannak itt fel, mi­közben hírt adnak egy letűnt vi­lág társadalmi valóságáról. A külvárosok lakóinak szegénysé­ge, elesettsége az, ami az író képzeletét legtöbbször megin­dítja, s a szegénységben is meglévő, sőt talán erősebbé váló emberi büszkeség, lelki jóság (Költözködés, Piros ke­nyér, Guberálók közt). Érdekes arcok,' különös sorsok bonta­koznak ki a sokszor hatásos fordulatokkal lezárt történetek­ből, de érdekességükben, külö­nösségükben a mindennapok történelemmé lett világának ta­nulságokat rejtő jegyeit hordoz­zák. Katkó István kitűnő ismerője a munkáséletnek. Belülről, nem külső megfigyelőként szerezte innen származó élményeit. Ta­lán ezért is tudott maradandó értékű novellákat írni abban a korba, mikor erről a témáról előírásszerűén, tucatjával szü­lettek a sematikusabbnál se- matikusabb művek. Munkáshő­seit szeretettel, megértéssel áb­rázolja, de korántsem a lecsi- •szolt problémamentesség szem­szögéből. Az igazi emberi érté­keket állítja szembe az alatto­mos, rafiaált gonoszsággal, az őszinteséget a hamis látszatkel­téssel. A Forgatagos idő című ciklusba sorolt novellák közül éppen ennek az írói ábrázolás- módnak köszönhetően emel­kednek ki a Félhomályos átjá­ró, a Beszélgetés hajnal leié, Az asszony előtt című írások, s telítődnek máig érvényes mon­danivalóval. A magánélet, az egyéni sor­sok örömökkel,, kisebb-nagyobb tragédiákkal tarkított világa kü­lönösen vonzza Katkó Istvánt. Sőt, talán azt mondhatjuk, eb­ben . a „kisvilágban” találja meg az írói énjét maradékta­lanul kifejező témákat. Itt érvé­nyesül igazán lélektani meg­figyelő adottsága, az apró mozzanatokból építkező képes­sége, s az, hogy a mindennapi élet eleven problémái iránt mindenkor érzékeny. Elég csu­pán egyetlen novellát említe­nünk énnek alátámasztására, a kitűnően megírt Amíg a kocsit javítják címűt. A látszólag bé­kés, egyetértő családban az egymástól való elidegenedés széthullást sejtető jelei mutat­koznak meg a házastársak kö­zötti rövid beszélgetés során. Katkó Istvánnak jó érzéke van a visszás jelenségek szati­rikus ábrázolásához is. Köteté­nek utolsó, Zajártalom című ciklusában ad erre példát. Az Államosított céllövölde, az Iro­dalmi albérlet, valamint a Diá­kok a fogadáson nevettető, s egyben mélyen elgondolkodtató története tartós élménnyel ajándékozza meg az e műfaj­ban igényes olvasót. v K. S. „Don César: Bátyám mit ren­dezel? Egész kis operát? / S milyen szerep várhat dicső ta­lentumomra? / BaSszus vagy hőstenor? Ä primo vagy a contra? / Vezényelj, mesterem: lesz itt olyan ricsaj ..." Ezt kérdezi szerepe szerint Kulka János dón Sallustetól (Melis Gábor) a Királyasszony lovagja című Victor Hugo-dráma első felvonása második jelenetében. A Pécsi Nemzeti Színház be­mutatója láttán fölmerül a kér­dés: lehet, hogy az előadás létrehozói közül is csak Kulka János, a színész kérdezte ezt meg a rendezőtől (Konter László)?!... Pedig a Ruy Bias 1838. évi bemutatója a párizsi Théátre de la Renaissance színpadán a drámai színház és a közönség találkozásának „reneszánszát”, a romantika színpadi betörését és győzelmét jelentette. Igazi botránydarab volt; a közönség lelkes ünneplése ellenére a hi­vatalos kritika egyértelműen ellenségesen fogadta a klasz- szikus drámai szerkesztés fel­rúgását, merész nyelvi fordu­latait. „A Ruy Bias ... minden eddiginél vakmerőbb támadás a közönség ép esze és ízlése ellen” — írta pl. a Revue des Deux Mondes kritikusa. A drá­ma pályafutása maga is elég kalandos: a bemutatót köve­tően ‘1872-ig nem játsszák Franciaországban, aztán a szá­zadfordulóig hatalmas siker- széria. A XX. század raciona­lizmusa megmosolyogja pate- tikus' romantikáját, majd az öt­venes évek elejétől Jean Vilar színházában kel új életre, és olyan színészegyéniségek fém­jelzik, mint Gerard Philipe, Jean Marais és Magyarorszá­gon Gábor Miklós. A lakájból lett miniszter és a spanyol ki­rályné szerelmi történetének szélsőséges érzelmi kavalkádjá- ban mindannyian megtalálták azt a réteget, melyet tolmá­csolni akartak, melyre közön­ségük rezonált. A pécsi előadás képtelen volt ezt a szerepet betölteni (vállalni?). Érzelmi kavalkád helyett minden észlelhető rend­szerezettségre törekvés nélkül szinte mindenki a számára leg­kisebb erőfeszítést igénylő szí­nészi eszközökkel adta szere­pét. A probléma a helyszín meg­választásával kezdődik. Érthe­tetlen, hogy Herczeg Ferenc B/'zónc-ának ~összenyomorítása után újból kamaraszínpadra -gyömöszölnek egy drámát, amely kifejezetten igényli a le­vegőt, a tágas teret. A roman­tikus tirádák a színész számára is távlatot követelnek, hogy az ne puszta ágálásnak hasson. Kiss Anikó színpadképével ugyan talán még a lehetősé­gek határán is túlmenően meg­tett mindent az illúzió és az atmoszféra megteremtése ér­dekében, de hogy örömünk semmiben sem lehessen mara­déktalan, a kifejezetten szép és dekoratív hatást bántóan le­rontotta a háttér stílustalan, csúnya vaskeretes fólia „talál­mánya". A színészi teljesítmények tag­lalásának élére — mint már annyiszor — Takács Margit ne­ve kívánkozik. (Miért látjuk oly keveset színpadon?) Albu­querque hercegnő néhány mondatos szerepében külön előadást rendezett a számunk­ra: színészmesterségből, at­moszférateremtő készségből. Tulajdonképpen megcáfolta a színpadképről írt soraimat: mert felállt karosszékéből, és az akkor már a spanyol királyi udvar volt. Sajnos az előadás folyamán nagyon egyedül ma­radt. A bemutatón láthattunk egy másik színházat is: ez 20.55-től 21.20-ig tartott. (Az előadás 19-től 21.45-ig.) Ezt Kulka Já­nos nyújtotta. Mert — mint re­cenzióm elején írtam — az ő César de Bazán-ja volt az, aki megkérdezte elképzelései­ről Don Salustiót, a rendezőt, vagy önmagát. Pátosz nélküli, élő, friss és mai alakítás. Nem küszködött a .csöppnyi, térrel, az „asztal alatt is megélt" lábfejpantomim találmánya. És tud verset mondani. Illetve verses drámá.t. Hugo páros- rímű alexandrinjai természe­tes köznapisággal, a beszélt nyelv megnyerő hitelével hang­zottak szájából. (A recenzens számára csak az a zavaró, hogy ezt mint érdemet ki kell emel­ni, s nem ez az alap, melyről a színészi játék indul — az előadás szereplőinek többsé­génél.) A színészi teljesítmények megítélésére nincs teljesen ob­jektív mérce. A Hétfői Dunán­túli Napló november 1-i szá­mában megjelent portré Safra- nek Károly teljesítményét több helyütt 'is alapvetően pozitívan ítéli meg, illetve sejteti azt. Kétségtelen, hogy megjelenése, alkati adottságai Ruy Bias megformálására predesztinál­nák, ugyanakkor színészi esz­közeit — a Cinna utón immár HANGVERSENY A Pécsi Filharmonikusok kamaraestje másodízben — nem képes az ilyen drámai alkat mai meg­formálásához maradéktalanul felsorakoztatni. Mindvégig túl­zottan lágy tónusú, indulatai­ban nem tűnik igaznak, gesz­tusai túlnőnek alakján, isko­lássá válva: „figyeljetek, most jön a mondanivalói...” Vers­mondása is ehhez idomul. Oláh Zsuzsa bűbájos, ked­ves, bohó — csakhát nem spa­nyol királyné. A középkori spa­nyol királyi udvar helyett pa­nellakások távfűtéses összkom­fortját idézi inkább, s ez utób­biban csak erősíti Gyuricza Li­lian Casilda-ja. Mester István mint dón Guritán operett-ta­pasztalatait kamatoztatta. Me­lis Gábor személyében rokon­szenves, szinte jóságos Salustio de Bazán-nal ismerkedhettünk meg. De ez az intrikus szerep­köre. Az udvari tanácsosok, va­lamint a duenna szereposztás­beli vagy felfogásbeli tévedé­sek forrásai voltak csupán. Bánky Gábor lakájfigurája adott csak felüdülésre alkal­mat ebből a sorból. Ha nem is túlzásoktól mentesen, de ha­tározott elképzeléssel formálta meg a „lakáj!" gőg karakterét. Bármély színpadi előadás értelmét az általa mondandó megfogalmazásában láthat­juk. Ezúttal ezt nehéz volt fel­fedezni a bemutató során. Szilárd István A Pécsi Filharmonikus Zene­kar kamaraegyüttesének hang­versenyével kezdődött meg szer­dán este a pécsi Liszt Teremben az idei Kamarabérlet. Az ere­detileg tervezett Ravel-remek- mű, a Pavane egy infánsnő halálára, sajnos, elmaradt. Bach elsőként elhangzó III. Brandenburgi versenyét robosz. tus, nagy formátumú, jellegze­tesen barokk előadásban hal­lottuk, ez azonban nem volt mentes kisebb, zavaró hibák­tól. Leginkább a hegedűk oly- Ikori túlzott vibrátója és a basz- szus-szólamok apróbb pontat­lanságai zavarták a maradék­talan műélvezetet; a harmadik tétel árnyalatnyival lassabb tempója is javára vált volna a megvalósítás plasztikusságá­nak. Masszív, markáns Bach-ze- ne- szólt, az előadás azonban adós maradt a forma kiegyen­súlyozottságának, letisztult tö­kéletességének érzékeltetésével. A megszólaltatás lendületes íve, tömör, egészséges hangja vi­szont így is maradandó élményt adott. Hasonló, kisebb hiányos­ságok nehezítették a befejező Selyemlétra-nyitány élvezetét is. Kircsi László remek oboa-szólói sem tudták feledtetni a nyitány apróbb ritmikai pontatlansága­it. Szinte maradéktalanul szépen hangzott el viszont Mozart két remekműve, a G-dúr hegedű- verseny (K.216.) és a 296/b. Kölchel-számú Sinfánia concer- tante. Az előbbinek már a kéz. dete, a szépen hangzó akkord­fogás is jelezte, hogy Vass Ág­nes választása telibe talált; ér­ti és szereti a művet, belsőleg azonosul vele. Az első tétel elő­adásában jól egyesítette a ka- maszosan hetyke staccatokat a szép ívű legatokkal, nemes nyu­galommal és lírával rajzolta meg a fiatal Mozartnál (még) szokatlanul bensőséges máso­dik tételt, jól fogta össze a harmadik tétel különböző karak. terű elemeit. Jellegzetesen ro­kokó előadása méltán aratott vastapsot, csupán azt nehez­ményezhetjük, hogy az első té­tel kadenciája — Ismerve a választás néhézségeit — a bra­vúrosság igényét ugyan mara­déktalanul kielégítette, jellege azonban túlzottan romantikus volt, nem illett eléggé Mozart művéhez. A hangverseny másik kiváló­an sikerült száma a Simfonia concertante volt, amelyben négy fúvósművész játszotta a „ver- seny”-szólamokat. (Deák Árpád, Paláncz Tamás, Tarjáni Ferenc, Várnagy Attila). A második té­telben szemléletesen rajzolták elénk Mozart e hangszerekkel kapcsolatos zsenialitásának tel­jességét, a harmadik tétel vari. ációsorozata talán ennél is szebben sikerült. A remekbe­szabott előadásnak összesen két zavaró mozzanata volt: az egyik Tarjáni Ferenc tónus tekinteté­ben csodálatra méltó, ám tech. nikailag ezúttal nem mindig tökéletes kürtjátéka, a másik, hogy Deák Árpád oboája a felső fekvések egyes hangjainál fémes-üvegesen s épp ezért olykor kissé hamisan . csengett, ilyenkor nélkülözve egyébként megszokott telt bársonyossá­gát. Hirsch Bence karmesteri munkáját az egész koncert di­cséri, olykor-olykor kissé még- gondoltabb tempóvétel azon­ban nem ártott volna. Varga János Kántor Sándor állandó kiállítása Karcagon Nagy fazekas művészünk, Kántor Sándor, 1894-ben szü. letett, akkor, amikor a ma­gyar népművészet már erősen hanyatlóban volt. A véletlen úgy hozta, hogy a 12 éves kisfiút a szülei fazekasinas­nak adták. 1911 -et írtak, ami­kor felszabadult, de még ki­lenc évnek kellett eltelnie, hogy saját korongja mellé ül. hessen. Győrffy Istvánnal való találkozása döntő állomás volt az életében, Ő irányította fi­gyelmét a tiszafüredi cserép­edényekre, melyeknek akkori­ban nem volt mestere. Kántor Sándor érdeme, hogy nem nyugodott bele a réginek, a megszokottnak az ismétlésé­be, hanem kereste a tovább­lépés lehetőségét. Jó érzékkel választotta ki azt, amivel a hagyományokat gazdagítani tudta. Nevéhez fűződik a karcagi, a nádud­vari, a mezőcsáti fazekasság megőrzése és továbbfejleszté­se. Műhelyében híres Miska- kancsók, nagyméretű, színes, díszes tálak, grafitmázas fe­kete kerámiák készültek. So­hasem látott formákat úgy alkotott meg, hogy azok — például madár-, és állatmotí­vumai — mégis a magyar fa­zekasművészet szellemét su­gározzák. Kántor Sándor legismertebb népi fazekasunk hazánk ha­tárain túl is. A brüsszeli vi­lágkiállításon nagydíjat, és nemzetközi oklevelet kapott. 1953-ban a Népművészet Mestere lett, majd 1978-ban munkáját Kossuth-díjjal 'is­merték el. A 88 éves mester jelenleg is alkot. Művészetét a hagyományőrzés mellett ma is változatlanul az új értékek teremtése jellemzi. Ez a több mint hét évtizedes, gazdag életút tárul elénk Kar. cagon, az Erkel Ferenc utcai fazekas tájbázban, ahol Kán. tor Sándor munkáiból állandó kiállítás nyílt. Miska-kancsók, tálak, szilkék, butéliák, külön­böző figurák — mind-mind e gazdag alkotóélet egy-egy állomását jelzik. Műveinek szépsége, titka, hogy kerá­miái egyszerre ősiek is és maiak. Szente Erzsébet Kántor Sándornak a brüsszeli alkotásaibál. világkiállításon nagydíjat nyert

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom