Dunántúli Napló, 1982. október (39. évfolyam, 269-299. szám)
1982-10-02 / 270. szám
Nincs nap, hogy szembe ne találkoznánk a Rákóczi úton a Zsolnoy-Mattyasov- szky-ház két irdatlan nagy tűzfalával, amelyen az egyet, len „dekoráció" a valamelyik mellékhelyiség okozta nagy kerek vízfolt. A Rózsa Ferenc úti felüljáró lehajtó ágát a Bajcsy-Zsilinszky úttal összekötő út elkészülte óta egy rozzant, hiányos, kijavításra váró hosszú tűzfal kínálja magát: kezdjenek már vele valamit. Szemben, p felhajtó ág mentén egy másik, hosszabb tűzfal szür- kélkedik. Látunk aztán ilyen falakat még a Rákóczi úton és jártunkban másutt is a városban, amelyek minduntalan felkeltik a gondolatot: milyen más lehetne a város arca, ha ezek a falak nem lennének ilyen kopárak. Ám ezek a falak nem ilyennek születtek: ilyenné lettek, mert a „szomszéd” elhalt mellőlük. Új városrészeinkben azonban a korszerű építési mód szült tűzfalakat tucatjával - öt- és tízszintnyi falak sivár sora kiált képzőművész fantáziája után. Aki külországban járva nemcsak arra kíváncsi, mi van a kirakatokban, az üzletekben, egyebek közt arra is felfigyelhet, hogy az óriási üres tűzfalak különböző információk hordozóivá váltak. Ügy találták: nemcsak reklámok elhelyezésére alkalmasak, hanem sok egyébre is. A nagy felületek csábítók, vállalkozó kedvű képzőművészek fantáziáját késztették játékosságra és — mint a mellékelt képeken is látható - a sivárságot olyanná varázsolták, ami az utca emberének a közérzetét javítja. És mi mennyire jutottunk a „tűzfal-képzőművészetben"? Kevés igazán jó példát sorolhatunk fel. Az egyik Budapesten, a Kálvin téren látható: egy a háborúban „megözvegyült" többemeletes tűzfalra fák, bokrok és felhős égbolt leegyszerűsített formáit festették. Itt közelebb, Barcson Gettó József pécsi építésznek a városközpontban épített házsorán egymás folytatásaként festett geometrikus ábrák ragadják meg a figyelmet. Pécsett a panelokkal a születés idején tett egy kísérletet Tillai Ernő: a végfalakon levő kis ablakok köré gyémántmetszésben festett ábrái játékra késztetik a szemlélőt. Bemélyed-e az ablak a síkba, vagy kiemelkedik abból?... (Kár, hogy az újrafestésnél elvették tőlünk e játékot!) A tűzfalat nálunk jobbára csak reklámok elhelyezésére képzelik el. Budapest ehhez számtalan példát szolgáltat, Pécs csak keveset és — öreget. Az egyetlen igazi, ami kompozícióként is megállja a HÉTVÉGE 6. így dekorálták egy hamburgi szárakozóhely tűz- Ez pedig egy érdekes alkotói ötlet falát helyét, Lvov-Kertvárosban, a Sarohin tábornok útja egyik tízemeletesén látható: az Ifjúsági Turisztikai Kölcsönző négy panelt elfoglaló ismert embléma-együttese. A reklám valóban alkalmas tűzfaldíszítési elem, csakhogy a reklám kérészéletű dolog. Nem biztos, hogy amit ma harsányan reklámozunk, azt holnap is kell, a holnapután- ról nem is beszélve. Groteszk látvány az önnön utóéletét élő, aktualitását vesztett reklám, ami már az égvilágon semmit sem mond, vagy éppen félreinformál. Ilyen a Mecsek Áruház hatalmas reklámja a Rákóczi úton: többek között a 47-es autóbusszal invitálja a vásárlókat Hanem hol jár már a 47-es!. . Persze ha jó a reklám, bizony sikeresen túl-, élheti önmagát és netán képzőművészeti alkotásként lehet érdekes akkor is, amikor az eredet? mondanivalója már fabatkát sem ér. Ilyen „megrázkódtatás" nem fenyegeti a kifejezetten képzőművészeti mondanivaló- jú tűzfal-díszítéseket, ezért is a továbbiakban ezekről lesz szó. Lantos Ferenc festőművésszel beszélgettünk erről, s azért éppen vele, mert ő az, aki a látáskultúra fejlesztésének szentelte művészi-pedagógiai munkásságát. íme a beszélgetés summózata: „Van ennek veszélye is. előnye is. Ami a veszélyt illeti, az én gondom az, hogy szabad-e - és ha igen, akkor hogyan — egy rossz épületet kívülről dekorálni olyan látszatot keltve, mintha jó lenne. Persze abba sem nyugodhatunk bele, hogy valami rondán szennyezze a környezetünket. En elsősorban szellemi irányítást várok attól, amit a falra festünk, nem pedig tércsalástr azaz a síkot nem síknak, az egyenest nem egyenesnek láttatni. De nem tagadom: ennek is lehet funkciója. A lényeg tehát az, hogy amit ráteszünk a falra, annak funkció- [a legyen, információt közvetítsen, s mindig az adott környezettől függően és azt javítva jelenjen meg. Nagy felületek láttán feltámad a természetes emberi igény azok benépesítésére, a tűzfal pedig olyan felület, ami pontosan ilyen ingereket kelt, s inspirációkat is adhat. Ezeken egy sereg olyan információt lehetne elhelyezni, amik összefüggéseik révén gondolkodásunk meghatározói lehetnének, s valami szellemi KRESZ-ként segíthetnének eligazodni a világunkban. Egy tűzfalon játszani is lehetne úgy, hogy fent egy nagyméretű inspirativ ábra van, ami lent, emberközelben továbbgondolkodásra. és alkotásra serkent gyermeket, felnőttet. Aztán egy tízemeletes épület 30-40 paneleleme is alkalmas lehet arra, hogy egy forma átalakulását vagy egy színsor dinamikus változását mutassa be. Alkalmas helyen azt is el tudom képzelni, hogy egy tűzfalra olyasmi kerüljön, ami a közérzetet másként javítja, pl. az adott helyen éppen hiányzó la .. A fentieket gondolatébresztésnek szántuk. A kérdés adott: mit lehetne kezdeni régi és új pécsi tűzfalakkal? Vállalkozó kedvű olvasóink rajzos ötleteit, javaslatait várjuk tehát, s a legjobbakat közöljük is — az esetleges megvalósíthatóság reményében. S hogy van-e a megvalósításnak lehetősége? Nos, egy amúgyis rendbetételre váró tűzfalnak mindegy, hogy mi kerül rá, egy szín-e vagy több, s -a festéknek is mindegy, hogy értő kéz segítségével mivé formálódik. Az újak pedig? Kimondani sem merjük: mára panelüzemben — ahol egyébként is léfestik az elemeket — elképzelhető a művész tervezte dekoratív festés ... Hársfai István Az önismeret útjai fme a Zsolnay—Mattyasovszky-ház tűzfalai Az emberiség megálmodott eszményeiben mindig ott trónolt a Szép, az Igaz és a Jó halhatatlannak hitt szimbóluma. Abban azonban nagyon is lényegesen ütöttek el egymástól az egyes korszakok, Ijpgy puszta vágyakozásként élhették-e meg e hármasság áhított győzelmét, avagy saját cselekvésüket és valóságukat hitték-e a nagy eszmények formáló erejétől átitatva. S ha arra gondolunk, hogy a kultúra sohasem öncélú képződmény, hanem az életben és az életért folytatott küzdelem és helytállás legmaradandóbb terméke, akkor megérthetjük azt a fel- készültséget is, amely mindig újra előáll, amikor a valóság konkrét cselekvési terveiben egyszereseik felfedezni látszunk a nagy hiányt: a tervekbe helyezett hitek vélt vagy valóságos megcsalatását. Hiszen a történelem igazán nagy kultúrái mind a nagy eszmények és kiteljesedésre érdemes vágyak pillérein formálódtak egyfajta teljességgé. S válságaik is abból nőttek ki, hogy elveszítették vagy meg sem találhatták a cselekvésnek azokat a társadalmi tartalmait és formáit, amelyek alapján az eszmények utat találhattak volna valóságukhoz. Mindez csak látszólag mond ellent a történelemcsinálás hétköznapi prózájának és érdekharcainak. Diktátum, parancsszó vagy nyers erőszak önmogában nem biztosítja a túléléshez és fejlődéshez szükséges általános népi akaratot, s arra sem képes, hogy parancsszóra teremtse elő a megújuláshoz szükséges alkotó szellemet, a megújhodásra hajló nyughatatlanságot. Valahol mindig elmarad a kor, a népek nagy vetélkedőjének követelményei mögött, s ereje legfeljebb arra elég, hogy még mielőtt végleg leírná önmagát, még egyszer mérhetetlen szenvedések elé állítsa a világot. Az eszmék Odysseiájának története, az öneszmélés rendkívül kacskaringós történelmi útja ezért semmiképpen sem kurtítható meg egy látszólag mindentudó agyközpont jövő. látásának ígéretével. Egyszerűen azért nem, mert ilyen történelem feletti, mindentudó központ nem létezik. Eszmetör- ténetileg már régen túljutott a tudomány e „kényelem-szülte" illúzió felszámolásához. Gondoljunk csak arra, hogyan bírálja Marx a felvilágosodásnak e jellegzetes meggyőződését: „A körülmények megváltozásáról és a nevelésről szóló materialista tanítás megfeledkezik arról, hogy a körülményeket az emberek változtatják meg és a nevelőt magát is nevelni kell” — írja. Éppen ezért nem is láthatott ebben az illúzióban mást, mint annak a bürokratának a vágyálmát, akinek számára „a világ az ő kezelésének puszta objektuma". Mert csak egy bürokrata hiheti hivatalának „fontosságából” származó felfuvalkodottságá- ban, hogy mindenki más az ő akaratának tárgya és végrehajtója. Ezzel szemben a politikus „művészete "és tudománya" azon a bölcsességen nyugszik, hogy teret nyit a kollektív történelmi megismerés ellentmon. dásos és tekervényes útja szó. márc. Sőt, bizonyos értelemben kikényszeríti azt. Hiszen a bürokratizmus felülről fenyegető helyzete korántsem áll önmagában. Sajátosan járul hozzá erejéhez a lentről jövő félvallásos igény: a mindent megmagyarázás szükséglete és követelménye, a probléma- és konfliktusnélküliség megnyugtatást szolgáló számonkérése. Az életvitel és már megvalósított alkalmazkodás további, garantálásának igénye azon. ban legalább annyira konzervatív, mint amennyire felelőtlen lenne a felülről érkező ígéret arról, hogy igen, semmint nem kell változtatni. Mert a megismerés valóságos ösztönzője és forrása az ellentmondás; s az életet mindenkor feszítő ellentétek kihívásának elfogadása és végigjátszása. Egy társadalom és egy kultúra bölcsessége és önmegvalósulása csak ezen az alapon mehet végbe ma is. Éppen ezért nem elégséges csupán megismételni a történelem teremtette hitvallást a Jó, Igaz és Szép mellett. S még kevésbé elégséges azt állítani, hogy e három harmóniája életünk közvetlen valósága lett. Különösen akkor nem, mikor mai társadalmi és emberi problémáink mellett újra feldereng, hogy a harmónia vágyott megteremtésének lehetőségeit mindig újabb és újabb utak keresésén keresztül teremthetjük csak meg; leszámolva közben nem egy illúzióval, különösen e lehetőségek közvetlenségének bizonyosságával. Az önismereti követelményeket, az identitási (önmaguk azonosításának) „válságát" azonban semmiképpen sem szélesíthetjük a kultúra divatos válságának tételévé. A kérdés, persze ma az, vajon a világnak melyik része, melyik társadalmi rendszere lesz képes arra, hogy felszabadítsa az önmegtalálás erőt, dinamikát, és változékonyságot igénylő útjait. Hogy hol vannak azok a társadalmak, amelyek valóban hozzáengedik és hozzásegítik népeiket saját történelmükhöz. S itt le kell számolnunk magunknak is egy veszélyes dedukcióval. A szocializmusnak azzal az idealisztikus értelmezésével, amely úgy látja, hogy ha egyszer a szocializmus pelitikai-jogi formájában győzött, már eleve meg is oldottak a problémák. Mintha megtakaríthatnánk a társadalmi cselekvés nehéz periódusait, az együttgondolkodás és együttműködés sokrétű folya. matát. i Ezéit a politikai tolerancia korántsem személyes gesztus, hanem a jó politika egyenes követelménye. A tudatosság foka tükröződik abban a felismerésben, hogy amíg a társadalmi harmónia szálai csak rövidebb-hosszabb kerülőuta. kon átvezetve köthetők végül is össze, s korántsem az ellentmondások végleges megszüntetésének igényével, addig mindig lesznek olyan társadalmi rétegek, akiket egy-egy folyamat hátrányosan érint. S ha nem akarjuk, hogy ezt a hátrányt egyszerűen szubjektív hibaként és a vezetéssel szembeni ellenérzés elhatároló és elválasztó fényeként éljék ót, (ott is, ahol nem erről van szó), akkor a társadalom szükséges kompenzációs intézkedésein túl — a társadalmi ellent- mondásoket, saját lehetőségeink objektív korlátáit is a reflexió körébe kell vonnunk. Mert a Szép, Igaz és Jó rövid- rezárt harmóniájának sugallata csak ront ott, ahol ez valóságosan nem létezik. A társadalmi tudat bonyolult rendszerében ha fel-fel ütheti is fejét az ilyen illúzió, s majd az illúziót követő kiábrándulás nem válhat legfőbb jellemzővé. Az emberiség ma számos olyan újdonsággal áll szemben, amely régi utakat és probléma-megoldásokat semlegesít, vagy fordít éppen visz- szájáro. S ebben a helyzetben a „kultúra válságának” konzervatív eszméjével szemben a kultúra megújulásának, a valóságlátás elmélyülésének igényét és követelményét állíthatjuk. Annál is inkább, mert a szocializmus és kapitalizmus harcának mai periódusában az összeütközés terepét a történelem ma ezen a területen jelöli ki. Hülvely István
