Dunántúli Napló, 1982. október (39. évfolyam, 269-299. szám)
1982-10-16 / 284. szám
Csehov-bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban Cseresznyéskert Jelenet az első felvonásból: az előtérben Áhya (Oláh Zsuzsa) és Gájev (Györy Emil). Hatalmas, végtelen fehérség, virágillat, méhek zümmögése és puha, meleg napfény - ez jut eszébe az embernek a szpról: cseresznyéskert, ha egy- > szer is járt virágzó cseresznyefák alatt. S ha színpadon látva Csehov Cseresznyéskertjét felidéződik bennünk az élmény, megértjük a dráma hőseinek ragaszkodását a kerthei, amely számukra nem csupán A szépséget jelentette, hanem életük egy darabját, egész régebbi életformájukat is. A néző számára pedig'már a darab első előadásakor, 1904-ben és ma is egy letűnőfélben lévő társadalmat jelképez: az elmúlást általában és egy történelmi korszak végét konkrétan. A múlt századvégi Oroszország jellegzetes alakjai sétálgatnak ebben a cseresznyés- ; kertben. Elszegényedett föld- ! birtokosok, arisztokratákat után- ; zó könyvelők és asszonyaikat j majmoló szobalányok: paraszt- I bál jpolgárrá -felkapaszkodott j kereskedők, örökös adósság- ; ban úszó kisbirtokosok, és a \ jövőről ködös ábrándképeket : fogalmazgató diákok. Felesle- \ ges emberek — mint annyian J mások a klasszikus orosz irodalom lapjain: talajt vesztett, önmagukat kereső s nem talá- 5 ló figurák. Ide érkezik haza a dráma í kezdetén Ranyevszkaja — Pá- j rizsből, ahol költötte birtoká- I nak egyre fogyatkozó jövedel- S mét és a rá felvett kölcsönöket. És ez nem kevésbé jellem- j ző a korabeli orosz viszonyok- ■ j ra, mint a vele utazgató fran-. j cia nevelőnő és a paraszti sor- I bál kivakaródzott nagyképű j inas. A darab a hazaérkezéstől a Párizsba való visszautazásig el- j telt öt hónapról szól: arról a | nyárvégről, és koraőszről, ami- ; kor nyilvánvalóvá válik, hogy l a cseresznyéskertet el kell ad- i ni, mert eljárt fölötte — és ; gazdái fölött - az idő. De ők ! nem tudnak dönteni („mit te• gyünk, mit csináljunk?" — kér- I öezgetik állandóan Gajev és \ Ranyevszkaja); nem tudnak : megválni a kerttől, a boldog múlt, biztonságuk utolsó em- ! lékétől. Ez a konfliktus lénye- í ge: árverésre kerül egy birtok * s vele egy életforma, de erről f az érintettek — szinte komikusán - nem akarnak tudomást j venni, míg az események túl ; nem lépnek rajtuk. A Cseresznyéskert első elő- j adása óta vitatéma: a tragikus ; vogy komikus elemek határoz- i zók-e meg a darab alaphang- ; jót. Korabeli feljegyzések sze- 1 rint Sztanyiszlavszkij, az első l bemutató rendezője a törté- S nelem színpadáról lelépő orosz ! arisztokraták tragédiáját hang- j súlyozta Csehov — a polgár — | szándékával ellentétben, aki E személyes részvétét nem tall gadva meg az elbukó hősök- I tői, kíméletlenül mutatta fel ’ nevetséges, szánandó mivoltu- ; kát. (zlésdivatok, rendezői egyé- •i niségek szerint változott aztán, í hogy könnyes, szentimentális | Cseresznyéskertet láthatott-e a közönség vagy nyers, „kemény" Csehovot — esetleg operett-, bohózatszerű játékot. Holott egyik sem igazi Csehov magában: de mindez együtt lehet. („Szomorúan nevettem az ön könyvein" - írja Gorkij Csehovnak.) Galina Vo lesek m. v. szerencsés középutat talált. Először is kissé eltávolította a történetet a konkrét helyszíntől és időtől. Kisebb hangsúlyt kaptak a hősök, mint társadalmi osztályok képviselői s nagyobbat, mint személyiségek. Szemmel láthatóan arra törekedett a rendező, hogy az egyéni drámákat állítsa előtérbe: a feleslegességnek, az öngyilkos közönynek, a tehetetlen elvágyódásnak és az útkeresésnek a drámáját. (Igaz viszont, hogy így sok szereplő önmagában áll, s nem a másikkal való viszonyában határozódik meg.) Ebben a törekvésében a díszlettervező, Pjotr Kirillov m. v. és a jelmeztervező, Vjacseszlav Zajcev m. v. voltak elsőszámú és legnagyobb sikerű szövetségesei. Kirillov egy közös térbe komponálta a Ranyevszkij- ház szobáját és a Cseresznyéskertet; a lefedett zenekari árok és a két proszcénium-páholy növelte meg ebbéli lehetőségeit. Enyhén emelkedő színpadán stilizált, finom mívű, de már kopott bútorok emlékeztetnek a Ranyevszkijek egykori gazdagságára. S körben csupaszon, levéltelenül álldogálnak a cseresznyefák. Az önmagán túlmutató, a szépség jelképévé magasodó cseresznyéskert jelentőségét ebben a rendezői elképzelésben a jelmezek vették át. Ritkán látni színházi előadást, amelyben a jelmezek ennyire főszereplők lennének — anélkül, hogy elnyomnák a színészek egyéniségét. Zajcev nem egy bizonyos kor divatját idézi fel nemes anyagokból készült ruháival, hanem abból válogat, amit mi ma réginek, de elegánsnak és finomnak érzünk: főleg a századforduló és a szecesszió vonalait hozza, de annak inkább egyszerűségét, min\ túldíszítettségét hangsúlyozza. Az orosz arisztokrácia pompájára utalnak ezek a ruhák: melegséggel, otthonosan az elején s egyre fakulya, szürkülve a darab vége felé. Nagyfokú pontosság, a hangsúlyok, szünetek és a mozgás szinte minuciózus kimérése jellemzi a rendező munkáját: annak a kényes egyensúlynak a megteremtése, amelyet a tragikus és komikus elemek cseho- vi együttese megkíván. Egyáltalában nem könnyű feladat: Csehov színpada — legalábbis látszólag — elég statikus. Konfliktusai nem akcióból jönnek létre; a szereplők érzelmei a hétköznapi élet jelentéktelen mozzanatain keresztül, szinte rejtetten válnak drámává, anélkül, hogy maga a cselekmény hagyományos értelemben drámai magot tartalmazott volna. Az unalmasság veszélye nagy, és ezt - az általában jó tempó- és arányérzék ellenére — Galina Valcseknek nem sikerült mindenütt elkerülnie. Különösen akkor, amikor olyan színész áll a középpontban, aki csak az adott szituációt és szöveget játssza el - a mögöttes tartalmakat nem tudja érzékeltetni. Fölösleges séták, futkározásofc is zavartak bennünket. Jegyezzük meg viszont, hogy a könnyed, kissé érzelgős muzsika kiválasztása telitalálat. Meszléry Judit m. v. hatásos alakítást nyújt az élet örömeit élvező, az új helyzetbe beleilleszkedni képtelen Ranyevszkaja szerepében: szép, hódító asszony, de tehetetlenségében sajnálatra méltó. Kár, hogy az utolsó részt természet- ellenesen tragikusra vette: ez a nő nem azonos azzal, akit előbb láttunk. Győri Emil Ga- jevje valóban olyan, mint amilyennek a darabben jellemzik: „Szegény, ötvenegy éves, öreg csecsemő". Trofimov: Kul- ka János. Átgondolt, következetes, higgadt szerepformálás, hiteles figura. Hasonlóképpen kiegyensúlyozott és sokszínű Sípos László mint a parasztból polgárrá lett Lopahin: az osztályváltás gőgje és terhe jelenik meg előadásában. Vári Éva a gonoszkodásba hajló vénlányságot hangsúlyozza Várjában, megtagadva tőle a szerelemre hiába vágyó fiatal nő mélyebb érzéseit. Oláh Zsuzsa rokonszenvesen mutatkozott be Anyaként. Pad/ László kellőképpen ellenszenves a tarháló nemes szerepében. Sarlotta Ivanovnát La- bancz Borbála és Lang Györgyi játssza felváltva, Dunyása: Krasznói Klári. Firsz, az inas Csehóv darabjában jelképpé lesz: Cserényi Béla játéka révén azzá válhatott volna, ha a rendezés jobban ügyel erre. Gárdonyi Tamás Ranyevszkaja (Meszléry Judit), Firsz (Cserényi Béla), Piscsik (Paál László), Gájev (Györy Emil) és Lopahin (Sipos László). Cseri László felvétele Katonadalaink Honfitársaink egyikéről, .másikáról borközi állapotban meglepő dolgokat tudhatunk meg. Énekelni is tud például. Ha a társaság összetétele nemcsak kor, de tájegység szerint is változó, akkor bizony egyazon dalt különböző változatokban is hallhatja, aki még figyelni tud. De tegyük félre az iróniát. Tény, hogy szeretünk dalolni. Ha öröm ér bennünket, ha bánat. Nem vagyunk olyan temperamentumosak, mint a latinok, de bizony indulatok feszülnek a szóban, a dallamban. Ki ne hallotta volna mór ezt a nótát? „Kimegyek a doberdói harctérre, Föltekintek a csillagos nagy égre. Csillagos ég, merre van az én hazám? Merre sirat engem az édes anyám?" Ezt a dallamot az eiső világháború idején dúdolta a baka. De az eredeti — másféle szöveagel — másfél száz évnél idősebb. Soltész István El kell menni katonának című könyvének legnagyobb részét a „mindent kibeszélő katonanóták" alkotják. Mit is beszélnek ki ezek a dalok? A kutatónak elárulják a születési helyüket. Mindenütt az országban. A népdal (katonadal) „lőtt, oszt van". De nemcsak a mi országunkban. Rá kell mutatni arra is, hogy a katonadalok gazdag és mély, nemcsak időben, de távolságban is jelentkező, országokat és népeket átfogó nagyságú társadalmi mondanivalóval bírnak. Rokon vonások lelhetők fel az orosz, cseh, román dalokban. Az alaphangjuk pedig a tiltakozó keserűség. Ez az alaphang csak akkor változik, amikor a nép megérzi, hogy felcsillant a remény, a lehetőség a szabadulásra, amikor a saját ügyének érezheti még a korábbinál semmivel sem kisebb életveszélyt jelentő fegyveres harcot. Figyeljük a dal keserű hangját az elnyomatás idejéből: „Verd meg isten a nagyságos urakat, Mér sorozzák bé a magyar fiúkat? Az elejét mind elvitték huszárnak, A másodját hatvankettes bakának". És milyen vidám lelkesültséget mutat egy, a borsodi Cigándon keletkezett 48-as katonanóta: „Süvegem darutalu, rózsa, Ajaka- mon édes babám csókja. Ne félj rózsám nem megyek hiába, Nemzetemnek leszek katonája". De ezen belül ezernyi árnyalata, érzelmi, indulati hullámzása, váltakozása van egy-egy korszak katonanótáinak. A nép- költészet mindig a tipikusát, az általánosat, a lényegeset fejezi ki. így szembe kell nézni azzal, hogy még a forradalmi korszakokban sem volt egyetlen lángoló lelkesedés az egész ország, tekintet nélkül arra, ki az úr, a paraszt, illetve a birtokos 'vagy a zsellér. Ez félrevezető, hamisítóén romantikus ábrázolása lenne népünk forradalmi korszakának. De az is tény, hogy a hazafias katonadalaink két legfőbb szereplője Rákóczi és Kossuth, ahogy a nevükhöz fűződő két forradalmi időszak is élménnyé és fogalommá nőtt a nép körében. Mi jellemzi még az igazi népdalt, a nép ajkán született katonanótát? Az őszinteség, a tisztesség. A „Megállj kutya Szer- bia"-szerű dalok hamisak, az akkori uralkodó osztály „ideológiáját" tükrözték. Á nép fia az ellenfélről is tiszteségesen beszélt, dalolt, mert tudta, hogy aki szemben áll vele, az ugyanúgy nem tehet arról, ahogy.ő is csak a kényszernek engedelmeskedett. Nem az országért, nem a hazáért kellett menni, hanem a császárért, a királyért, és az urak parancsolták ezt. Éppen ezért csak a későbbi korokban lelhető fel egyáltalán az a szó, hogy nemzet vagy haza. A dalokban az érzelmek inkább az édesanyákhoz és a szeretőkhöz kapcsolódtak. A katonadalokról szólva el kell mondani, hogy két egymással ellentétes hang haitik ki belőlük. Az egyik így szól: „szép élet, gyöngyélet", a másik azt mondja: „inkább nézem az abonyi ketőtt, mint Majlandban azt a harminckettőt". A másodikról, a kesergőről, a hazától való távolra szakadásról, az életveszélyről panaszirodát már idéztük. Ez a másik, az úgynevezett vidámabb hang q toborzók, a verbunkosok hangja. De ez a könnyedség, hányavetiség bizony módolt. A toborzódalok témája a katonaélet kritikátlan dicsérete, és a civil, paraszti élet fitymálása. Ha a dallaqjíi itt-ott eredeti is, a szövege már több mint gyanúsan manipulált. A legtöbbjén könnyű észrevenni a műviséqet. „Állj be, Barci katonának! Jobb dolgod lesz, mint apádnak. Nem kell aratni, kapálni, Csak a lányok után járni". Nem hiszem, hogy a népköltészet katonanótás szép hajtásával szemben elkövetett bűn lenne kimondani, hogy nem éppen azonos tőről fakadt e kétfajta szólású dalcsokor, s ebből ered az ellentétes hang is. A toborzódalok szerzői sok esetben személyesen ismert hivatásos és hivatalos toborzók voltak, verbunkos altisztek. Fontos és előirt tulajdonságuk volt, hogy kedélyes természetük leqyen, jól táncoljanak, tudjanak nótázni, nótát kitalálni, cifrázni, ahogy éaaen a szükség és a hely megkívánta. De a katonadalok mindkét hajtása - kivéve a soviniszta, uszító, más népeket gyalázó hangúakat — nemzeti kultúránk értékeit jelentik. Hála a szorgos gyűjtőknek, kutatóknak és kiadványoknak — így Soltész István könyvének is — ma már maradandónknak mondhatjuk. Neves zeneszerzőink — Farkas Ferenc, Hidas Frigyes, Balázs Árpád, Daróci Bárdos Tamás, Juhász Frigyes és mások — vagy maguk komponálnak katonadalokat, vaqy feldolgozzák az e tematikájú nótákat. Költőink írjók hozzá a szövegeket. így Ba- ranyi Ferenc, Garai Gábor, Gvöre Imre. Gyárfás Endre szerzői a Néphadsereg Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett együttesének. Sánta György HANGOK . Barátkozom egy gondolattal, helyzettel... évek óta. Nem megy. Tenni ellene nem sokat tudok, így hát megpróbálom elviselni és — mint annyian mások — „békésen egymás mellett élni" vele. Volt már dolgom ezzel a helyzettel buszon, vonaton, vendéglőben, tánácsi-hivatali portásfülke előtt, vonatjegypénztárnál, orvosi várószobában, kultúrház- ban és megannyi más helyen. A trágár beszédről, a durva hangnemű' kioktatásról, az udvariasság teljes hiányáról van szó .. . Ahogy az évek mennek, az ember egyre inkább megbékélő (nem feltétlenül megalkúvó!) lesz. Rádöbben, hogy a világ olyan, amilyen. Megváltoztatni, finomítani, mű- velgetni magunkat kell elsősorban. A dolgok ritkán idő8. HÉTVÉGE múlnak hozzánk, elvárják, hogy mi alkalmazkodjunk hozzájuk. Amikor a társadalmi környezetszennyeződés eme jelenségét először észleltük, nem sokat tettünk ellene. Ma meg már olyan méretűvé vált, hogy az egyes ember ilyen téren való harca aligha lehet más, mint donquijotteria (szélmalomharc). Egy idős olvasónk, a palota- bozsoki Tóth Lajos ugyancsak ezeken a problémákon töprengve írt a minap egy szép hosszú levelet a szerkesztőségünkhöz. Többek között Űtitár- sak című írásom kapcsán azt mondja, örül, hogy végre foglalkozunk ezekkel az ízléstelen jelenségekkel. Biztat bennünket, hogy mi, újságírók tartsuk napirenden ezt a kérdést, hiszen már-már tűrhetetlen az, ami e téren tapasztalható. Igaza van, nemcsak ebben, hanem abban is, hogy szerinte a helyes viselkedést, a helyes magatartást, az illendőséget valahol valamiképpen tanítani is kellene. Már az általános iskola hatodik osztályától fogva kötelezővé kellene tenni az ilyen ismeretek oktatását — mondja. Lehetséges ... Sajnos, mindannyian tudjuk, hiányoznak az efféle tárgyak. De az ami a legjobban hiányzik, az a család nevelő hatása. Mondhatná erre bárki, hogyan neveljen a család, amikor a szülők és a gyerekek mindössze néhány órát vannak együtt. És a szülők akkor is fáradtak .. . Igaz. Akkor tehát nem marad más, mint a beletörődés? Vagy talán mégis érdemes keresni a kiutat? Érdemes fölvenni a harcot a kultúrálatlan viselkedés, a primitívség, a bunkóság ellen? Tóth Lajos megemlít néhány példát, amikor ő úgymond: „közbelépett". Csaknem mindig a rövidebbet húzta ilyen alkalmakkor. Persze, hiszen az „erősebb kutya" elve alapján rendeződnek ezek az esetek. Nem egy nyugdíjas és nem csupán az egyes ember feladata, hogy fölvegye ezt a kesztyűt. _A feladat az volna, hogy társadalmunk szocialista arculatának egészén javítsunk. Eleve nem szabadna megengedni, hogy hivatalokban, üzletekben, társadalmi fórumokon megsérthessék azt a társadalmi igazságérzetet, ami azután rendszerint más úton- módon — a durvaság mértéktelen felduzzasztásával, a jó ízlés teljes mellőzésével - vesz elégtételt magának. Más levelek, észrevételek alapján • is megállapítható, hogy Tisztelt Olvasóink egy része — különösen az idősebbek — a fiatalokat hibáztatják, marasztalják el a durva hangok elharapózásáért, az udvariatlanság általánossá válásáért. Jobb esetben azt teszik szóvá, hogy még az iskolában sem tanítják meg őket az idősebbek tiszteletére, a helyes viselkedésre. Én azt látom, hogy ez a dolognak csak az egyik oldala. Ezeknek az elemi ismereteknek a tanítására (be- sulykolásárq?) valóban szükség volna, hiszen a .fiatalok még nem tudhatják, mivel rövidítik meg magukat akkor, amikor hagyják, hogy először a beszédük, később az egész lényük eldurvuljon. Ugyanakkor van egy bizonyos cinizmus, kiábrándultság is. Ez pedig az idősebbek, a középkoron túliak köreiben tapasztalható. Ök már beletörődtek abba, hogy „ilyen a világ". Tehát a durvaságra durvasággal válaszolnak. Hiányoznak ezeknek a problémáknak a társadalmi fórumai is. Az egyetemi-főiskolai fiatalságot még csak-csak érik eligazító, orientáló hatások a tanáraik, tanulmányaik révén. A. csupán középiskolát végzettek is megtanulhatják, hogy az igazi erőt az képviseli, oki engedni tud, aki rendelkezik az udvariasság szép adományával, ami vagy vele született, vagy amit kifejlesztett magában. De mindez még nem az egész fiatalság ... És mindez nem is elég . . . Főleg nem a boldoguláshoz! Mert ezek a fiatalok is hamar belátják,' hogy erőteljes törekvés és mondjuk ki nyíltan: törtetés nélkül nem egykönnyen érhetik el a céljukat. És ki az, aki ma különbséget tesz a szorgos törekvés és az elvtelen törtetés között? Mondjuk: a jó érzésű ember... A jó vezető ... A jól működő pártszervezet... Mégis: az egyszerű ember azt látja, hogy a nyers erő meglehetősen tág teret kap manapság mindenfelé. Az öregek is sokszor ilyesmit mondanak fiaiknak: „Miért nem küldted el a...? Miért nem adtál neki egy pofont?" És' így tovább. Amikor a durvaság az emberek közötti érintkezésben el- harapódzik, akkor ott rendszerint tüneti jelenséggel van dolgunk. A tünetet pedig önmagában nem. lehet, nem érdemes gyógyítani. Ilyenkor nem marad más lehetőség, minthogy nyitottabbá és demokra- tikusabbá kell tenni a közéletet, nyíltan kell beszélni nemcsak a tünetekről, hanem a kórról és a kórokozókról is. Hogy aztán cselekedhessünk. Talán ehhez tettük hozzá most mi is egy hajszálnyit Tóth Lajossal. Lehet, hogy nem is egészen hiábavalóan. Hiszen íme már ketten- — sőt: tapasztalataim szerint százan, ezren, tízezren ... — vagyunk, akiket mindez érint és akik valamiképpen esetleg megtalálhatjuk a módját annak is, hogyan lehetne hatékonyabban fellépni mindazzal szemben, ami ilyenformán megrontja a közérzetünket, mindennapjainkat. Bebesi Károly
