Dunántúli Napló, 1982. október (39. évfolyam, 269-299. szám)

1982-10-16 / 284. szám

Száz éve született Gulácsy Lajos festőművész

A zötyögdi szövetkezet pajtájában kigyulladt egy nyaláb szalma. Az égő szalmacsomón kívül a pajtában tartózkodott még egy rosta, egy rakás műtrágya, egy hajóm üres zsák és egy tele benzineshordó. Ha eléri a tűz a hordót. .. nem is folytatom. És ezekben a vészterhes pillanatokban ott tartózkodott három férfiú is: Kovács János, Tuskó András, Hozom Bertalan.

Sós Lajos zötyögdi születésű, nőtlen, református, hazafias érzésű, szavahihető asztalossegéd, aki a rettenetes percben ott haladt el a szövetkezet portája előtt, később így mondta el a történteket:

1. a szalma lánggal égett;

2. Tuskó András szörnyű káromlást hallatva kirontott az udvar leghátsóbb hátuljában emelt kis deszkabódé mögé: ott mindjárt abbahagyta a káromkodást, hasra vágta magát, s behunyta a szemét;

3. Hozom Bertalan nem káromkodott, ellenben beült a kút- vödörbe, és leereszkedett a kútba;

4. Kovács János nagyon ijedten állt a tűz mellett, jobbra- balra kapkodta a fejét, de mégse szaladt el, mert már nem is volt ideje, hanem ráhempere- dett az égő szalmára, és addig hempergett rajta, míg el nem oltotta. Közben a ruhája is tüzet fogott, keze-lába csúnyán összeégett, de végre is néhány seb árán megmentette a benzineshordót.

Azazhogy dehogy a hordót! — pajtát, istállókat, kazlakat, gépeket, jószágot, rengeteg vagyont, ami mind a tűz martaléka lett volna; a fél Zötyögddel együtt, mert egv ilyen benzines, robbanásos égés átcsapott volna a szomszéd házakra is . . . Nos, a harmadnap megtartott közgyűlésen, amelyen Kovács János bepólyálva és sóntikálva jelent meg, ünnepélyesen felolvasták, hogy nevezett éppen egymilb'ó-hétszázhatvanötezer- négyszázkilencvenhárom forint ára értéket mentett meg a pusztulástól. Ezért a példás cselekedetéért köszönet illeti, továbbá ötezer forint jutalom, továbbá brigádvezetői előléptetés.

Ha egyszer az emberek hálásak kezdenek lenni, akkor határtalanul hálásak. Kovács Jánost, ezt g szótlan, csapott vál- !ú kis embert, aki eleddig a munkáján kívül semmit nem

A nemrégiben elhunyt iréra emlékezve, közöljük elbeszélését.

szerez, gyarapít, ügyeskedik, s még azt se mondják neki, bik- makk.

A kocsmóros egy este. kibökte, hogy ő ugyan nem akar beleszólni a falu dolgába, de emlékszik rá, hogy Kovács János 1939 őszén, a községháza előtt, kézit csókolommal köszönt a nyilas főjegyző feleségének. Ügy! - hördül fel a plénum — szóval hizelgett a nyilasoknak! Ez aztán eljutott a tanácselnök fülébe. Ejnye-bejnye, valami nem pászol ezzel a Kovácscsal ... lehet, hogy rendes ember, de az is lehet, hogy nem: és akár rendes, akár nem, a zö- työgdiek ugyan nem siették el azt a díszvacsorát? Alakítottak hamar egy brigádot, amely feltúrta, akarom mondani feltárta Kovgcs János egész szegényes kis életét; s nem találtak abban semmi hősieset, semmi rendkívülit, mert ez a Kovács János ez sose csinált semmi mást, csak dolgozott. Lám csak — okoskodott ez a brigád —, ha ez a Kovács János sohase volt hős, miért lett volna hős éppen akkor, éppen ott a pajtában?

Miért?

Lehetséges, hogy ő gyújtotta meg a szalmát? — hogy aztán belefeküdjön, és egy csapósra brigadérossó melegítse magát? Nana, kitelik tőle. Amilyen sunyi. Mert az mégiscsak sunyiság, hogy valaki éppen akkor vitézkedik, amikor más rendes ember levonul a porondról . . . Hát nem? Elég az hozzá, hogy a vén Látó visszakérte a cseréppipáját. Úgyse pipázol, minek az neked - mondta Kovácsnak.

Ez aztán végképpen felnyitotta a zötyögdiek szemét. Most már aztán ki mert kételkedni benne, hogy az egész szalmaoltás kicsinált dolog volt? És ki hajlandó szóba állni egy ilyen ravasz, alattomos, szuszimuszi kovácsjánossal, aki ötezer forintot keresett a zötyögdiek jóhiszeműségén? Levágtuk miatta két birkánkat — sopánkodtak a gazdák. Majdnem lelőttünk tíz nyulat — mondták a vadászok. fit diák, hogy mentse a menthetőt, gúnyverset írt, amely így kezdődött:

Megy a szekér zötyögve,

Sose ér be Zötyögdre .. .

Kovács Jánost leváltották a brigadérosságból. Gyanús ember! — örüljön, hogy egyáltalán megmaradhat a szövetkezetben.

Eddig a történet. És az a legszomorúbb benne, hogy mindenki azt fogja hinni: csak egy kitalált tréfa az egész.

r

Falusi krónika I920-I944

Gönyei Sándor fotóművész az 1920-tó! 1944-ig terjedő időszak falusi életéről szóló felvételeit a Néprajzi Múzeum mutatja be.

Fonal láncba szedése (Hunyag)

■

Fazekasok a vásárban (Beregszász)

Ontőasszony (Szilvásmárton, 1931)

Dudás Juli ünnepi viseletben (Galgamácsa, 1939]

Kadarkút (1931)

produkált, elhalmozták dicsérettel és ajándékokkal. A vén Látó Imre elhozta neki a legszebb cseréppipáját. Nem pipázom — mondta szégyellősen az ünnepelt. Nem baj, még rászokhatsz! - biztatta Látó. De még ez csak kezdete volt az igazi megdicsőülésnek. A tanácselnök egy gyűlésen azt találta mondani, hogy Kovács János nemcsak a szövetkezet hőse, hanem az egész falué: és ebben a minőtek nagyokat. Hiszen elég kutya komisz érzés az magában is, ha valaki elszalad, amikor ott kéne maradnia. No, de még emlegessék is a gyávaságot? — még példálózzanak is vele? A két férfiú elébb restelkedett, aztán haragudni kezdett. És amikor már elszállt a zötyögdi fejekből a diadalmámor, s az ünnepet felváltották a munkás hétköznapok, Tuskó András egy este a kocsmában kiszalajtotta

Dobozy Imre:

Tűz és füst

ségében megérdemel egy birka- pörköltes, boros, cigányzenés díszvacsorát. A. gondolat nagyon tetszett mindenkinek.

A gazdák felajánlottak két toklyót. A Zötyögdi Káposztasavanyító Vállalat egy hordó' káposztát, a szikvízgyár ötven üveg szódavizet, a vadásztársulat tíz nyulat (sajnos, nem lőhettek le, a tilalom miatt), a tejcsarnok egy fazék aludtejet: vagyis mindenki adott, amit tudott. És micsoda vacsora lett ebből! Huszonöt fehérruhás szűz szolgált fel. (Hogy honnan szedtek össze ennyi fehér ruhát?) A kormány képviselője átnyújtotta Kovács Jánosnak a Nagy Szalmaoltó Érdemrendet, a plébános Szent Sebestyénhez hasonlította az ünnepeltet, a tanácselnök Csapájevhez, az iskolaigazgató Mucius Scaevolá- hoz, a kocsmáros Rózsa Sándorhoz. Egy diák drámai költeményt írt, amely így kezdődött:

Kovács vitéz, sebeidet ne nyögd:

Híred él, amíg áll falunk,

Zötyögd!

Mindenki sírt a gyönyörű beszédeken. A régi haragosok kibékültek és átölelték egymást.

Csodálatos este! — a lelkek békéje honolt Zötyögd felett.

Ám az ünnepi szónokok elkövették azt a hibát, hogy miközben Kovács Jánost felmagasztalták, a másik két tagtársat cudarul leszólták. Mindegyik szónok imigyen kezdte beszédét: itt áll előttünk a zötyögdi hérosz, aki tüzek és lángok közt is ember maradt! — nem úgy, mint a másik kettő, az a bizonyos Tüskei András, meg az a bizonyos Hozom Bertalan ...

Ezek a bizonyos férfiak nyel-,

a száján: igaz, mi elfutottunk a tűztől, Kovács meg ottmaradt. .. mert már futni se tudott .. .

x Nagy csend lett erre. Hm. Szóval, ez a Kovács nem tudott elfutni. Nemhogy nem akart: nem tudott. Valaki megkérdezte:

— Talán elszédült a füsttőT? Talán beleszédült a szalmába?

Tuskó atyafi vállat vont. ő nem tudja, szédült-e, vagy nem szédült, ő csak egyet tud. Oka volt annak, hogy ő éppen az udvar leghátsóbb hátuljában emelt deszkabódéhoz rohant. Nagy oka! Mert ha a benzin felrobban, abból csak tűz lesz. De ha a deszkabódé, vagyis a reterát felrobban! - elgondolni is borzasztó: pokolbeli bűz és fertelem szállott volna alá a csendes falura . .. Nem, ő nem pályázik a brigadérosságra, ötezer forintot se akar munka nélkül keresni: na de aki a bajban a legrosszabb helyet választotta, annak csak szidás jár?

Hozom Bertalan buzgón kontrázott vala:

— Miért mentem én a kútba? Ugye, erről a szónokok is elfelejtkeztek, hogy a tűzoltáshoz nem konokság kell, hanem víz. . . Igenis víz! Senki se gondolt a vhcre; csak én. Aztán megkaptam érte a magamét, na, de az is bolond ám, aki gondolkodik, mikor a gondolkodásért leszólják az emjjert, a hempergésért ellenben feldicsé-, rik. ..

Ezek az elmélkedések behatoltak a zötyögdi koponyákba. Igaz is: egyik ember egyHacsit megperzseli magát, aztán majd hogy szentté nem avatják, más ember meg dolgozik vakulásig,

Száz esztendővel ezelőtt, 1882. október 12-én született. Alig két évtizedesre terjedő alkotó munkájával a századforduló utáni magyar festészetnek egyik legsajátosabb életművét hozta létre.

1900-ban beiratkozott a Mintarajz Iskolába, de nem követte mesterei útmutatását. Maga teremtett olyan alkotói életformát, amelyben a nagy festőelődök — példaképek — munkásságát figyelve, de közben önnön hajlamait, képességeit és a megújuló szellemi élet friss szempontjait felismerve megtalálta saját mondanivalóját és kifejezőeszközeit.

1902 és 1915 között szinte minden esztendőben valameny- nyi időt Itáliában töltött. Különös erővel vonzotta e föld történelmi múltja, tömérdek művészi és irodalmi emléke, s pazar természeti szépsége, 1903-ban készítette a Dante szerelmeseit, Francesca da Riminit és Paolo Malatestát megörökítő színezett rajzát. Ez idő tájt - 1903 és 1905 között — szinte meghatódott szeretettel nézte a XV. századi firenzei mesterek, főképp Botticelli munkásságát. Az ő műveikből áradó őszinte áhítatot, érzelmi mélységet és alkotó elkötelezettséget kívánta a maga kifejezőkészségével megközelíteni, modern értelemben átkölteni.

1906-ban az év nagy részét Párizsban töltötte, s a francia szimbolista festőművészek munkáin kívül a francia szimbolista irodalomtól kapott termékenyítő ösztönzést. 1907-ben Budapesten Márffy Ödönnel rendezett közös kiállítást. Már akkor érzékelhető volt, hogy művészete mily sokféle gyökérből táplálkozik. sőt már az is sejthető volt, hogy ez a sokféle művészettörténeti példakép nyomán éledő, ébredező festészet majdan gazdag és sajátos zamatú termést hoz.

A sikeres hazai bemutatkozás után ismét Itália földjén folytatta munkáját. Ezúttal nem Firenzében, hanem az észak-itáliai tavakat övező szépséges kisvárosokban, Comóban, Beltagiéban, meg a közeli Veronában, Padovában, továbbá Genovában és Velencében talált rá rríotívumaira. Új művein a formák és a színek egyre oldot- tabbá, légiesebbé váltak. A középkor és a reneszánsz vonzásával egyidejűleg megkapta a XVIII. századi rokokó világa is. Gáláns ünnepségekről, társasági iátékokról, táncos és zenés összejövetelekről, színjátszásról tudósítanak a korszak irodalmi, képzőművészeti és színpadi emlékei. Gulácsy már gyermekkorában kedvelte a színjátszást, s később díszletterveket készített a Thália és a Magyar Színház számára: érthető, hogy meggyőző erővel tudta felidézni és újrakölteni Watteau korának, illetőleg az észak-itáliai rokokó mestereinek pompás, derűs élményvilágát. Mesébe, vígjátékba illő alakokat látunk Gulácsy rokokó ihletésű képein. E figurák azonban bármily kecsesek, egyúttal a rokokó társadalmának kifáradt voltát, talajvesztett- ségét is megmutatják és groteszk báj sugárzik belőlük.

1909-ben Nagyváradon állította ki képeinek nagyobb gyűjteményét, s ugyanott Rippl-Ró- nai Józsefnek és még néhány más haladó szellemű festőművésznek is szerepeltek képei. A Holnap néven ismert írói, költői társaságnak a tagjai, Juhász Gyula és Dutka Ákos, vállalták a kiállítás támogatását. Nagyváradon kerültek először nyilvánosság elé nagyobb számban sajátos mese- és játékországát, Na'Conxipán-t ábrázoló festményei és rajzai. Na’Conxipán eleinte a játékot, a játékosságot, a derűt, a felszabaduló kedélyállapot és a képzelet szülte alkotó ötletek megvalósítását jelentette Gulácsy számára. Később egyre több tragikomikus, sőt tragikus vonás tapadt hozzá.

1910 táján összekülönbözött az ismert kiállítási intézmények, illetőleq a hivatalos művészeti élet irányítóival. 1912-ben már nem is hivatalos kiállítóhelyiségben, hanem Rónai Dénes fotóművésznek a műtermében vitte közönség elé alkotásait.

Ennek ellenére következetes elmélyültséqqel festett, könyvillusztrációkat készített, szépirodalmi és művészetkritikai írásain dolgozott. Szépirodalmi munkássága is fölöttébb fontos. Utolsó zavartalan korszakában, 1910 és 1914 között egyre önállóbb, egyre modernebb tartalmi éj formai átköltésben adta elő múltbaváayását, illetőleg az elmúlt időkben megtalált szépségek, ..káprázatok” újra- költése feletti örömét. Úgy tetszik számunkra, hogy magának d „teremtő emlékezésinek boldogító érzése vezette ecsetjét. Ez a múltba«mélvedő. mégis a jövőt építő alkotói magatartás jellemezte akkor is, amikor nem felbukkanó emlékképeiből, hanem saját jelenének eseményeiből és közvetlen környezetének tárgyi kellékeiből építette föl mondanivalóját.

1914 nyarán, az első világháború kitörésekor súlyos érzelmi és értelmi válságba került, elméje elborult, s á gyógyintézetekben sem talált enyhülést bajára. Néhány évig még alkotott. Ezek a képei is értékes részei életművének, hiszen eqy zseniális művész hozta létre búskomorsággal küzdve, tragikus erőfeszítések árán. A magyar szürrealista festészet közvetlen előzményeit épp e kései képein lelhetjük meg,

ötven esztendővel ezelőtt, 1932-ben halt meg. A Farkasréti temető felső szárnyában helyezték örök nvugalomra. Sírja fölé barátai állíttattak kőemléket, s Borsos Miklós készített bronz domborművet. Alatta Juhász Gyula Gulácsvhoz írt verséből olvasható részlet: „Csodálatos, szent, tiszta művész, Giotto jó utóda.”

Szij Béla

HÉTVÉGE

Gulácsy Lajos: A varázsló kertje