Dunántúli Napló, 1982. október (39. évfolyam, 269-299. szám)
1982-10-23 / 291. szám
Galambosi László Szárnyakra hajló fényben Arany János emlékére Szüzek tánca hajlongása hajnali pirosban. Száll az ének, a legények ezüstláncú gyolcsban. Szirmos a lánc, pajzsos a sánc, kürtök kurjongatnak. Lángot fú a csillagfalka, csobolyók csobognak. Füstsátrak fehéren lobognak az égen. Csatát-nyitó harsogásba sólymot küld a holdfény fája. Csattognak a lándzsák, kardok, buktatnak keményen. Aranyturul szökken Bendegúz vállára. Szárnyas nyilak röpködését, Makrin vezér fejvesztését, lóégető táltosokat rikoltva csodálja. Gyihos hunok, gyors leventék, napnyugatra törő bátrak nyomában a magyariak Arpád-hozta hada vágtat. Hét vezérek esküvének, kupáját a selymes vérnek hegynek-völgynek fölmutatják. Isznak honra, becsületre, . bíbor borul a gyepűkre, zászlóikat bontják. Kelj föl, költő, kelj föll Hajlékos egedből zúditsanak szarvasbikák, lépj ki szekeredből! Barangolj boglyához, bimbót-ugró szöcske s barátja a tücsök kedvedet köszöntse. Hallgass méla nótát margaréta-körben, halld habok zsongását cirmos hátú gyöngyben. Suhognak a sulykok. Folyamba vért mosnak. Balladák vén köve alatt ' baljós kutak forrnak. Baljós kutak forrnak. Világvégi ármány kigyója reng, tekerőzik. Szakad a szivárvány. Kelj föl, költő, kelj föl! Tűzbe-merült bárdok hamujában parázs villog. Hullnak a királyok. Bosszú, gyilkos tüske körénk feketülve fojtogató csápjaival csapódik az űrbe. Dőlj ki sárkány - szörnnyel teli fája. ’ , Táruljon a / tenger palotája. Bókoljon madárka virágként a zöldben. Orcánk ne kéküljön fülemüle-pörben. Vessünk a vándornak vasárnapi ágyat, vasárnapi ágyból érje el az ágat. Csöngettyűs körtétől hízzon tarisznyája. Marassza a gazda kolbásza, sonkája. Sárgadinnye-napot tükröztessen tálon. Kalácsot majszolva kazlak között járjon. Kazlak között járjon! Buktatnak keményen. Csattognak a lándzsák, kardok. Sólymot küld a holdfény fája csatát-nyitó harsogásba. Páncélt rejtő toliunk foszladoz fehéren. Csonkulnak az ormok, bagolyhangú tornyok bársony feketében, rojtos feketében. T úl voltunk az írásbeliken; alig néhány nap ada- tottr hogy fölkészüljünk a szóbeli vizsgákra, mikor neszét vettem, akasztásra készülnek a Fogházban, nem is egyre, kettőre. Kettős akasztás! Ilyesmire még nem volt precedens Olacskán. Hegyibe édestestvérek a halálraítéltek. Statárium járta, hát nem sokat teketóriáztak a rablógyilkosokkal. Fingerhut Illést és Jakabot tyúklopáson érték, szépszerével be is kvártélyozták mindkettejüket a Fogházba. A derék intézményben magam is megfordultam néhányszor kisgimnazista ministráló- ként, Kajdi atyának asszisztálva, aki szüntelenül „repült” költői szárnyalású szentbesZé- deiben, egyenesen az örökkévaló boldogságba. Ezt a röp- csizést az alábbi jelszóval szorgalmazta: „Per Mariam ad Jesum”. Azaz: Mária közvetítésével juthatunk el Jézushoz. (A nyersfordítást -némileg durvának éreztem: „Márián keresztül Jézusig”.) No, itt a dutyiban nem volt az öreg apo- logétának sikere, mert ami az ájtatosságot illeti, egyáltalán nem voltak megilletődve a kis és nagy tolvajok, betörők, zse- besek, s bizony egyikük sem aspirált a „szent” díszítő jelzőre. Nők és férfiak elegyesen vettek részt a szentmisén; meg- botránkoztam félhangos cseve- részésükön; rihegtek-röhögtek a delikvensek még Úrfelmutatás alatt is, úgy, hogy a foglár úrnak nemegyszer pisszegnie kellett. Meghiszem, hogy Kajdi páter „röpdösésében” szívesen részt vettek volna ezek az Istentől elrugaszkodott kéjelgők, hamiskártyások, zsiványok és tyúktolvajok; persze, valahogy úgy, hogy többé vissza se találjanak a szögesdróttal is megemelt-megszigorított magas falak közé. A Gimnázium emeletének folyosóvégi ablaka a fogda külső udvarára nyílott; annak idején gyakorta szemlélhettük, amint körbe-karikába spacíroznak a fülönfogottak, ez esetben külön a férfiak és a nők. Nagy diákként azt is tudtuk, hogy Kóta tanár úr a fogháziakkal sokszorosíttatja az énekkari letéteket. A rab urak elég szép munkát végeztek, noha nem olvastak hangjegyet; ám a szöveget csak kiókumlál- ták, pl. a Talpra magyar-ból ezt a két sort: „Rabok legyünk vagy szabadok, Ez a kérdés, válasszatok!” Ezen aztán vagy káromkodtak, vagy röhögtek, aszerint, kinek mennyi ideje volt hátra az aranyéletből. A Fingerhut testvérpár tehát bekerült a kóterba, és éppen egy körséta alkalmával derült fény arra, hogy a tyúklopáson kívül más egyéb is van a fülük mögött. Séta közben az idősebbik Fingerhut, az Illés, egy cédulát csempészett volna Jakab öccse markába. (A házi sétafikáláskor nem voltak megbilincselve a foglyok; az ilyen kisstílű csirkefogóknak egyébként se járt bilincs, legföljebb, ha vonaton szállították őket. A porkoláb tüstént észrevette a cetli-átadási gesztust, elvette a papirost. Ez állt a cédulán: „arol pedig eggy szót se". A fölújított jiyomozásnál-vallatás- nál kiderült, mi az, amiről egy szót se szabad szólni. Az történt, hogy a derék Fin- gerhut-fivérek előre kiterveltem aljasul megfontolt szándékkal, haszonlesési vágytól indíttatva, megöltek Fülpöspilisen egy 83 éves öregasszonyt, mert a néni nem volt hajlandó a két betyárnak pénzt kölcsönözni. A testvérek többször fejbevágták a mamókát; belecsavarták a dunyhába; addig szoroflgat- ták-nyomorgatták, míg ki nem szállt szegényből a pára. A szekrényben százhúsz pengőt találtak Finaerhuték. Statárium lévén, gyorsított eljárással meghozta a bíróság a halálos ítéletet, amit a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyott; a Kormányzó Úr elutasította a kegyelmi kérvényt; 24 óra leforgása alatt lezajlott a procedúra; a következő napra ki is tűzték az akasztás időpontját. Lázban égett a kisváros; kissé büszke volt a megtiszteltetésre: tanúja lehet az Jgazságtevés ilyetén súlyos esetének. Én is tanú akartam lenni, méghozzá valóságosan, óm az ilyen ritka népünnepélyen akárki, pláne kiskorú, nemigen lehet jelen. Mindenképpen be akartam jutni, ki tudja, láthatok-e ilyesmit; főleg az érdekelt, miféle magaviseletét tanúsítanak a dezen- torok, amikor odacimbálják őket a bitófához. Pali tanár úr erősen biztatott, próbáljak valahogy bejutni, s majd számoljak be, mi volt, hogy volt; menne ő is, de a szóbeli vizsgák miatt erről szó sem lehet. Lelkemre kötötte, ügyeljek magamra, nehogy rám is sort kerítsenek a sürgő-forgó hóhérlegények. Vihogva emlegette föl, hogy a város, pontosabban a Képzőintézet eleddig csak a pi- romániás őrült Matuskával dicsekedhet, avagy inkább szégyenkezhet; a jeles férfiú ugyanis a mi Alma Mater-ünkben nyerte el a néptanítói oklevelet. Nemegyszer derültem én is, midőn elállínggltam a folyosón lévő tabló előtt; alulról a második sorban tplálható Matuska Szilveszter fényképe, közvetlen Farkas Leóé mellett. (Matuska a tárgyaláson többször hivatkozott egy bizonyos Leó nevű „szellemre”; ez a Leó sugalmazta neki a' vonatrobbantásokat.) Szilveszter úrral gyakran példálóztak tanáraink, persze erősen ironizálva, nehogy a nyomába lépjünk. Az csak ráadás, hogy Matuska Szilveszter, „már akkor”, diákként, szerfölött kitűnt a kémiában, sta fizikában . . . Filczer Józsi barátom nagybátyja írnokként dolgozott a járásbíróságon, az ő protekciója révén jutottam belépőcédulához. A Főfoglár úr lánya, Mucika, kit egy diákzsúron ismertem meg, sírt-rítt, sajnálta a szerencsétlen flótásokat: engem pedig korholt a drága lélek, hogyan tudok ilyen szörnyű drámát végignézni poéta létemre. Mucikáék szolgálati lakásban laktak a Fogházban, nem kerülhettem ki a találkozást, s bár nagyon zavart a siránkozása, nem léphettem visz- sza, nem is akartam; igyekeztem minél gyorsabban a Fogházudvar hátsó traktusába jutni, a tetthelyre. Nem is tudom, három, vagy négy rácsos-szö- gesdrótos kapun vergődtem át két alfoglár kíséretében; sacc- ra nézve a kétszázennyihánya- dik lehettem az állóhelyes „nézőtéren”. Kb. 20 négyzetméternyi területet kerítettek el kötélkordonnal, itt állt a fekete drapériával leterített asztal, két gyertyatartóval, nagy feszülettel, s egy vaskos könyvvel, ami nyilván a Biblia lehetett. A látványra fölidéződött bennem a Tetemrehívás komor szertartása. Egy elaggott börtönőr komótosan meggyújtotta a gyertyákat. Várni kellett a barkákra, a kánoni papra, meg hát az elítéltekre. Azon tűnődtem, hogy „végtisztesség képpen" külön-külön bitófa jár a Fin- gerhutoknak. Nem az általam elképzelt romantikus akasztófáról van szó, hanem két szimpla oszlopról, csücskében jókora vasszeggel, amiről lelóg a kötélhurok. Megérkeztek a bírák, ' szám- szerint hárman. A főbíró kihirdette, hogy Fingerhut Illés, valamint Fingerhut Jakab kegyelmi kérvényét elutasították, ennek értelmében az ítélet végre- hajtatik. Mindjárt rendelkezett is, hogy vezessék elő az elítélteket. Két őr támogatásával, nagyjából a saját lábán csúszkorált a feszületfes-asztal elé az első számú rablógyilkos, mögötte a pap, koringben, fekete stólával, a Miatyánkot motyorászva. A hivatalból efdüdögészett ima ugyan nem sokat használt már Fingerhut Illésnek, akit az imádság se tartott össze, hiszen másra koncentrált, prra, hogy a főbírói szöveg végén ismét könyörögjön nyomorult életéért. Megint fejére olvasták a rablógyilkosságot, s hogy a Kormányzó Úr Őfőméltósága nem kegyelmezett. Fingerhut Illés erre iszonyú vonításba-jaj- gatásba-kunyerválásba kezdett, de rimánkodásából semmit se lehetett érteni. Elviselhetetlen volt a nyüszítő jajgatás. Amikor a főbíró megkérdezte, megértette-e az ítéletet, Fingerhut Illés összeroskadt, akár a colstok, azaz összebicsaklott volna, ha föl nem fogják a foglárok. Úgy húzták-vonszolták oda a szégyenfához, majd ke- ze-lába összekötve fölállították a sámedlire. Oldalaslag persze tartani kellett, mert egymaga nem tudott megállni a saját lábán. Ezenközben zavar támadt a nézők soraiban, mert egy fiatalember elájult, nyilván a tűző naptól. A ráérő foglárok egy-kettőre odacincálták a hársfaárnyékba. Az ájult legény azzal gyanúsíttatott, hogy nem a forróság miatt bukfencezett föl, hanem „biztosan van valami a füle mögött”, ha ennyire szívére vette a dolgot .. . Egy vastag asszonyság, ugyancsak a nézők gyűrűjéből, azzal a perverz gondolattal foglalkozott, vajon jelen van-e valaki az elítéltek-hozzátartozói közül? Fingerhut Illés most már jajgatni se volt képes. A két sötétruhás-nyakkendős segédhóhér nemcsak a lábánál, a derekánál fogva is odakötözte az oszlophoz, majd egy kisebb fajta lajtorját támasztottak hátulról a szégyenfához; a létrán fürgén föllépegetett a főhóhér Báli mester, elegánsan, feketében, akár a segédei. Bekötötte az elítélt szemét. Lent az oszlop tövében a két segéd vastag kötelekkel még egyszer odahurkolta a halálraítélt lábát az oszlophoz, jó szorosan. A kötél két-két végét jobbra-balra egy-egy szimpla csigaszerkezetbe vezették, majd mindkettejük belekapaszkodott a csiga tekerőkarjába. A mester a létra tetején, a segédek az oszlop Tövében vártak a bírói szóra. A dermesztő csöndben Finqerhut Illés még egy utolsó, fátyolos iajt nyüszített. Megszólalt a főbíró: „ítéletvégrehajtó, teljesítse kötelességét!” Káprázatos gyorsasággal tevékenykedett a három ember, talán három-néav másodpercig tartott a művelet. Az ítéletvégrehajtó két tenyerével az elítélt állkapcája alá nyúlva egyet csavart a rablógyilkos nyakán; egyidejűleg lent a két segéd a hajtókarokkal megfeszítette a kötelet. A fölfele húzótekerő, illetve a lefelé-oldalt vonó mozdulattal kiemelődötta nyakcsigolya, a gerincoszlop összekötője. A következő másodpercben a mester takarót dobott Fingerhut Illés holt tetemére. Kisvártatva az orvos odalépett a bitóhoz, a halott mellkasán föltépte az inget; a mell hullámzásából kitetszett, hogy a test még végzi utófunk- dóit, noha a halál már bekö. vetkezett. A halál tényét az orvos fejbiccentéssel konstatálta; főbólintása egyben a bíró- sáai asztalnál ülőknek is szólt. Fingerhut Jakabbal ugyanúgy folytatódott le a végső aktus, miként a bátyjával, mégis, azzal a jelentős különbséggel, “hogy Jakab mgg vinnyogni se vinnyogott a rémülettől, legalábbis ezt a látszatot keltette. Mikor azonban a kötelességteljesítésre szolgáló fölhívás elhangzott a bíró szájából, váratlanul és tehetős hangerővel kinyilatkoztatta: „Igazságtalanság ez mind!” Báli mester tüstént befogta Fingerhut Jakab száját. Pali tanár úrnak apróra beszámoltam a látottakról. Nem hogy ebédelni nem tudtam, még vacsorázni se szoty- tyant kedvem. Pakol itz István * Közjáték Zágon Gyula rajza
