Dunántúli Napló, 1982. október (39. évfolyam, 269-299. szám)
1982-10-02 / 270. szám
GALAMBOSI LÁSZLÓ Hétköznapok Dicsőség a te mosolyodnak, a te munkádnak, apám. Őrzött virágaid pirosak még. Nyúlfület látok kesztyűbe bújtatott ujjad helyett, fordított kalapod csónakján madarak közelítenek felém, függő sétabotodat megtalálom a hold sugarában. Hallom szorgosságod, fejszéd csatáját. Nyüszítenek a bütyökszarvú tüskök, kettéhasitott fejjel omolnak a pókháló-kötényekkel teleaggatott árnyékba. Csörömpölnek a korpával, kukoricával pöttyözött vödrök. Kezeden köszörüli nyelvét a vályútól elforduló röfögő, serceg rózsaszín szőrmellénye, orrára lila karikát rajzol a hajnal. Gondolatban már galambtollárbocú papírhajót hajtogatsz unokádnak. Nem törődsz vele, hogy mar a dér, hogy homlokodra, arcodra lép a hideg. Fülkagylódban parányi tóvá dermed az ónos eső; a fekete tyúkok, a piros hócsizmás kacsák, vendég verebek falják az árpát, a vízzel dagasztott darát. Ha érzem a halál közeiét, rámhagyott szerszámaid közt matatok, borsnál kisebb fejű kottáid, szalagok kötésében virrasztó füzeteid fölé hajlok. Te láttad a háborút nyergében cipelő huszonnégyfejű csődört. Föld alá bújtál, tanítványaiddal- rettegve szívtad a pállott burgonyavermek, a répát rothasztó pincék bűzét. Láttad bukdácsolni • a repülőre festett keresztet. Az imbolygó sztálingyertyát is láttad: kivilágitotta a mezőt, fényében verejtékezve dőltek egymáshoz a kalászok Az erdő éjszaka is elárulta, golyó elé tartotta madarait. Elhallgattak a rigók, csőrüket csorbára égette az izzó lé, a messerschmittekbői permetezett méreg. Féltél, félelmedet ne őrizze a fiam, nehéz volt a szomorúság tégelyét összetörni. Csak az állatetető hajnalokra, a tanítást indító csengetésre, bölcsőringatásra, a szerelem olajfái közt tett sétákra, a nyugalom hatalmára akarok emlékezni, apám. MEMORISE BÉLA Legkisebb fiúk Morzsolgatván az időt hányszor gondoljátok mikor zörgetik meg az ajtó üvegét s mi jövünk bársonyos hittel bocskorunkon tejutak pora égi tarisznyánkban zizegő csillag VERESS MIKLÓS Gyerekkori filmtekercs A szem egy furcsa kristály átvetül rajta majd a drávaparti kastély honnét egy tank kihajt Gesztenyevirág-csillár a poros útig ér csörög az ötven fillér hogy fagylalt vagy kenyér S már hozza a komornyik » a taplót és kovát mert a film nincs tovább és sötétek a tornyok és alattuk a fák Forog a kacsaláb CSIKSZENTMIHALYI RÓBERT SZOBRAI. 3 kép az Idő cimű sorozatból sARosi István Hagyják, nem kell törődni vele Idő? Tíz perccel múlt... Lehet, hogy késik... Szerintem kimaradt... Késik. Ennyit? Miért ne? Miből gondolod? Gondolom ... Jártál már itt? A füvészkertben még nem. Érdekes. .. Mondtam, hogy bent még nem, ott most, veled voltam először. Nézz rám! Komolyan mondom. A szemed sem áll jól ... Szeretlek. Minden nőt idehoztál biztos ... Bolond vagy! Ne nevess, ismerlek jól! Szeretlek... Én is. Akkor mondjad! Szeretlek. Hiszel már? Nem, de nem is érdekes. Elfáradtam ... ölj le. Gyere, a pad ... Inkább állok. Nyomosztó az az ember ott. Alszik, biztos részeg. Ártalmatlan. Én is leülök. Inkább itt maradjunk! Annyira nem vagyok fáradt... S ha félórát kell várni, vagy még többet? Nem érdekel, kibírom. Sáros, koszos, gusztustalan, nézd, hogy néz ki I Le nem ülök mellé ... ' Buszra várt s elaludt. Ha nem lenne ott a bódé, már rég a földön heverne, a pad alatt. Részeg. Akkor is ... Pedig ő megmondhatná, mi van a busszal, elment-e mór, vagy kimaradt. Ha nem aludta el azt is ... Megkérdezzem? Isten ments, menjünk arrébb! Nem kell félni, ezek tényleg ártalmatlanok. Szerencsétlen... Én akkor is irtózom! S hogy tetszett? Micsoda? Hát a park. A füvészkert. Ide máskor is jöjjünk ki! Tetszett? Nagyon. A fenyők? Azok is, meg a többi. De a fenyők különösen. A virágpor, ahogy úszott a levegőben, amikor megráztam... Mint a füst. És sárga volt... Ahány tobozt talál, azt mind beporozza. És így lesznek a kisfenyők? Majd a magon keresztül. Legalábbis azt hiszem. Ez az ő szexuális életük? Ez volna ... S most mi megzavartuk őket? A szél is csak azt teszi... De van ahol a méhek ... Jó napot! Jó napot... Elment már? A busz? Nem tudom ... Mi is most jöttünk. Erre állítólag pontosan járnak. Szerintem semerre sem járnak pontosan. Az is lehet, hogy kimaradt... Az az öreg magukkal van? Nem, ő már itt volt. Megkérdezem. Alszik, részeg. Nem érdemes. Tényleg nem. Szörnyű, hogy néz ki. És minden virágporban egy új kisfenyő van? Fél. Csak fél. S a bibében, valahol a toboz mélyén egy másik fél. Rá vár. Aztán a kettőből . . . Mint az embernél. Ugyanúgy. Meg mindennél. Az állatoktól kezdve az összes növényig. S a rododendron? Fenyő, páfrány, minden. A rododendron is. Az olyan szép, igazán kitalálhatott volna valami egyénibbet magának, nem gondolod? Négy milliárd évvel ezelőtt beoltották a földet az őskóddal. Azóta változatlan szakadatlansággal ismétlődik ugyanaz. Nincs eltérés, ugyanaz a kódrendszer. Ezt honnan tudod? Mit? Hát ezt az egészet? Olvastam valahol ... Bocsánat, azt meg tudnák' mondani, hogy milyen gyakran járnak itt a buszok? Nem tudjuk, sajnos. Talán 30 percenként. Mert akkor szei:r.tem vagy félkor, vagy egészkor... Közben is lehet. Negyedkor és háromnegyedkor. S ha óránként jár? Az is lehet, de akkor sem csinálhatunk semmit, a város túl messze van gyalog. Igaz ... Szerintem nincs is messze. Sétálva sem. Két kilométer. Több. És különben is te lennél, aki először sími kezdenél, hogy álljunk meg, üljünk le, pihenjünk, meg hogy jöjjön vissza... És bocsánat, azt sem tudják véletlenül, hogy fölfelé elment-e már? Mert ha nem, akkor ténlyeg hiába várunk. Nem tudom. Mégiscsak felébresztem az öreget. Ez nyilván akkor is aludt, olyan részeg ... Folytasd I És akkor jöhetünk vissza a megállóhoz, a lábad feltörve... Nem ezt! Hol olvastad azt az egészet? Az őskódról. Arra már nem emlékszem, hogy hol, de az a pacák mondta, kapott is valami díjat, aki azt a DNS-bulit bedobta a köztudatba. Itt a buszmegálló! Megvan a buszmegálló! Ne ordítsatok, gyertek vissza! Ide vissza, mind a kettő! Te is! Tudtam, hogy itt lukadunk ki, a füvészkertnél kell lenni megállónak, mondtam én! Jól von, én csak féltem, hogy eltévedünk. Melyik megy a város felé? Jónapot, elnézést, erről az oldalról megy a város felé? Erről igen, jó napot. Gyertek onnan,, nem szabad a bácsit! Köszönöm. A kezemet! Tessék megfogni a kezemet! Te is! Mindjárt jön a busz. Egy kettő! Bocsánat, ne haragudjon, mikor jön a busz? Nem tudjuk. S maguk? Mi sem. Sajnos ... Szerinted melyik a fiú? Mindkettő az. A kisebbik lány... A mozgását nézd! * És hogy milyen gyakran jár? Azt se tudjuk, de már ideje volna. Jössz vissza azonnal? Ráverek a kezedre, hagyd békén! Ki az az alak? Már itt volt, mikor jöttünk. Részeg. Borzasztó, hogy lehet idáig süllyedni. Ne piszkáld! Nem kell bámulni, gyere ide! Én a rododendronról mindig azt hittem, hogy valami ősvilági maradvány... Tulajdonképpen minden az ... Régóta várnak már? Ne ülj oda, mondtam már! Egy ideje... Azért az biztatónak látszik, hogy egyre többen gyűlünk össze. Mesélj még az őskódról ... A busz! A busz! Hallod? A busz... Tényleg az. Az öregnek is kéne szólni ... Szóljanak! Szóljanak maguk! Nem mozdul ... Mi az, hogy nem mozdul? Nem mozdul. Hadd nézzem! Szerintem meghalt... Meghalt? A gyerekeket vigyék innen! A mentőknek kéne szólni! Inkább a rendőrségnek... Itt a busz! Jó napot! A város felé? Szánjanak fel, igen. Kérem az az öreg . . . Hagyják csak, már tegnap is ... De lehet, hogy nem is él ... Vagy több is» már legalább két napja ... Szólni kéne! Szálljanak fel, indulnom kell! S vele mi lesz? Késésben vagyok, nem érdekel ! Előre gyerekek, ott még van hely! Menjünk! Szállj fel . . . Vigyázzanak az ajtónál, indulok... Hátra gyere! Szerinted tényleg halott volt? Nem tudom ... A férfi azt mondta ... Nézd leesett! Magától? Végigcsúszott a bódé falán... Szólni kéne? Hagyják, nem kell törődni vele. A sofőr is azt mondta ... Gyere üljünk le! Innen jobban kilátni . . . Nézd arra is fenyők! Nekem azok tetszettek a legjobban ... Meg _ a rododendronok .. . Búzamező Már köze) járt a kilencvenedik esztendejéhez, mikor megroggyant a lába és többet nem tudott önállóan mozogni. Az öreg tanító úgy élt már évek óta, vágyak, célok nélkül, néha olvasgatott egy kicsit (a szeme még jól szolgált), de a nap nagyobb részében csak ült a karosszékben, hallgatta a mások beszélgetését, maga csak ritkán szólt bele — s a menye eléggé el is csodálkozott, amikor az egyik különösen meleg nyári napon azt mondja: .— Tudod, valamit* még azért szeretnék látni. Egy búzamezőt. — Jól van, apa, rendben van — felelte a menye, hiszen az após kívánságának a teljesítése valóban nem volt nehéz: a fiáéi* a falu szélén laktak, csak fci kellett vinni az öreget székestül a ház mellett végigfutó tornác végébe, és valami kis pódiumot eszkabálni alája, hogy átlásson a kertszéli bokrokon. A pódium még aznap elkészült, a dédunokák megragadták a karosszéket, s a tanító már ott is ült a tornác végében, mint a színházi páholyban, s talán bizonyos színházi várakozással is, hogy most valami érdékes látványban- lesz része. A dédunokák visszamentek a házba, hogy'ne zavarják, nem maradt tfelé csak a menye. Ma különösen szikrázóén ragyogott a nap. A bokrokon túl hatalmas búzamező ringott szép egyenletesen, ütemesen, élég közel ahhoz, hogy a nyugdíjas tanító a pipacsok és a búzavirágok piros-ikék foltjait is láthassa. Óriási búzatábla volt, egybeszántott mezőn. Az öreg nézte, nézte, meregette a szemét — egy ösvényt keresett, amelynek a búzán át kellett volna vágnia, de nem találta. Fáradt elméjét jócskán . meg kellett erőltetnie, hogy azt a keskeny utacskát odaképzelje, s mikor ez nagy nehezen mégis sikerült, akkor azon erőlködött, hogy azt az ifjú emberpárt is odavarázsolja, azt a fiatalembert és leányt, akiknek az ösvény elején életükben először ért egymáshoz a kezük, hogy a tábla közepe felé már forró csókban forrjanak össze és mire újra kiérnek a mezei útra, azt is tudják, hogy örökre egymáshoz tartoznak. Igen, minden idegszálát megfeszítette, hogy újra lássa őket, s imíkor ez semmiképp nem ment, lehunyta a szemét, de mindhiába: a két lezárt látószer »camera obscura«-jában sem akart megjelenni az a régi kép. Egy ideig még küszködve for- málgatta őket magában, azután csüggedten jött rá, hogy agg képzelete számára ez már erőn felüli feladat: az ösvény még megteremtődött benne, de azt a fiatal tanítójelöltet és párját már nem tudta előhívni a múlt bágyadt ködéből és nem érezte az erő életnek hajdani átható szagát sem, és nem hallotta azt az el-elhaló félénk ma- dárcsicsergést, amely akkori együttes sétájuknak valami különös zenei aláfestést adott. És riadtan tapasztalta, hogy húsz éve -él-halt feleségének lánykori arcát sem tudja hirtelen maga elé idézni. — Ez nem olyan búzatábla! — jelentette ki csalódottan, és visszavitette magát a házba. A menye sajnálta, hogy mégse lehetett az öregnek a kedvére és még sokáig nem bontotta el a kis tornácvégi pódiumot — de többet nem volt rá szükség. Bállá László HÉTVÉGE 9.
