Dunántúli Napló, 1982. október (39. évfolyam, 269-299. szám)
1982-10-02 / 270. szám
A kézműves-kerámia jelene és közelmúltja Fusz György: Figura; Pázmándi Antal: Sérült próbababa rózsaszínben Részlet a siklósi kerámia kiállításból Modern kézműves kerámiaművészetünkről átfogó képet kaphat most az érdeklődő: a Pécsi Galériában az október 17-ig nyitva tartó VII. országos kerámiabiennálé a jelen törekvéseit mutatja be; Siklóson, a várban megrendezett és október 2-án nyitó kiállítás az elmúlt 30 év történetét követi nyomon. Milyen az idei biennálé? Röviden: jó kiállítás. Jó az átlag- színvonala és számos kiemelkedő teljesítményről számol be. A légköre szabad, friss, korszerű. Talán a fordulat évének is tekinthető az országos seregszemlék időszámításában: egységesebben mutatkozik „mainak", minden eddigi biennálé- együttesnél. Pedig nem szűnt meg egy- csapásra a nem a kiállítás ünnepi alkalmára szánt, hanem a megélhetést szolgáló tevékenység körében a kézműves-művész múltnak minden „örökzöld" szellemi és manuális kliséje. A siklósi, történeti kiállítás 5 terme alig győzi felsorolni azokat, kibogozni a kezdő és folytató szálakat. A biennálé most fordulatról számol be. Arról, hogy új, az előző kis létszámú generációs csoportokhoz képest szinte tömegnek ható generáció erősödött meg és lépett tovább a magyar kerá- miaművesség (régóta) nem járt útjain. Eléggé nem értékelhető belső fejlődés következtében a kiállító művészek döntő többsége, az „új generáció” igényes a technológiára, amely kulcsfontosságú, akár képzőművészként, akár iparművészként formálja anyagát a keramikus. Furcsának hathat Zsolnay Vilmos, Korrach Mór hazájában, hogy a szilikátanyagok maguk, sokféleségük, viselkedési törvényeik, reakcióképességük csak 5-10 éve foglalkoztatják (újra) a keramikusokat. Időrendi pontossággal: az 1969. évi Ernst múzeumbéli Schrammel Imre-kiállítós és az 1969-70-es első siklósi szimpó- zionok munkája hatott a reve- láció erejével. Bebizonyosodott, hogy a samott, a föld önkifejező képességű, más anyaggal el nem érhető hatásokat produkálhat. Nem kell a modern kerámiaművészetnek, az iparművészeti szintről egy sajátos, „köztes" műfajjá avanzsálnia, hogy feledtesse „grand-art”- pótlék mivoltát. Vannak autentikus képességei, amelyeknek feltárásával pótolhatatlanná válik. A heves vitát kiváltó „Schrammel-iskola" néhány év alatt levetkőzte vagy személyessé mélyítette a közvetlen formai hatásokat, de megmaradt a nagy élmény sugallta ösztönzés az anyaggal való merész párbeszédre. A siklósi szimpózion a későbbi években is nagy tanulsággal szolgált az akkori pályakezdőknek: a kitűnő minőségű nagyipari módon előállított magastüzű anyagok sokféleségének megtapasztalásával, a kreativitásra való ösztönzéssel. 1978-tól pedig a "jegyár kézműves-kerámia (1950-80) kiállítás Siklóson kecskeméti Kerámia Stúdió fo- lydmatos elmélyülő felfedező munkát tett lehetővé a különT leges anyagok és technológiák egyéni műtermekben ma még elérhetetlen világában. Elismerésre méltó, hogy a pécsi biennálé fóruma volt és most is egyértelműen fóruma a szellemi-technológiai előretörésnek. öncélú tevékenységet tükröz — hangzik el azonban egyre sűrűbben a bírálat. Joggal. De nem elsősorban a keramikusok szándéka miatt. Az ezotérikusnak mutatkozó, de legalább a szakmai kulturáltságot emelő munkálkodás során nem szűnt meg a keramikusokban a vágy a még (mindig) nem teljesített, mert feltételek hiányában igényesen még mindig nem teljesíthető gyakorlati feladatok megoldására. A képességeik pedig igencsak csiszolódtak. A siklósi visszatekintő kiállítás az 1950-es kezdeti évek jelzésével indul. Amikor is a porcelán szakon először végzők diplomamunkáin, az akkori kritikai beszámoló szerint „finom mintájú, realisztikus és mégis dekoratív virág- és levélminták sorakoznak fel". A keramikust pedig „megfelelő népi díszítőelemek megkeresésére" szólítják fel. Miután a díszítőművészet néven tervezett házasság nem jött létre a népművészet és az iparművészet között (1954) és mivel a gyáripar csak 1960-tól tudja — gyéren bár — foglalkoztatni a típusformálásra legelszántabban vállalkozókat, az 1960-as években kezdődő általánosan nyitott kulturális fellendülés a képzőművészet ellátatlan feladataihoz vonzotta az iparművészeket. Számos történemi, iparszerkezeti és szociológiai ok miatt a modern magyar kerámiaművészetet meghatározó tevékenység az egyéni kis kézműves műhelyekben született meg. Nagy eredmény, hogy kézműves kerómia- művességünk az 1960-as években erőteljes Gádor-iskola, majd az 1970-es évek során a mai középnemzedék széles skálájú munkájával le tudta győzni azt a (különben a két világháború közötti időszakban gyökerező), de még a közelmúltban Is hangoztatott paradox elvárást, hogy ábrázolja az embert és világát, de „közben mégis díszítőművészet maradjon és ne váljék plasztikává”. Bármennyire nehezen, bármenynyi hibás kitérővel, de óriásit fejlődött kerómiaművészetünk. Ezt bizonyítja a pécsi és a siklósi kiállítás összevetése. Az idei biennálé tanúsága szerint érett, nagy formátumú és autentikus művészek kerültek ki a keramikusok közül, mert a ke- rámiaművesség fel tudta fedezni önmagát, megismerte saját eszközeit, újra megtalálta saját kultúrájának útját. Nem csak a keramikuson múlik, hogy ne torkolljon útjuk ismét zavaros válságba, hanem a tisztázó kritika mellett közvetlen kapcsolatra van szükség, nem csak a működő mecenatúrával, hanem a jelenlegi és potenciális vásárlókkal. Folyamatos és nem csupán ünnepi alkalmakra „kiállító" alkotási lehetőségre, mindig hozzáférhető, jó alapanyagokra, korszerű műhelyre, sokszorosító bázisra — és mindezek kiépüléséig még támogató seaítségre is. Schubert Ernő 1954-ben írta le ezeket a mindmáig megszívlelendő szavakat: „A magyar iparművészet eredményeinek és hibáinak helyes értékelését nem lehet elvontan, meghatározott normák alapján végezni, hanem csakis hivatása, a kapott feladatok és az alkotási lehetőségei összefüggésében". A VII. kerámiabiennálé díjazottal a fiatalabb nemzedéket képviselik. A szerény és eddig csupán a szűkebb szakma által megbecsült Szalai László a porcelánanyagnak tiszta,, és konceptuális értékű kezeléséért kapta az I. díjat. A hasonló értékű legnagyobb különdíjat pedig Kecskeméti Sándor, speciális, úgynevezett külső redukcióval készített tábla-képeiért. II. díjas Gesztet Mária lett, szitanyomással nosztalgikussá varázsolt kőedény fali-táljaiért, Orbán Katalin kapta a III. dijat, rafinált, eredetien gazdag színvilágé fajansz képeiért. Fekete László ironikus virágtartóit különdíjjal értékelte a KISZ KB. A siklósi szimpozion különdíjat pedig Fusz György nyerte el, a samott magastüzű égetésének drámai hatásával élő figuráiért. Kádasi Éva anyagkísérletei magas színvonalon jellemzik az egész szakma érdeklődését, az Iparművészeti Vállalat a különdíjjal pedig a már előző bien- nálén is nyújtott teljesítmény továbbfejlesztését ismerte el. A díjak értékét külön emeli, hogy idén másodszor nemzetközi ösz- szetételű volt a zsüribizottság, amelybe a Képző- és Iparművészek Szövetsége igen igazságos és követendőnek bizonyuló módon az előző biennálé díjazottjait delegálta. Általános sikert aratott még Polgár Ildikó leheletfinom és a tőle szinte már megszokott tökéletességgel, invencióval és eleganciával rögzített reliefsorozata. A mindenkiben rejtetten élő torokszorító erplékek, érzelmi kötöttségek lenyomatát rögzítik az egykori gyermekek csipkés kabátkái, a temetőkelmosódott és immár a porcelánon az örökkévalóságban élő régi fotói. De értékelnünk kell Tuza László, Szekeres Károly és Sz. Vásárhelyi Emese — hasonlóan mágikusan — a természet formáló erejét idéző samottjait is és fel kell figyelnünk olyan új tehetségek jelentkezésére, mint Nagy Márta, F, Borza Teréz, Albrecht Júlia. Bármennyire is öncélú, igencsak találó Orosz Mária egzakt, száraz, technológiai bravúrral előadott „fekete humora” is. Es a használati edények? Ha kevesen i,s vannak művelőik, akik rászánták magukat, hogy a kelleténél jobban képzőművészeti beállítottságú pécsi biennáléra kézműves módszerrel készült használati tárgyat „merjenek" beküldeni, — valamennyien igen jól vizsgáztak. Torma Istvánná is „Plasztiká"- nak nevezte el porcelánvázáit, pedig igenis használatra valók. Igaz, hogy a legújabb plasztikai törekvéseket alkalmazza a tárgy szépségének emelésére. Hozzá hasonlóan 1. Seregély Márta és Németh Olga táljai, vázái is méltán pályázhatnának egy képzeletbeli díjra, - ha egyáltalán létezne ilyen a pécsi biennálén is, ahogy a faenzai nemzetközi kerámiaversenyen külön kategóriában értékelik a használati edények versenyfutamát. Talán nálunk is megvalósul ez a jövőben. Bárcsak megerősödne, megerősödhetne a használati kerámiát készítők mezőnye is. Csenkey Éva Gammapolison innen- Leskó László riportkönyve A hatvanas években egymás után jelentek meg azok a — nem egyszer széles körű érdeklődést keltő — írói beszámolók, melyek a magyar falvak életében zajló gyökeres változásokról adtak hírt. Most, az új évtized elején néhány jelből arra következtethetünk, hogy a korábban hanyatlani látszó vonzalmat ismét felváltja a mai falu életét kutató érdeklődés. S amit talán nem lényegtelen megemlíteni, az e témakörben megjelent könyvek szerzői között gyakran találkozunk fiatal újságírókkal, akik naponta „testközelbe” kerülnek az eleven valósággal. A közelmúltban Leskó László Kaposvárott dolgozó újságíró riportkötetére figyeltünk fel, mely a valóságfeltáró irodalom legjobb hagyományait követi, s ugyanakkor a fiatalabb generációk kritikus látásmódját érvényesíti. A Gammapolison innen azzal a bevallott szándékkal íródott, hogy „a mai tízen- és huszonéveseknek bemutassa a falu harminc—harmincöt évnyi történelmét," Nem kis vállalkozás ez, s könnyen végződhetett volna félsikerrel, ha a szerző nem tud oly természetes közelségbe kerülni a felfedezendő valósággal, mint amilyen közelségbe tehetsége, jó szeme és emberisme- rele révén került. Segítette munkájában persze az is, hogy neki még élő emlékei vannak a régebbi faluról, így nem kellett megbirkóznia a kívülállóság nehézségeivel. Leskó László nem égy konkrét falu múltját és jelenét vizsgálja, hanem úgynevezett „modellfalut” teremt. Kapos- déd, ez a dunántúli — közelebbről somogyi — község nem található a térképen, csupán az a világ létezik, melyet a mai falu valóságelemeiből összeillesztve jelképez. Ezzel a megoldással a szerző általánosabbá teszi mondanivalóját, s jobban érvényesítheti az irodalmi szociográfia hatásos eszközeit. A múltnak olyan tartományait fedezi fel és láttatja nagy megjelenítő erővel, melyek a mai fiatalok számára szinte már hihetetlennek tűnnek. Talán hallottak róla történelem órákon, vagy szüleiktől, de az időbeli távolság nem teszi lehetővé, hogy átérezzék a maga mindennapi valóságában. Csak általánosságokban találgatják például, hogy kik voltak a pusztai cselédek. Leskó László — szerencsés fogással — olyan embereket mutat be, akik máig sem tudtak megszabadulni teljesen ettől az életnyomorító múlttól, önmagukat ítélik „szolgasorsra”. Az ötvenes évek világát két remek epizód hozza közelebb napjaink fiataljaihoz. Az egykori traktoroslányok — akiknek sorsa egy külön könyvet érdemelne! — az idő megszépítő távolából emlékeznek a „hőskorszakra." Mintegy ellenpontozásként a következő fejezetben pedig egy idős asszony sorolja el azokat- a megpróbáltatásokat, melyeket a hortobágyi kitelepítések során kellett elszenvednie. A szerző többnyire egy-egy emberi portré megrajzolásán keresztül ragadja meg a változó élet új jelenségeit, vagy éppen azokat a momentumokat, melyek hátráltatják a korszerű életfelfogás és emberi magatartás kialakulását. A falu erkölcsében még mindig sok a hagyományos elem. A közügyekben szenvedélyesen tevékenykedő tanácstitkárnőt otthon veri a. férje, mert nem tudja elviselni, hogy többre jutott, mint ő. A „bukott lány" sorsát csak nehezen emészti meg a falusi közvélemény. A könyv utolsó fejezetét jelképesnek is felfoghatjuk. Ormai (Orsós) Sándor cigány- fiú, aki elképesztő mélységekből indul, megverekszik a sorssal, s keserves küzdelmek árán eléri, hogy a falusiak velük egyenrangú dolgozó embernek tekintik. Nem véletlen, hogy a szerző ezt a portrét illeszti kötete végére, mintegy hangsúlyozva, hogy a múlt valamennyi nyűgétől megszabadulni csak ilyen tiszta, erős akarással lehet. Kovács Sándor Hangverseny Lehotka Gábor és a Nevelők Háza Kamarakórusa „Este 11-kor Budapesten vonatra ültem és hajnali 3- kor érkeztem Pásztora. A Mátra gerincén át, gyalogszerrel 10 óra alatt jutottam el Gyöngyösre. Máskor meg a Galyatetőn háltam meg, innen mentem át Kékesre . . ." — emlékezteit Kodály Zoltán fiatalkori gyűjtőútjoira. A Mátra, Galyatető később is megmaradt munkás pihenőhelyéül, hallgatva a természet hangjait, vagy csendesen elmélkedve a gályái kis templom öreg harmániuma mellett. Itt született az Organoedia ad missam iectam, amellyel megnyitotta Lehotka Gábor az új hangversenyévadot a székesegyházban. Játékáról írva szinte már „sértés" a technikai tökély említése. Viszont mindig megmarad muzsikálásának természetessége és hajlékonysága, amely — tehetségén túl — mégiscsak a technika minőségi át- csapása. Érezhetően a hangszeres Csendes mise (egyébként is jobb lett volna ezen a címen kiírni a műsorban!) tempóit vállalta, és nem a későbbi Missa breviséit, bár talán a Qui tollis „bachi" romantikája lassabban is elképzelhető. „in tempore belli" — háború idején, 1942-ben írta Kodály e művét. Az elmúlt 40 év alatt vajon a zene jobbá tett-e bennünket, egyáltalán képes erre? Vajon figyelünk-e még az Adventi ének (1944, Szálasi hatalmon van már!) forró emberségére, vagy az Ének Szent István királyhoz (1938) vágyakozó és igaz magyarságára? Vagy mit mond művészi értékén túl nekünk ma a Jézus és a kulárok megdöbbentő fugátója a mindent elfedő anyagiasságról? Hiszem, hogy sokan gondoltunk ezekre a kérdésekre a kamarakórus nagyszerű éneklését hallgatva, mert hiszek abban, hogy az értékes zene gondolatokat ébreszt és továbbgondolásra késztet. A gondolatok mellett azonban a fül is szívesen fogadta Tillaiék eszményi pianóit, az említett művek mellett az 50. genfi zsoltár erőteljességét és az Esti dal (ismét a mátrai éjek!) va- rázsos hangulatát. Nincs jogom egy művész műsorválasztását kifogásolni, de Lehotka műsorának második fele emiatt némiképp fajsúlytalan volt. Bármennyire szimpatikus a zeneszerző-előadó, saját Noelje nem több egy eklektikus stílusú magyar karócsonyi tablónál. Inkább hatásos improvizációnak, mintsem átgondolt kompozíciónak tűnt. Kétségtelen viszont, hogy az orgona új lehetőségéire felhívja a figyelmet. Louis Vierne Westminsteri harang- játéka nagyszerűen eljátszott hatásos zene, de erről semmilyen gondolat nem jutott eszembe. Szkladányi Péter
