Dunántúli Napló, 1982. szeptember (39. évfolyam, 239-268. szám)
1982-09-29 / 267. szám
Dunántúlt napló 1982. szeptember 29., szerda hazat, a dolgozo népét szolgalialc „...ez nagyon szép pálya” Életutak egyenruhában- Mikor 1950-ben bevonultam, a harckocsizókhoz szerettem volna kerülni, de túl magasnak találtak, így javasolták, hogy legyek inkább ■ határőr. Nem sokat tudtam az akkori államvédelmi határőrségről, de igent mondtam. Hát így kezdődött ... Nógrádi István határőr zászlós azóta 32 esztendővel idősebb lett; az idő nem múlt el nyomtalanul, homloka fölött már ritkul a haj, de azt hiszem tiszta kék szeme, s magassága nem változott Bár a határőrség nem az élete álma volt, a sorszolgálati évek letöltése után nem kellett sokáig agitálni, hogy bent maradjon.- Leszerelésem előtt néhány hónappal bekerültem a határőrkerülethez elsősegélynyújtónak, ahol betegellátással foglalkoztam. Megtetszett a munka, így mikor felajánlották, hogy maradjak, nem vívódtam sokáig. Az egészségügyi tiszt- helyettesi iskolát 1953-ban végeztem el, utána visszakerültem a pécsi kerülethez, ahol azóta is szolgálok, mint egészségügyi felcser.- Mik a napi teendői?- Gondoskodnom kell a gyógyszerek beszerzéséről, nyilvántartásáról, raktározásáról, a betegek előkészítéséről, a rendszeres egészségügyi felvilágosításról, de az orvoson keresztül a gyógyításba is bekapcsolódok. Nagyon szép munka. Korábban lehetőségem lett volna tiszti iskolára menni, de akkor nem maradhattam volna egészségügyi vonalon, így hát nem jelentkeztem. Nógrádi István élete összefonódott a határőrséggel és Péccsel. Megszerette a várost, itt alapított családot.- Jó pályát választottam; szeretek emberekkel foglalkozni, mivel annak idején szolgáltam őrsön, ismerem a fiatalok problémáját, s lelkileg is közel tudok hozzájuk kerülni. Úgy érzem, ők is bizalommal fordulnak hozzám, ami nagyszerű érzés. S ez a kitüntetéseknél is többet jelent nekem. A nyugdíjazásáig két és fél éve van vissza. Szabad ideje nagy részét mór most is pécs- újhegyi hobbi-kertjében tölti, de mint mondta, nyugdíjba vonulása utón szinte csak eredeti szakmájának, a kertészkedésnek fog élni . . . * Vida György őrnagyot, a Baranya megyei Hadkiegészítési és Területvédelmi Parancsnokság személyügyi főtisztjét több mint tíz éve ismerem. Nekünk, sorállományú katonáknak feltűnt közvetlensége, katonás, ugyanakkor udvarias modora. Akkoriban még a pécsi Petőfi laktanyában szolgált, mint főinstruktor. — Mindig jó kedélyű, nyílt és őszinte voltam, soha nem éreztettem a katonákkal, hogy milyen rangban és beosztásban vagyok. Az emberek megnyerése nélkül jó politikai munkát a hadseregben sem lehet végezni. Vida György katonai pályafutása elválaszthatatlan a politikai munkától. Már bevonulása előtt a DISZ-ben tevékenykedett, s mikor a párt megbízta, hogy menjen politikai tiszti iskolára, örömmel vállalta a tanulást, hogy utána ő taníthasson másokat. — Mi volt akkoriban a legfőbb leiadat? — A katonák meggyőzése, a párt politikájának hirdetése, s legfőképpen a fiatalok nevelése. Az ötvenes években a bevonuló újoncok egy része analfabéta volt, s ez alapvetően meghatározta teendőinket. A hatvanas évek közepétől minőségi változás történt, egyre iskolázottabb, műveltebb katonák vonultak be, ekkor már a világpolitikai események hátterének, a nemzetközi munkás- mozgalom kérdéseinek ismertetése került előtérbe. Vida őrnagy fiatalos hévvel beszél, szavait gyakori kézmozdulatokkal kíséri, néha megsimítja hátrafésült haját. Ahogy nézem, szinte hihetetlennek tűnik, hogy alig van néhány éve a nyugdíjig. öt esztendeje dolgozik a „kiegen", s azóta a katonai pályára irányítás a feladata. — A katonai beiskolázással foglalkozom. Manapság nem divatos hivatás a miénk, de azt vallom, hogy ennek ellenére őszintén kell beszélnünk a nyolc általánost és az egyetemet végzett fiatallal is, aki ezt o pályát választja. Kötelességünk a realitás talaján tájékoztatnunk őket... A hadseregben sajátosak a követelmények, ezt tudomásul kell venni. — Mit adott önnek a hivatása? — A csúcsra nem jutottam fel, de őszintén mondom, elégedett vagyok. S arra különösen büszke, hogy a fiam is katonatiszt lett. * Abból a középiskolából jelentkezett Somogyvári Miklós a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára, melyben a honvédelmi nevelésnek kiemelkedő a szerepe. Bizonyíték erre, hogy a pécsi Zipernovszky Károly szak- középiskolából szinte minden évben tucatnyi fiatal indul katonai pályára.- Elsősorban iskolai hatásra, másrészt az Ifjú Gárdában szerzett tapasztalataim alapján döntöttem úgy, hogy hivatásos katona leszek. A főiskolán 1980-ban végeztem vörösdiplomával, így megadatott az a lehetőségem, hogy Pécsre kerüljek.- Hogyan fogadták az egységnél? — Az első hetek ismerkedéssel teltek, nem dobtak rögtön a mélyvízbe. A mozgalmi munkába is bekapcsolódtam, jelenleg pártalapszervezeti titkár vagyok. Sokan segítettek, jóindulattal viseltettek irántam, ennek ellenére az első év nehéz volt. Mint szakaszparancsnok közvetlen kapcsolatban vagyok a katonákkal, akik alig fiatalabbak nálam. A kezdetben li-' berálisabb voltam, mint pa- rancsnoktársoim, de az a tapasztalatom, hogy a katonák a szigort jobban szeretik. Mint Somogyvári Miklós főhadnagy elmondta, megtalálta a számítását a katonai pályán, jól érzi magát a Petőfi laktanyában. — Megmondom őszintén, hallgató koromban megfordult a fejemben, hogy más pályát kellett volna választanom, főleg akkor, ha kudarc ért. De aztán elhessegettem a gondolatot. A rendet, a fegyelmet mindig szerettem, a kötöttségeket pedig meg kell szokni... Érdemes, mert ez nagyon szép pálya. Roszprim Nándor Túl a parancson — Minden tárcának megvan a maga, a közművelődéshez kötődő feladata — mondja Tóth Sándor rendőr őrnagy, a Siklósi járási és városi Rendőr- kapitányság vezetője. — Nekünk is, természetesen, de mindjárt hozzá kell tennem: nem könnyű ezen a területen eredményeket elérni, nálunk pedig, a rendőrségen még nehezebb, hiszen személyi állományunk munkaideje a szervezett programokhoz nem tud igazodni. — Az, hogy Siklóson többféle egyenruhás testület jelen van, megadja nekünk az ösz- szefogás lehetőségét. Enélkül nem sokra mennénk, egyáltalában: az, hogy ma már olyan komoly eredményét tudhatjuk a közművelődésnek, mint a Belügyi Klubkönyvtár működése, elképzelhetetlen lenne ösz- szefogás nélkül. — Úgy tudom, ez a klubkönyvtár országos szinten is egyedülálló vállalkozás volt. — Igaz, mindkét oldalról. Én is úgy tudom, hogy ilyen még nincsen a siklósin kívül, másrészt valóban vállalkozás volt, olyan, hogy a kezdeti időszakra gondolva — amikor tulajdonképpen még nem is tudtuk, mibe fogunk bele — nem hiszem, hogy még egyszer belekezdenénk. Mindenesetre e munkán Keresztül egyértelművé vált: csak egymás támogatósá- val tudunk eredményt elérni, legyen szó szorosan vett feladatainkról, vagy éppen a közművelődésről. Az összefogás viszont igényelte ennek szervezett kereteinek megteremtését. Az óhaj mindegyik testület részéről egybecsengő volt. Akadálya egy ilyen létesítménynek persze sok is volt, legelőször is az: milyen helyiségben legyen a klub? Végül az áfész egyik raktárát véltük megfelelőnek, tárgyalni kezdtünk átvételéről, az áfész rugalmas volt, mint ahogy a Városi Tanács is. — És a pénz? — Kell, de pótolható társadalmi munkával, legalábbis egy tekintélyes része. Olyan méretű segítőkészségre, amit a klubkönyvfar kialakítása közben tapasztaltam, álmaimban sem számítottam. Gondoljon csak bele: a helyiség három hónap alatt lett teljesen készen! — Belügyi klubkönyvtár az új létesítmény pontos neve. — Ez nem egyoldalú működési arculatot takar. Lényegében egy olyan helyről van szó, ahol alkalom nyílik a baráti együttlétre, a különböző testületek közötti kapcsolatok javítására, a családi rendezvényekre, közművelődési akciók rendezésére. Ma már ott tartunk, hogy a klub egy biztos pont, egy alap, mert működése óta robbanásszerűen megnőttek a különböző kulturális rendezvények iránti igények. — így amikor a közművelődési leiadatok teljesítéséről esik szó, gondolom, nem érez kényszerjelleget: na, még ez is ... — Amit elmondtam, az tulajdonképpen mind a parancson túl van. De nem is érezhettem ilyent, hiszen az összefogás lendülete engem is magával ragadott. Lényeges az is: a társadalmi segítség révén ez a klub lényegében a város ajándéka volt, amit mi a belügyi szervek munkája elismerésének tekintünk, köszönettel fogadtunk, és örömmel élünk az új helyiség adta lehetőségekkel. M. A. Vonulósok „Halló, tűzoltóság? Jöjjenek azonnal..." Hányszor és hányszor hangzik el naponta a 05- ön a pécsi tűzoltó-laktanyában a fenti segélykérés. Ki miért emeli fel a telefont? Van aki izgalmában nem tud pontos leírást adni — pedig az a tűz milyensége, pontos helye, a veszélyeztetett emberélet, anyagi javak vonatkozásában nagyon fontos. Aztán olyan is van, oki vaklórmát okoz... Sajnos még gyakran befut a korszerű hírközpontba szándékos félrevezető tűzjelzés is. A vaklárma és az „ugratás" csak a helyszínen derül ki. Addig ugyanúgy robognak szirénázva a tűzoltóautók. A nemlétező tűzeset „helyszínén" a tűzoltók nem éppen vidámak. A környékbeliek meg nem értik, hire-nyoma sincs tűznek, mit szórakoznak szirénázva a tűzoltók. A vonulások megszokták a veszélyt, de a durva, felelőtlen ugratásokkal szemben védtelenek. ök a tűzoltásra, a mentésre készültek fel, arra tettek esküt, hogy minden helyzetben életük kockáztatásával is megtesznek minden tőlük telhetőt. Hősök? Azok. Minden oltás vagy mentés másfajta hősiességet kíván tőlük. Minden esetben. Vonulásokat faggatok. György Sándor zászlós szerpa100, nappal 60 másodperc alatt mór úton kell lenniük a riasztást követően. A szolgálatparancsnok dönt — értékelve a tűzjelzést — milyen erők és eszközök vonuljanak. Elég-e a szivattyúkkal, különböző oltóanyagokkal és kéziszerszámokkal, tömlőkkel felszerelt szériaautó, vagy kell-e gépezetes tolólétra, műszaki mentőszer, áram- fejlesztő, habbal oltó, porral oltó, tömlőszállító, darus, a terepjáró, úgynevezett erdőtüzes különleges felszerelésű gépjármű. Menet közben rádión mór előre kiosztja a parancsokat. A helyszínen — ha nem vaklármára vagy ugratásra érkeztek — a felderítés a legfontosabb: van-e közvetlen életveszély, mi van veszélyben és meghatározni az oltás módját. A tűznél félszavakból értik egymást Ki-ki tudja, mi a feladata. Sokféle szerelési módot és minden felszerelést ismernek. Nemcsak a műszaki mentésnél jön jól a speciális szakképesítés. Van köztük hegesztő, nehéz- gépkezelő, kőműves, ács . . . Eldobott parázsló cigaretta- csikk, égve felejtett lámpa, rosszul szerelt pb-gázpalack ... Gyermeki kíváncsiság, felnőtt feledékenység, netán szándékosság . . . Befut a jelzés: „Tűz van, jöjjenek ..." Robognak, szirénáznak a piros tűzoltórancsnok — majd negyedszázada követte a szürke ruhába öltözött barátait. Kollár Sándor törzsőrmester, szerparancsnok tizenhárom éven át volt önkéntes tűzoltó Pécsváradon, aztán 1976-ban jelentkezett hivatásosnak. Huszka István főtörzsőrmester, gépkocsivezető, jövőre lesz harminc éve, hogy a határőrségtől leszerelve jelentkezett tűzoltónak. önként vállalták a veszélyt. Valamennyien. — Ismerik a félelmet? - kérdem tőlük. Nagy szavak helyett hihető vallomások: eleinte van bennünk szorongás minden kivonulásnál, szorongunk az ismeretlentől. A helyszínen nincs idő ilyesmin gondolkodni, ott cselekedni kell. Utána nemegyszer felvillan bennünk a gondolat: ha felrobban a palack, ha rám,dől a fal... Született bátrak? Nem hinném. Csak szakmai tudással, gyakorlással szerzik meg a bátorságot adó biztonságérzetet, amit a bevetések csak fokoznak. Hozzáedződtek a veszély- helyzethez. Laikusként mégis tartom magam az eredeti jelzőimhez: bátrak, sőt mi több: hősök. Hétköznapi hősök. Ha kell napjában többször is. Nem keresnek milliókat. Tízezreket sem. Ezzel együtt. így teljes az életük. A 24 óra szolgálat - közben tantermi oktatás, sportfoglalkozás, gyakorlati képzés, ha nem zavarja meg a riadót jelző dudaszó — és a 48 óra szabad idő nagy köny- nyítést jelent. Aztán: éjszaka autók. Megszoktuk, hogy bajban rájuk mindig lehet számítani. Nemcsak a tűznél. Műszaki mentéseknél is. Segítenek. Ez a kötelességük. Több dologgal szemben védtelenek, legalábbis tehetetlenek. A vaklárma és a szándékos félrevezetés ellen nem tudnak védekezni. Aztán: ha rajtuk múlna, minden település — főleg a városokban — minden utcáján jól olvasható utcanévtáblát, a házakon meg házszámtáblát helyeznének el. És még valami: a meglevő tűzcsapok egy része használhatatlan, a jókat is alig lehet észrevenni a robogó autóból. A helyismereti foglalkozásokon külön ilyenekre is oktatják a vonulásokat. Mégis gyakran értékes percek mennek veszendőbe, míg megtalálják a helyszínt, a tűzcsapot. Az új pécsi tűzoltó-laktanyát járva örömmel nyugtázom: lassan elfeledik a majd évtizeden át valamennyiüket nyomasztó mostoha körülményeket. Ha megkésve is, végre igazi „otthonuk" az új laktanya. Megérdemlik. A bajban mindig segítenek. A bajban a tűzoltóknak is jól jött a segítség. Murányi László „Halló, tűzoltóság? Jöjjenek...”
