Dunántúli Napló, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-238. szám)
1982-08-28 / 235. szám
Aranyhidak A távolságok rebbenésnyi elnehezedését, a másodpercek pergésének tinóm, aritmikus felgyorsulását, az ónfényt a vizen . .. tegnap reggel vettem észre. Bár az órám összevissza jár, mégis mindig pontosan tudom az időt. Hogy időmérő eszközöm elromlott, fölfedeztem magamban egy másik, egy pontosabb órát. Ez az óra csalhatatlanul jelezte, hogy szinte percnyi pontossággal tette be a lábát az ősz a nagy kapun. Megérkezett, hogy elpolemizálgatva még a nyárral egy kicsit, meghűvösitse a hajnalokat és az éjszakákat. A „lélek benti órája” szerint most béke van. Béke a nádasok szegélyén; béke a vadkacsák húzta „V" betűkben, a dióhéjcsónakok biccenéseiben és a vitorlások tünékeny, távoli fehér foltjaiban. Arra gondolok ilyenkor, hogy az a bizonyos tiktakoló szerkezet, avagy a számkijelzős, csillogó karperec azért van csak ott a csuklónkon, hogy könnyebb legyen a lelkünk. Na és hogy. .. még nehezebb. Mert az órák, a percek. a másodpercek kis, kemény szögecsei fogják össze életünket. Békében az idő jó barátunk lehet. Megengedi, hogy szemhu- nyorgás nélkül bámuljunk bele a kék megfoghatatlan mélységeibe, a Göncöl rudazata mögé, a lények és felhők játékaiba. Békeidőben a múlékonyság lelhasadozó repedésein bepillanthatunk a végtelenbe, átélhetjük a tér és idő határtalanságát. Békében szépen és jól is élhetünk. . .. Aztán bekapcsoljuk a rádiót és a Libanonban megölt gyermekeik, asszonyok, katonák, magzatok és aggastyánok halálhírének fekete függönye csapódik ránk ... Ölök a vízparton, nézem az aranyhidat. í.óíom_ ezen a roppant fényszerkezeten is végigcsorgott az ón. Látom, ezen a hídon is az ősz közeleg felénk. A nyár pedig elindult rajta, hogy egyre szaporább léptekkel, időben átérjen még a túlsó partra. Ha fohászkodhatnék, azért fohászkodnék most, hogy mindig legyen túlsó part. — Hol vannak a halak? — kérdezem horgásztársaimat. Senki sem tudja. — Beúsztak az aranyhid alá mondja János bácsi, az öreg „balatonos" horgász. Évek óta itt ünnepli és búcsúztatja magában a távozó időt. Itt gondozza, dédelgeti maradék életét. A nagy klasszikus ezüstmíves, a természet — csodálatos remekét, a süllőt - valóban ott rejtegetheti valahol az aranyhid alatt. Akárcsak az ezüstből és aranyból ötvözött aranyhasú pontyot, a távolról érkezett és nagy útra készülődő titokzatos angolnát. . . Az aranyhid rásimul erre a temérdek kincsre és nem engedi, hogy könnyű prédává váljon. Hidak ívelnek mindenfelé. Talán még a leheletfinom horgász- zsinor is felfogható egyfajta hídként — az ember és a viz csillámló titkai között. Hidként, amelyen üzenetek áramlanak a természet és — annak olykor hálátlan gyermeke — az ember között. Hidak vesznek körül bennünket. Némelyikük magától értetődő .. . Mint például az emberek közötti. Ilyen „létesült” köztem és egy újpesti karosszéria-lakatos között — egy rozoga, vén csónakban, vihar előtti süllőzés alkalmával. Ilyen aprócska hídon érkezett el hozzám a fény egy nyugatnémet kis srác szeméből, aki órákig ült mellettem és bámulta a vizet. Szép gyerek volt, hazájának pénzben kifejezhetetlen értékű nemzeti kincse. Mellette ülve arra gondoltam, itt volna az ideje annak, hogy az államok — arany- készleteit, nyersanyagaik, iparuk és mezőgazdaságuk mellett — végre nemzeti kincsnek tekintsék a gyermekeket is ■.. És az asszonyokat. Arra gondoltam, hogy egy szép női csipő mennyivel többet ,,ér'\ mint egy nukleáris robbanófej. Vannak hidak, amelyek „meglepőek", mint Apollinaireéi.. A nagy francia költő „meglepő hidja" lehet egy arc felbukkanása, kiválása a tömegből, az emberi jóság egy régóta várt megnyilatkozása . . . Egy szerelem. És a nagy, nehéz hidak, a vaskosak. A ,,muszály'\ és a „kell” hidjai, amelyek megkerülhetetlenek. A szabályok, a törvények, a parancsok hidjai. Az úszó öreg és fiatal „hidak", a Balaton játékosan szép, menetrendszerű játékszerhajói. . . Aztán az izzadtság, a verejték hidjai. A kolbász és halsütők, büfések és italmérők hidjai. A józanok és mámorosak hidjai. A becsületes emberek egyenes, szépivű és a becstelenek girbegurba hidjai... A legtöbb hid — akár a naplemente aranyhidja — tulajdonképpen nem létezik. Csak tünemény_ megérzés, belső meggyőződés, esetleg önámitás. Mégis ezek a hidak a legszebbek. Ezeket keressük, ezeken szeretünk átkelni a tér és idő mélységei fölött. Ezek az igazi aranyhidak, a szépség hidjai. BEBESI KÁROLY Kora tavasztól mostanáig jártuk a Balatont. Még, amikor a jég üveghangú csengettyűit rázta a szél a siófoki öreg fűzfák ágain, elindultunk. Láttuk a népte- len, majd lassan benépesülő, később túlzsúfolt partokat, településeket. Rengeteg emberrel ismerkedtünk meg. Jó volt idén is újságírónak lenni a mindig fiatal Balaton partján. Jó volt hallani a vízparti örömökről. Jó volt hallani a még gondokról is. örömmel hoztuk és vittük a hint mindarról, amit kedvezőnek találtunk és a rosszat sem hallgattuk el. A Hétfői Dunántúli Napló „Nyári Magazinja” aligha hagyhatta kétségben olvasóinkat afelől, hogy segítségükre akarunk lenni ott, az aranyhiddk közötti pihenésük időszakában is. Most, hogy a tűnő nyárral együtt a „Nyári Magazin” is eltűnt lapunkból, elköszönünk mi is tőled Balaton. És Tőled (öntől) nyaraló, Olvasó. Keszthely — strand Lidó Siófokon Tihanyi vendégváró a visszhang helyén A szemes! Vadvirág-kemping Szálloda — madártávlatból A Marina — és a többiek
