Dunántúli Napló, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-238. szám)

1982-08-28 / 235. szám

Pécsett élő partizánok Nagy Sándor, Moldoványi Ferenc és Konsztantyin Gruzgyev hármas portréja Nagy Sándor és Moldoványi Ferenc neve aligha ismeretlen olvasóink előtt, hiszen mind­kettőjükről írtunk már, mind­kettőjüket bemutattuk - úgy is, mint a Nagy Honvédő Háború - Bjelorussziában harcolt in­ternacionalistáit. A két - Pé­csett élő veterán - azon keve­sek és sajnos, egyre keveseb­bek közé tartozik, akik a haj­dani legendás partizánháború résztvevőiként még ma is élnek és időről időre hitet tesznek az életük vezérelvéül választott eszmék, a hajdan felvállalt ügy, a hajdani döntés igaza mellett. Mindketten a magyar reguláris erők apró láncszemei voltak. Mindketten kényszerből léptek a Szovjetunió földjére egy támadó hadsereg eszkö­zeiként, hogy aztán valami na­gyot, valami alapvetően fonto­sat tegyenek hozzá az életük­höz. Partizánok lettek. A szov­jet partizánhadsereg tagjai. A még életben lévő szovjet és magyar partizánok évről évre felkeresik egymást. Egyszer itt nálunk, egyszer pedig a régi harcok színterein, a Szovjet­unióban jönnek össze, hogy számba vegyék egymást, hogy emlékezzenek. Barátok ők a szó legigazibb értelmében. Ta­valy ősszel Konsztantyin Gruz­gyev ezredes — ugyancsak egy­kori bjelorusz partizán — járt Pécsett - immár sokadszor. Gruzgyev ezredes tiszteletbeli tagja két baranyai szocialista brigádnak, így a Magyar Tele­vízió Pécsi Körzeti Stúdiója „Mecsekalja" szocialista bri­gádjának is. Legutóbbi látogatásakor vált véglegessé a gondolat: jó len­ne tv-filmet forgatni K. Gruz­gyev, Nagy Sándor és Moldo­ványi Ferenc partizánmúltjáról. Jó lenne fölkeresni az eredeti helyszíneket, megszólaltatni az ottani veteránokat is. Jó lenne végre egyszer megmutatni a magyar történelemnek ezt a kevéssé ismert vetületét is. Füzes János a film szer­kesztője: — Nekem a történe­lem nemcsak hobbim, a szak­mám is. Történelemtanár va­gyok. Amikor a film ötlete föl­vetődött, arra gondoltam, ér­dekes lehetne filmes eszközök­kel bemutatni a magyar törté­nelemnek ezt a sorsfordulóját is. Én a rossz történelemokta­tás minden szintjén vegigszen- vedtem az elszenvednivalókat. Úgy érzem, a mcinál motivál­tabb történelemtanításra volna szükség. Olyan oktatásra, ahol az elvek és az események együttesen vannak jelen. így hát, mint pedagógus is érde­kelt voltam valamennyi eddigi történelmi dokumentumfilmnél, hiszen voltaképpen itt is taní­tásról van szó. Azzal a különb- sénael, hogy az ..osztálylét­szám" ez esetben esetleg né­hány millió. — A stáb a közelmúltban tért vissza a Szovjetunióból. Milyen benyomásokkal, tapasztalatok­kal, eredményekkel érkeztek haza? — Hétezer kilométert tettünk meg Bárány György operatőr és Berdó László technikai mun­katárs kollégáimmal. A terve­zett - mintegy harmincperces - film ugyan még nem készült el, de a minszki televízió be­jelentette igényét: elkészülte után ók is műsorra tűzik. Utunk során végigjártuk a Pripjaty fo­lyó és a Pinszki mocsarak vi­dékét, voltunk Berjozában, Bje- loozorszkban, Kalinkovicsiban, Baranovicsiban, Mozírban és természetesen Minszkben. En­nek a filmnek a tervét én már évek óta dédelgettem magam­ban, hiszen a két Pécsett élő egykori partizánt mór régóta ismerem. Az ő életútjuk kez­dettől fogva nagy tiszteletet ébresztett bennem és a Szov­jetunióban is azt kellett ta­pasztalnom, hogy ott a hajda­ni internacionalistákat a lehe­tő legnagyobb megbecsülésben részesítik. Amikor Gruzgyev ez­redes legutóbbi látogatásakor végleges elhatározásra jutot­tunk a filmmel kapcsolatban, alaposan megbeszéltük a rész­leteket is. Ö végigjárta velünk az egész útvonalat és minden segítséget megadott a forga­táshoz. A minszki televízió kí­sérővel, gépjárművel, szerve­zéssel segített bennünket. Gruzgyev ezredes nemcsak mint veterán, hanem mint a partizánháború ismert szakíró­ja is közreműködött a forga­tásban. A Nagy Honvédő Há­ború Múzeuma Minszkben ösz- szegyűjtötte és megőrizte a népi felszabadító háború vala­mennyi dokumentumát, tárgyi emlékét. Ezeket természetesen c rendelkezésünkre bocsátot­ták. Megemlíthetem még azo­kat a Magyarországon eddig még soha nem látott eredeti, archív dokumentumfilmeket is, amelyeket a minszki televízió segítokeszsége révén felhasz­nálhatunk a filmünkben. A for­gatás konkrét lebonyolítását igen olajozottá tette N. Szkri- pínnek, a minszki tv, és J. 8a- liscsevnek, a moszkvai tv mun­katársainak a jelenléte, hatho- tós segítsége.- Mit láthatunk végül is g harminc perben?- A film tulajdonképpen hár­mas portré lesz, amely alkal­mas orra, hogy végre egyszer filmes eszközökkel is elmond­juk a partízánháborúról mind­azt, amit tudni kell. Így pél­dául olyan - ritkán fölvetődő — kérdéssel is foglalkozunk, mint a partizánparancsnokok rop­pant és szinte nyomasztó sze­mélyi felelőssége a rájuk bí­zott emberekért, harci eszkö­zökért ... A nagy találkozások­ról, a partizánhadsereg útjáról, harcairól, neves és névtelen hőseiről szól ez a film. Olyan emberekrői, akik nap mint nap fegyvert fogtak és szembeszáll­tak az ellenséggel. És akik ugyanakkor nap mint nap igye­keztek elvégezni a maguk min­dennapi munkáját is. Olyan emberekről szól’ a film, akik végigéltek a nácizmus vala­mennyi borzalmát.- Napjainkban sokan azt tartják: elég már a háborús hímekből, a háborúidézésból. Velük egyáltalán nem érlek egyet. Nyilván Füzes János sem, hiszen akkor nem készí­tette volna el ezt o hímet. . . — Minszktől körülbelül 30 kilométernyire van egy kis fa­lu, a neve: Hatiny. Ez aprócs­ka falu volt, amit a németek 1943. március 22-én elfoglal­tak, mivel azt hitték róla. hogy pcr'izáncentrum. A falu lakó sait nagy pajtába terelték és rá^ukgyújtottók a házat. A be­zárt épületben a nők, a gyere­kek, az öregek . .. mindenki meghalt. Kivéve egy aggas­tyánt, aki aznap kora reggel elment az erdőbe gombáz­ni ... Ma Hatíny falu emíek mű. Ott áll az öreg paraszt felnagyított alakja is, karjában halott unokájával. A németek aztán felégették a falut. Csak a kémények maradtak meg, mert ezek nem fából készültek. A kémények tolóba bevésték a hajdan ott lakók nevét és min­den kéményben elhelyeztek egy lélekharangot. Ezek a lé­lekharangok félpercenként megszólalnak. Ma Hatiny a vi­lág azon településeinek szim­bóluma, amit a nácik a föld­del tettek egyenlővé. Minden ilyen sorsra 'jutott település földjéből elhelyeztek itt egy zacskónyit . . . BjelorusSzióban 186 ilyen falu volt. A Szovjet­unió egészében 9200 ezek szá­ma és 209 város ... A harcok során minden negyedik bjelo­rusz ember meghalt. Ennek szimbólumaként az emlékmu- falu közepén három nyírfa és egy örökmécses áll. Aki ezt az emlékműfalut, Hatinyt egyszer meglátja, megérti, hogy soha­sem lehet eléggé tiltakozni a háború ellen. Hogy nem túlzás ennyit beszélni a háborúról. Hogy igenis nap mint nap ten­ni kellene valamit a fasizmus jóvátehetetlen bűnei, a hábo­rú, a háborús veszély ellen.- Mikor láthatjuk ezt a hí­met?- November 7-én mutatja be a televízió. Bebesi Károly Képünkön balról: Nagy Sándor, Konsztantyin Gruzgyev és Moldoványi Ferenc (archív-felvétel). A tanévkezdés apoteózisa M gi-Bogi első tanéve, öreg later huszonharmadik tanéve Ági-Bogi ünneplőben. Szepeg. öreg later már nyak­kendőt sem vesz. Ásít. Mégis: Ági-Bogi és öreg later ké­zenfogva mennek az évnyitóra. A kezdés áhítata. A minden kori új kezdet reménysége. A nekirugaszkodás bátortalansá­ga. Az újra lépés áldott rizikója. A Küszöb átlépése. Uj vi lóg kitárulkozása. Új viszonylatok. Újult tekintetek. A Küszö­bön innen, a küszöbön túl, ahol az aranyfarkú kismalac túr, lezárulnak a csodák és leltárulnak Uj Csodák. Csodák! Cső dák! Amíg Ági-Bogi és öreg later képes csodalátó szemmel nézni a porszemet, a tengerszemei, a tyúkszemet! Olyan cső dák, hogy a gyermek beleremeg, öreg later meg elbámul, hogy eddig ezt vajon miért nem látta. Hályogok lölszakadnak, hályogok hullanak. Szertelen biza­lom és szertelen bizalmatlanság együtt volt abban ahogy olt ketten kézenlogva mentek. Kézenlogva mentek a Szürkeképző Intézetbe, szorosan egymásba kapaszkodva az Átlagcsinálo Szanatóriumba, egymás mellett az Előrecsócsált Valóság Men­zájáig. Ági-Bogi talpig kékben, a végtelenség és a transzcenden­cia színében, amolyan chartres-i kékben, hogy belevakul a tisztáilan szem. öreg later talpig ,barnában, amolyan lerep- szinüben, hogy észrevétlen jelenlétével hasson, s csak a tisz­tádon tett botoljék meg benne. Mentek, hogy szivük vérvörösével legalább a Szürke árnya­latait létrehozzák, mentek, hogy az Átlagnak legalább voká­lis felhangjait megzenditsék, és érkeztek, hogy a menza uni- verzál szószába magukat elegyítsék sónak, lelüditő szinnek, jóemlékű Íznek. Együtt volt az áldozat ártatlansága: — rm, itt vagyok, át­adok nektek laragtok ilyenné-olyanná, véstek belém szikével, bicskával, disznóölő késsel, rajtam hagyjátok művész ujjai- tok nyomát és kezetek szennyét, im, itt vagyok, másként nem tehetek, de oh, kegyelmezzetek, nézzétek szemem eleven lé­nyét, arcom természetes mosolyát, meg nem tiport vidámsá­gomat; nézzétek, még tiszták a füzeteim, s én nem akarom őket összepacázni, még hegyes o ceruzám, s nem akarom unalmamban csonkig rágni, padba firkálni; halljátok, pár év alatt megtanultam anyám nyelvét, adjatok lehetőséget, hogy pár év alatt egy másikat is megtanulhassak nevetve, játszva; lássátok!, megtanultam bütyköt kötni a cipőmre, oh, vezes­setek oda a gordiuszi csomóhoz, hogy kibogozzam, nevetve, játszva:, im, itt vagyok pihegő galamb, fogoly állat, tanítsa­tok meg repülni, vagy vágjatok le, finoman, irgalmasan, fej­lett módszerekkel, ahogy az ma illik .. .; — — . . . és az áldozat mellett ott az áldozó méla komolysá­ga, a linoman vésett intellektuális cizelláltság a böllérkés-éles tekintet kutató rebbenése; ott voltak a mozaik-parányokat rendelt helyükre igazitó művészi újak, és a mancs, az állati erő most szelíden, mert a kicsiny kéz rejtő közepében reme­gett. ' im, itt vagyunk, szimatoló csöppség, szemed eleven fényét vesd reánk, tán visszatér elkallódott természetes mosolyunk, igen, visszatér, s az ajkunkra fagyott mosolyunk is feloldódik, igen, élni fog. lm, itt vagyunk, jogtalanul és mégis erős pa­ranccsal. Hogy jövünk mi ahhoz, hogy tenyerünkön hordjunk mar­kunkban tartsunk? Kik vagyunk mi, hogy azt higgyük, tudjuk, milyenné kell lenned, s azt is tudni véljük, hogy szeretnél olyanná lenni. Hiába futnánk parancsunk elöl a Celhal gyomrába, s hiába a közöny vasfüggönye mögé: mert áldo­zatnak lennie kell, s így áldozó is kerül mind’g valahonnan, a kövek közül, a pusztákból és a városok sivatagaiból. Elő- állunk, bár nem értünk a szikéhez, előállunk, bár csak a taglóhoz értünk, tesszük dolgunkat, mert zsebkésünkkel mé­giscsak le tudunk szelni egy karaj kenyeret. lm, azt hisszük, kik a szeretet nyelvén már csak makogunk, hogy egy másik nyelvre megtaníthatunk; s kik az együttélés mindennapos egyenleteit nem tudjuk megoldani, megsúghatom egyszer a gordiuszi titkot. S hisszük, hogy megfáradtak, neked fecskék lehetünk, s lomha szárnycsapásaink nem a dögkeselyű képét villantják fel galambtekinteted radarhálóin. F ogadd el hitünket léted zálogaként, egyetlen valamin­ket sok semmink közepette! Fogadd el hitünket, sem­mink arany vázát, jószándékunk aranyfedezetét szavunk és tetteink aranymetszés-pontját! Lásd, hajdani betűink non­figuratív pacákká omlanak, s mégis, velünk kell megtanul­nod az Alfát és az Omegát, s a lottót is; lásd stílusunk megkopott, nem hagy nyomot, maradandót, már csak kapar­juk vele a Valót, s mégis stílusunk arcvonásainkba véső­dött, nyílt, izgalmas olvasmány, el nem unhatod soha. Amit megtanulhatsz, segítségünkkel tanulhatod. Amit még tanulhatunk, segítségeddel tehetjük. Semmink arany váza nélküled összeroppanna, szándékaink aranyfedezete nélkü­led hamispénzzé válna, aranymetszés-pontunk pólust nem ta­lálna. Ági Bogi és öreg later kézenlogva mennek az évnyitóra. Péterfia Gábor G yakran csengett telefo­nom legutóbb is egy héten át, amikor ügye­letes újságíróként vártam és szaporán jegyeztem a telefonó, lók észrevételeit, bejelentéseit, panaszait. Kívülálló számára csip-csup, a telefonáló — ne­tán környezete — számára még­is közérzetüket zavaró tények­ről számoltak be, kértek azokra orvoslást. Olvasószolgálatunk életre hívását az o cél vezé­relte, hogy amiben tudunk, se­gítünk. Gyakran a legjobb szándékunk ellenére sem tud­tuk beváltani ígéretünket. Éppoly értetlenül hallgattam jó néhány esetet, mint ahogy azt maguk a bejelentők sem értik. Nem a tényt, hanem azt, hogy miért nem lehetett azokat mg/ az első szóra orvosolni. Hangsúlyozom, csip-csup ügyek — a kívülállónak. Az el nem in­tézési mód nagyítja fel vala­mennyit az adott közösség szá­mára óriásivá. A Janus Pannonius utca - a bejelentő szerint 1772-ben épült - 4. számú házának nagy. kapuja vagy két hónapja ki­dőlt. A lakók jelentették a PIK- nek, ahol azt a választ kap­ták, hogy nincs asztalos. Az­óta szabad a ki-bejárás a ház­ba, a nagykaput a balesetve­szélyt elhárítandó madzaggal a pinceajtóhoz kötözték. Mad­zaggal továbbra is bírják, tü­relemmel annál kevésbé. A Diana tér 2. számú ház előtt az aszfaltozott járdán egy tu­cat lépéshosszon belül - a be. jelentő megszámolta - 42 ki- dudorodás teszi balesetveszé­lyessé a járdát. Eddig 2 felnőtt idős asszony és 4 gyerek szen­vedett könnyebb-súlyosabb bal­esetet elesés, a dudorokon megbotlás következtében. Több­ször jelentették a PIK-nek, azt a választ kapták, hogy „nem az ő asztaluk". A lakók elhi­szik. De szeretnék tudni, hogy ki simítja el végre a buckás járdát? Hogy egy fa mikor életveszélyes és mikor nem, nem tudom, ki és hogyan dönti el. Bejelentőnk - aki hajdanán favágó volt — egyik nyárfát sem találta életveszélyesnek, mégis hármat már kivágtak a dr. Münnich Ferenc utcában. Hogy neki van-e igaza, vagy annak, aki a fa kivágásáról döntött? Nem tudom. Azt tu­dom, hogy egészséges környe­zetünk érdekében nem kivágni, hanem ültetni kellene. Lassan túl vagyunk a nyári kánikulai napokon, mégis élő a kérdés: a Varsány utcai óvo­da csodálatos nagy pancsoló­jában miért csak kétszer volt enyhét adó víz? Ha van me­dence, adott a kánikula és na­gyon sok lubickolni vágyó csöppség, víz is van, akkor miért nem pancsolhattak rend. szeresen. A választ váró sze­mélyesen már kapott feleletet: életveszélyes a pancsoló. Vi­szont - kérdezte már rtSIem - ha életveszélyes, hogyan en­gedhették kétszer pancsolni a gyerekeket, ha meg nem az, akkor meg miért csak kétszer fürödhettek a kicsik? Ugye lo­gikus? Augusztus 19-én délután a Szliven ABC-ben kapható ke­nyeret (?) panaszolta be tele­fonálónk: „Olyan kemény, hogy még a jószágnak sem adnám”. Szigetvárról is intézkedést vár­tak, mert a felháborodott tele. fonáló közölte: „Délelőtt 10 órától egyetlen hentesüzletben, húst árusító boltban sincs sem. milyen hús. Mivel c legköze­lebbi túrajárat csak kedden hoz húst, így négy napig nem jut sok család asztalára. Igaz, fél négykor hoztak nagy dobo­zokban mélyhűtött csirkéket." Augusztus 21-én viszont tej­ügyben kaptunk reklamációt. A Jószerencsét vendéglátó egy­ségben vásárolt kétliteres zacs­kóstej otthon fedte fel titkát: a 20-i szavatosságú tej sava­nyú volt. És langyos. Talán azért savanyodott meg. Nem tudtam válaszolni, hogy több napos ünnep alkalmával hol lehet friss tejet venni. A házi­asszony — bár visszakapta a 2 liter tej árát, mégsem járt jó szerencsével, sehol sem kapott nem savanyú tejet. Tavaly megszűnt a közvetlen temetői járat a Kossuth térről. A 39/B-s járat főként az idő­seknek volt előnyös, kannástul, virágostul, kapástul vitte őket a temető felső kapujáig. A ter­jeszkedő pécsi köztemetőben a legtöbb temetés a felső kapu mögött zajlik. A mostani 47-es járat odamenet nem áll meg a felső kapunál — bár tavaly már megígérték, hogy szemben vele létesítenek leállósávot -, csak a főbejáratnál és Lvov- Kertváros előtt. Visszajövet ugyan megáll a felső kapunál, de többnyire már tele van kertvárosi utasokkal, mint leg­többször már kifelé menet is. „A zsúfolt buszon a szegény öregek még kapaszkodni sem tudnak" — nyugtázta telefoná­lónk. Az apa augusztus 19-én váltott két jegyet az egyik uta­zási irodában a 20-i Eszékre induló buszra. A 7.15-ös Kom­lóról Eszékre tartó busz Pécsre érve már tele volt, így csak néhány utast vett fel, a többit nem, hiába volt -elővételben vásárolt jegyük. A Móra Ferenc utcai hang­szórópárbaj, illetve versengés mind jobban őrli az idegeket. Ha éjjel-nappal az ablakokba állított hangszórókkal (hangfa­lakkal?) ismertetik teljes hang­erővel a tinik a környékbeliek­kel a menő beat- és diszkó­számokat, és kérés nélkül, az valóban elviselhetetlen. „Mit tehetünk?" — kérdezte tőlünk a délutáni, éjszakai műszakban dolgozó és otthon csendre, nyu­galomra vágyó szakmunkás sorstársai nevében? Ezúton üzenem: 2-3 sorban a Városi Tanács Kossuth téri hivatalának igazqatási osztályán tegyen(ek) tanúkkal megerősítve szabály­sértési feljelentést. Bár. A fel­jelentés megindíthatja a lavi­nát, a „bosszú" bosszút szül­het. Erre rámehet a nyugalmat vágyók maradék nyugalma is. Arra is, ha tovább hallgatják a kéretlen bömböldekoncertet. Nehéz. Talán, ha szép szóval, emberi hangon és normál hang­erővel megpróbálnák meggyőz­ni a fiatalokat . . . Nagy ügy? Nem nagy ügy? A valóban kivédhetetlen ne­hézségek talán nem dühítenek, nem szegik kedvünket. De ez ügyek legtöbbje szubjektív. Személyek hibás, elhamarko. dott, nem eléggé átgondol:, mások jogos igényét figyelmen kívül hagyó döntéseiből szüle­tett. Ezek megelőzhetők, kivéd- hetők. Köznapi apróságokban ne bosszantsuk egymást. Ne csak környezetünket, közérze­tünket is védjük. Murányi László HÉTVÉGE 3.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom