Dunántúli Napló, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-238. szám)
1982-08-14 / 222. szám
Schéner Mihóly: Harangvirág Pákolitz István Fenyegetettség Igaz, hogy a legeslegvégső pillanatban, de mégiscsak helyrebillent a Világegyensúly: elsurrant a fütyöri feketerigó, hoppon maradt a vérszomjas macska. Holnap másként is történhet. Félelmetesen nyugtalanít a véget nem érő fenyegetettség. Péntek Imre Felelőtlen dal Bár a fegyveres világ acsarkodik: azért szeress! Kontinenseken tűzveszélyes gyülködés ragyog, befüggönyözzük az ablakot... Nem a rádiót, tested híreit hallgatom, utolsó mindenik alkalom. A képernyő tükrében mezítelen játszadozunk, atombiztos óvóhelyen. Túlélők vagyunk szüntelenül: megmaradni halálunkig talán ha sikerül. G. Nagy llián M űvészet Zuhogott. A határállomáson veszteglő hosszú kocsisor végéhez rozoga Trabant érkezett pöfögve. A vezető leállította a motort. A mellette ülő fiú szedelődzködött, fejébe nyomta fekete kalapját.- Köszönöm a fuvart, minden jót. — Kinyitotta az ajtót és kiszállt.- 7ei - kiáltottak utána. - Hülyére ázol!- Ha kedvezőtlen idők járnak, hát kedvezőtlen idők járnak. Jó éjszakát. Lassan zsebre dugott kézzel sétált föl a sorompóig. A kocsikból úgy néztek utána, mintha ősembert látnának, aki nem ismer se civilizációt, se influenzát. Hideg menetelt a hátukon. Mire a határőrhöz ért, alaposan el is ázott. Elővette útlevelét, de a katona rászólt.- Várni, várni! Meglátta a fiú táskájából kiálló rúdacskát. — Ez mi lenni? — kérdezte gyanakodva.- Furulya. A vásárban vettem - kihúzta, megmutatta. Nem fegyver, fából van. — Á! Tudni muzsika — mosolygott a katona.- Lenni művész, ó játszani nekem, játszani .kicsi dal!- Nem tudok. Nem vagyok zenész, csak úgy vettem. Megtetszett. — No jó, menni kicsit visz- sza, várni, várni! Úgy 100-150 méternyire volt egy kihalt épület. A fiú odasétált, beállt az eresz alá, nézegette hangszerét. Kár, hogy nem tudok rajta játszani - gondolta. De az ösztön az mégiscsak valami! Belefújt. Szép, halk, éles hangot adott. Próbált valami dallamot összehozni: Tüti-tü-dü-ta ra ta-ri dam — Gyönyörű! Ezek a hangok?! — A pillanat művé. Az én ,,művem". A szívemé, lelkem titkos jelei, hangjai: lélekcsönd-furuiya-hangok-fül. lélek, Azanyját"! Újra megszólaltatta, először halkabban, aztán erősebben. .látszott csodálkozott. Ez az - súgta magának. Abbahagyta. Kis szünet után megpróbálta megismételni az előbbi dallamot. Sikerült. Újabb motívumokat fújdogált hozzá,, majd kezdte elölről. Egyre hosszabb dallamokat ismételt meg, bővítette- imp- rovizatív variációkkal. Rájött, ha a nyelvét is mozgatja közben, sokkal izgalmasabb a dolog. Prrr-ra rirram-parra-rram — Mi lenne, ha elfurulyáznék egy verset?! Nézzük csak! Héja-nász az avaron Belekezdett. A hangok szomorúan, hosszasan szakadtak föl. Hajlította, halkította, erősítette, gyorsította, lassította. — Ez az! Ez az! Góg és Magóg fia vagyok én A lábával vadul dobolni kezdett. A Hortobágy poétája A magyar Ugaron A Tisza-parton Hajlongott előre-hátra. Egyre erősebben bátrabban, vészesebben fújta. Arcán verítékgyöngyök csillagképe. Szemében gyönyörűség, fájdalom, dac, megszállottság. Két könyöke le-föl mozgott ritmikusan, mint a szárnyak. Egyetlen eksztázisban ringott, mint az önfeledten repülősdit játszó gyermek, mint a sirályhívogató viharzó tenger. Fújta! Fújta! Fújta! Csak akkor születtek nagy dolgok tí-tiditti-dü-du to-te tidö-ti Ha bátrak voltak akik mertek tü-tüdü-tüdüzögi-fré igu-la- de Nem vette észre, hogy a katona ott áll előtte földühö- dött arccal.- Hééééé! - kiáltott rá. A fiú kiejtette kezéből a hangszert.- Útlevél!? Útlevél! Menni a fenébe! K esernyés, avarillatú alkonyat. Békességes, mint ősszel szokott, amikor elfárad a természet. Az udvarra nyíló kiskonyha ajtaja tárva, a küszöbön Bezle bolhászkodik, odakint az Érben békák unkog- nak. Ideverődik az esti harangszó. Az asszony szigorú arccal matat a tűzhelyen. Fakanállal böködi a lábos fenekét, hogy egyenletesen piruljon a vöröshagyma. Idegesen kapkod, zajosan rángatja az edényeket, apró gallyat gyömöszöl a tűzre. Csípi a szemét a hagyma, s miközben ide-oda nyomkodja a köténye sarkát, oldalvást ránéz az emberre. Meg tudná ölni. Az ember az asztalnál görnyed. Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy fest ott hangosan szuszogva. Az imént toty- tyant le kimerültén a kisszékre, annyit mondott, hogy még a haja is fáj. Arról hallgat, hogy mitől. Talán elmesélné, de látja, vagy inkább érzi, hogy az asszony semmire se kíváncsi, csak a répára. Arra, amit ma sem hozott, pedig erős volt benne a szándék. Többet nem csinál ilyet, az biztos, azt hitte, belehal. Jólesik végre, hogy kifújhatja magát. Szedi is szaporán a levegőt, az arca, mint a fölszegeit Krisztusé.- Még ránézni is fájdalom. Hosszú volt az út az isten háta mögötti 10-es táblától, csúzos, rozoga lábai éppenhogy kibírták hazáig. Csak annyi ereje maradt, hogy le bírt rogyni a szokott helyére. • Nem sokkal előbb jött meg az asszony is. Az ispánéknál napszámoskddik évek óta, mos, takarít, főz, ellátja a jószágot, csinálja, amit mondanak neki. Soha nem engedik el napnyugta előtt, így nincs megállása itthon se, ripsz-ropsz főzni kell az embernek. Neki is jól esne ülve várni, hogy eléje rakják az ételt, de ilyen nem létezik harminc év óta. Kilencszázban esküdtek, azóta feszt megy a robot. Lehajol, megigazítja a lángot, s esküdni merne, hogy neki van a leghaszontalanabb embere. Ez még arra sem képes, hogy vessen néhány cukorrépát a hátizsákba, úgy sétál haza, mint valami nagyságos úr.- Hoztál? Olyan tónusban kérdezi, hogy az ember szuszogása fölerősödik tőle. Ránéz szegény a falra akasztott kis ötös lámpára, mintha attól várna megfelelő választ. Aztán nyel egyet, megtekergeti a nyakát, Is jólesően érzi, hogy ropog, pattog. Jobbnak látja, ha nem szól, nincs semmi kedve a veszekedéshez, csak bámul meredt szemmel p semmibe. Az asszony, hogy érthetőbb legyen, folytatja: — Agyon kéne ütni az olyat, aki nem törődik a családjával. Még mindig semmi, az ember hallgat. Egytízet ad az uraság száz kvadrátjáért: ásóval föl kell a kötött, réti talajból feszegetni a répát, aztán öszszehajigálni karimába, majd bunkós hegyű késsel lecsapkodni róla a koronát, megpucolni a ragacsos földtől, végül kupacba dobálni, és saját levelével letakarni. Csak így veszi át a pallér. Másfélszeresére nyújtott nap kell hozzá, különben ott marad félben, amit kiöleztek. Elég rágondolni a dér lepte sötét hajnalokra, máris jön a lélekdermesztő borzongás. Hogy elűzze, rá akar gyújtani, de nem érez annyi erőt, hogy zsebbe nyúljon a dózniért. Sajog mindene, a lába haso- gatózik. Aludni volna jó, és soha föl npm ébredni. Csendje piszkálja az asz- szonyt. — Minek él az olyan, aki annyi fáradságot sem vesz, hogy hazahozza, ami nem kerül pénzbe. Ha már cukor nincs a háznál, legalább melaszt főzhettem volna . .. Megreccsen a szék, amiből tudja az asszony, hogy amit mondott, annak indul a hatása. Elszántan mondja hát tovább: — Gazsi sógor tegnap is hoc zott. Az életrevaló, nem olyan tedd ide, hadd hűljön ki. Erre sem szól semmit az ember, csak telehörpinti magát levegővel, aztán nagy erővel kifújja. Ez c fújás- azonban már annak a kétségtelen jele, hogy nem fér odabent a tehetetlen düh. S mivel az asszony csak nem hagyja békén, két kézen megtámaszkodva, kínnal-bajjal föltápászkodik. Áll, kissé bizonytalanul, szánalmas pózban, aztán kitör: ( — Rogyassza rád az isten a magas eget! És kilódul az ajtón. Még hallja az asszony erősített szövegét, de rá se hederít. Csak megy, viszi a mérge. Már éjszakába hajlik az este, amikor benyit a kocsmába. A leghátsó zúgba ténfereg, egy terítetlen asztalhoz. Akkor látja, hogy rajta kívül csak két alig. legényke lökdösi a biliárdot. Lekókad a feje, jöhet akármi. A kocsmáros ismeri, látja, hogy megint bqj van, s megszánja. Abbahagyja a könyvelést, bemegy a pult mögé, rakosgat, majd ráérős léptekkel odamegy a kései vendéghez. — Az asszony? — kérdezi részvéttel. Az ember bambán néz föl rá.- Igya meg, jót tesz. Nyilván nem is evett még. Vörös bort és huszárrostélyost rak az asztalra, de az ember félretolja ezt is, azt is. — Egy vasam sincs.- Jól van. Lesz másképp is. - És leül, hogy hallja, mi történt. Az ember szájához emeli a poharat, s tartja remegő kézzel. Szagolja az italt. Aztán hirtelen hátravágja a fejét, s úgy lezúdítja, hogy alig mozdul az ádámcsutkája. — Honnan való? — kérdezi lekoppantva a poharat, csakhogy mondjon valamit. A bor szétfolyik fáradt testében, és bizsergetni kezdi lomha vérét. Beleharap a paprikás-sós kenyérbe, és beszélhetnékje támad :- Rávett, hogy hozzak neki cukorrépát Wolfingertől, Mert mindig kieszel valamit, s mondja, mondja vég nélkül. Nem akartam én belemenni ilyen boltba, tudtam, hogy nagyocska répa is mázsásra nehezedik ilyen hosszú úton. Aztán úgy voltam vele, üsse kő, a békesség kedvéért vetek párat a hátizsákba, tán csak nem döglök bele. A kocsmáros föláll, megint telehozza a poharat. Tudja, ilyen állapotban nem utasítják vissza, s úgyis megkapja az árát.- Egyhuzamban elhoztam én vagy három kilométert. Hanem akkorára úgy elhalt a vál- lam a hevederek alatt, hogy nem éreztem. Ott biháltam kucorogva a kanális partján, rajtam a pakk. Nem akartam letenni, nehogy baj legyen a fölvétellel. Sajgott minden tagom, de gondoltam, most már minden mindegy. Ezt a tizenöt répát hazahozom,„ ha a fene fenét eszik is. Aztán mégis letettem a zsákot, mivel nagyon jólesett ott ülni. Rosszul lettem. Ahogy indulni akartam, a zsák nem mozdult. Sőt kezdett lefelé csúszni a vízbe. Na, gyorsan kidobáltam belőle öt répát, hogy a hátamra bírjam kacimbálni. Még így is cite- rázott az inam, de nagyon. A lábaim tönkrementek Galíciában, nem soknak hívják már ezeket. A két biliárdos már odafülel. Lerakják a botot, és közelebb húzódnak.- Nem értem el a Kislakatos tanyájáig se, megint úgy éreztem, megszakadok. Elnyújtóztam a lesárgult, magas paréj- ban, mint egy hulla, és vártam, mikor nyitogatják szemüket a csillagok. Lehűlt a levegő, éreztem a hátamra izzadt ing hidegét. De nem bántam, hadd legyen boldog az asz- szony . ..- Hány répa repült ki megint? - türelmetlenkedik az egyik legényke nevetős képpel.- öt, fiam, öt - néz fel rá az ember, de a maradék is nehezebb volt már, mint induláskor az összes. Még világos volt, de bármerré fordultam, mindenütt fények cikáztak, színes ka. rikák táncoltak a szemem előtt. S minduntalan rámjött valami utálatos melegség. Nem, nem és nem, csikorgattam a fogam, most már azért se hagyom. Ezt az öt répát hazaviszem akkor is, ha vénasszonyok potyognak az égből. Fölhajtja a maradék bort, s már majdnem derűsen mesél.- Már kis Jiíján beértem a faluba, amikor megbotlottam valamiben és nyekk. A pofám tele lett porral. Nem látta senki, azt hiszem, de ha nem restelltem volna, bíz'isten rívósba fogok. Úgy hasaltam tehetetlenül a kocsiúton, mint egy hulla. Beletelt tán félóra is, mire le tudtam fejteni magamról a hátizsákot. Iszonyatos erővel fölálltam, hogy majd a zsákot csücskénél fogva megszabadítom a maradék répától. Mintha téglával lett volna tömve, kicsúszott a markomból. Egyenként kellett kihajigálnom a répát mind, egy jó hajításnyira a háztól. Otthon meg az asz- szony nekem esett... A kocsmáros hümmög, bólogat, csóválja a fejét, aztán nevetgélve elmegy poharat mosogatni. Az ember kivörösödve néz utána, s torz vigyorral kérdezi tőle, nem kaphatna-e még egy pohár vörös bort, hozómra. HÉTVÉGE 9. F. Nagy István Tizenöt répa
