Dunántúli Napló, 1982. július (39. évfolyam, 178-208. szám)
1982-07-17 / 194. szám
Csohány Kálmán rajza Zelk Zoltán Emlék Tíz éve már... Gyalog mentem Szinérváraljára. Halk-suhogva jött utánam az eperfák: nyája. Tíz éve már... Emlékszem még, nem egyedül mentem. Szurokarcú szénégető jött szótlan mellettem. Ó, ha oly szót tudnál, toliam, ha tudnál oly rajzot, hogy megmutasd a világnak e füstlepte arcot, szőrrel vadult orrát, fülét és fekete száját — a munkának, a nyomornak e borzalmas táját... Szótlanul ment mellettem és az eget nézte, honnan az alkony lecsapni készült, mint a vércse. Én nem szóltam. Mit mondhatnék, hogy megértsen engem? Talán nem is tud beszélni már emberi nyelven, tán csak a-tűz szavát érti, a kormot, a lángot, s amit sziszegnek, sikongnak üszkös fahasábok ... ó, ha 'fölgyújthatnám mostan — gondoltam — a tájat... s láttam már, amint a lángok borzason szétszállnak s karmaikkpl belekapnak az erdő hajába ... hallottam már, egyetlenegy üvöltéssé válva szólnak hozzá. Szól a láng s az aláhulló pernye ... Ha így szólnék akkor talán megértene engem ... így merengtem. Tíz éve már. Szinérváraljára mentünk s halkan jött utánunk az eperfák nyája. * A költő kötetben még meg nem jelent verse. Vad er na József Fasor Tétlen madárcsapkodás kezem középen megáll megbénult fészek és ág integet benned tovább hamutartó és üvegcsend körmömig ég a nyár a lombok egyre kicsinyednek a fasor csak gyufaszál Ferling János Falun tanítani Nem egy iskolát szeretnék bemutatni, nem is egy falu életét. Ez az írás nem szociológia és nem életrajz. Egy életmódot, lehetőség-együttest, hangulatot; arcokat szeretnék bemutatni. Bemutatni azokat a pillanatokat, melyek körülvesznek, amióta elvégeztem a főiskolát és vidéken helyezkedtem e*l. Nem állítom, hogy típuspillanatok, azt sem, hogy egyedülállóak. Pillanatok, percek, arcok és félmondatok. Egy apró darabja annak az egésznek, amit igazságnak gondolok. * Az ember csenddel takarózik be esténként. Hallgatja, ahogy a kályhában ropog az olaj, vé- giggőndolja az elmúlt és az elkövetkező napokat, számon kér önmagától, tervez, és közben egyre följebb csúszik testében is a csend. Bekeríti magót óravázlatok, televízió, lehúzott redőny és biztonsági zár közé, hogy teljesen egyedül legyen, ha már egyedül kell lennie. Visszapörgeti a nemrégi kérdéseket és válaszokat, újra megrág minden kötőszót, hogy egészen biztos legyen abban, ami szükségszerű és véletlen halmazok között ezt az ál'lapo- tot hozta létre. Mert ez egy állapot. Legalábbis így gondolja, és így is vallja be másoknak, akik könnyed legyintéssel intézik el ma is elképzelséeit. Pedig ő biztosan érzi, hogy ez csak állapot, valahol negyed- útón indulás és megvalósulás között. Aztán minden reggel elsőként ér a tanáriba, leül a helyére, és mindent előkészít. Tudat alatt még mindig várja, hogy valaki majd kopog, 'és őt keresi. A tanév elején volt furcsa kicsit. Kopogtak, kopogtak, — de a gyerekek nem ismerték, hát nem is volt szükségük rá sosem. Aztán először rosz- szul mondták a nevét, később már volt, aki pontosa/! meg tudta mondani, hogy hívják az új tanárt, ma meg már a kollégái azon mosolyognak, hogy minden második kopogás neki szól. Tulajdonképpen fontos do- - log ez. Furcsa áttételeken keresztül ez az egész oda vezet, hogy a gyerekek mégiscsak várnak tőle valamit. Bizonyos kontroli ez a különösen hívogató hang. Sajnálom azokat a tanárokat, akiket soha nem hív senki az ajtóhoz, mindenféle csip-csup, csak a gyerekeknek vagy csak annak az egynek jelentős dologgal. Egy idő múlva persze úgyis kevesebb lesz a lelkesedés, hiszen az új tanár, már „csak" Tanár lesz és a nevét is mindenki megtanulja és mivel a faluban gyorsabb lábon szaladgálnak a hírek, mint általában, az is kiderül majd, hogy ő is ugyanölyan tanár, eay bizonyos fokig, mint a többiek. Aztán ugyanilyen visszaigazolás még az első elégtelen. A néma csend vagy a zavaró pisszegés rögtön elárulja, hogy elfogadták-e általános értéknek az érdemjegyben kifejezett normát vagy nem. És igazából csak akkor sóhajt fel az ember, amikor megkapja az első emlékkönyvet is. „— Rajzoljon bele!" Hát rajzolni azt ‘éppen nem tudok, de már érzem, hogy bármit írok is, elfogadtak. Olyan vagyok, mint a többiek, és jövőre szeptember elsején már én is kapok virágot, mint a többiek a tanévnyitón. S mivel rajzolni tényleg nem tudok, csak Írok valamit. „SZERENCSÉD, HOGY ÖREGANYÁDNAK SZÓLÍTOTTÁL!..." Néhány hónappal ezelőtt még csak a falu nevét ízlelgettem, aztán megtanultam megint egy új irányítószámot, egy lakáscímet, buszmenetrendet és vonatcsatlakozást, kollégák, szomszédok nevét és most, mikor már a hetvenéves bácsik és nénik is „tanár bácsi"-nak szólítanak, csak most érzem, hogy milyen hosszú ütközet volt. Az első héten még úgy forogtak utánunk a kispadon ülő nénikék, mint a radar irányul egy mozgó pontra a végtelen tengeren. Fogalmam nem volt, hogv kinek miként köszönjek, csak azt tudtam, hogy hangosan és jó előre. És ahogy a mesékben is megjutalmaznák a vándort, ha öreganyámnak szólítja a vasorrú bábát, úgy körülöttünk is felengedett a levegő. Már azt is tudták, hogy a feleségem, vagy a menyasszonyom az a lány, aki hétvégéken meglátogat, és azt is hamar megtudta mindenki, honnan kerültünk ide. Aztán egy idő után már bárhogy igyekeztem is, nem tudtam megelőzni senkit a köszönésben, kivéve azt a néhány, többnyire részegen . botladozó embert, aki udvarias „szervusz öcsi”-vel viszonozta köszönésemet. Megnyugodtam, hogy nem változtam sokat. És csak teltek a hetek, becsengettek és kicsengettek, a gyerekek is megismertek az utcán, és én is megismertem már egy-két gyereket. Falun tanítani. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy én ide meg ide jövök tanítani, nem valószínű, hogy elhiszem neki. Most meg már én, aki a 23 évemből csak annyit töltöttem falun, hogy éppen tudtam, milyen szaga van egy szénakazalnak, meg hogy a halat csendesen kell fogni, rövid néhány hónap alatt azt is megtanultam, hogy a tehéncsordától sem kell félni, hogy a legjobb lenhe disznót hizlalni és meggazdagodni, és azt is, hogy ezek a gyerekek mennyivel őszintébbek azoknál a városi gyerekeknél, akik közé én is tartoztam valamikor. NEVELŐI SZOBA ' Három hosszú asztal, székek, szekrények, könyvek, egy hirdetőtábla vízcsap és olajkályha. Milyen prózai dolog is az a hely amiről kisiskolás koromban azt hittem, hogy ott születnek a csodák. Pedig a csodák a fejekben születnek. Ezt ma már tudom. És azt is, hogy egykori nevelőim tanári szobája sem volt más, pusztán ők töltötték meg tartalommal, pusztán ők varázsolták belé a csodák hitét. Leülök egy székre, amelyet nekem toltak oda (ez lesz a helyem), és megpróbálom megjegyezni az arcokat. Elég zavarodott állapot a tanévkezdés, állapítom meg. Mindenki fúiia a magáét, hogy Balaton, meg Jugóban voltam, meg képzeld az apósom és így tovább. Csak valami hihetetlenül érzékeny szelektor lenne képes kiválogatni ebből a zűrzávarból a lényeget. Aztán elkezdődik az értekezlet, és kiderül, hogy mindenki mást vár tőlem, és úgy érzem, én sem azt várom tőlük, hogy ezt várják tőlem . . . Én csupán tanítani akarok. Az igazgató reménykedik, hogy egy év múlva nem állok odább, a kollégák közül néhányon azt várják, hogy befogjam a szám, néhányon meg azt, hogy én majd helyettük is, értük is, meg miattuk is beszélni fogok. Hogy a gyerekek mit várnak, az most nem lényeges. Munkahely, munkahelyi légkör, új munkatárs, mi lesz? Ügy érzem, ez egy örökre sztereotip folyamat. Egy biztos, borotválkozni nem szeretek. Ezt már volt aki észrevette,'volt aki hirtelen nem, de néhány hét elteltével már szóvá is tették. Mit lehet válaszol-, ni rá? Majd holnap. Tudom, annak idején a képzőben más volt. Tudom. De én most végeztem, és megint csak más volt. Furcsa, nem? Aztán mindenki belemerül egy-egy tanmenetbe, osztálynaplóba, kicsinyes problémákba, és elrepül az idő. Félév elszállt, és azt veszem észre, hogy még mindig azon a széken ülök, hogy válaszolok, ha kérdeznek valamit, és azt, hogy néha szívesebben megyek ki az udvarra meghallgatni egy-egy gyerek primitív őszinte elbeszélését arról a filmről, amit én is láttam, mintsem megvitatni magasabb szempontok , figyelembevételével, hogy idegeskedjünk, vagy ne idegeskedjünk egyáltalán. Úgy látszik, megváltoztam. Ma már mindenkinek valóra váltom az elképzeléseit velem kapcsolatban. Ügy néz ki, nem állok odább, szólok is, meg nem is — tehát mindenki elégedett. Én is. Taníthatok. AZ OSZTÁLY Az én osztályom. Micsoda individualista, kispolgári fogalmazás. „Az én házam, az én váram!" Pedig így van. Az én osztályom. Őszintén kérdő, kétkedő (ez is tanár-) tekintetek, huncut mosolyok, és kísérletek arra, hogy átejtsenek. „Tanár bácsi, ugye nem megy el jövőre innen, és velünk marad nyolcadikig!” Igen persze. Hova is mennék? Azóta már a harmadik állásajánlatot utasítom el1. Amikor megyek az osztály felé, már messziről hallom a zsi- valyt, aztán atjócsapódás, az őrszem kiáltja, hogy „jön!”, és mire odaérek, kicsit lassítanom kell, hogy megfegyelmezzem arcomon a tekintetet is, hogy megfelfeljek ennek az ünnepélyes percnek. Az első tanóra, ami élesben megy. Csengetnek. Végre. Valamikor azt hittem, hogy a tanár soha nem várja a csengőt. Pedig igen. Hiszen kell az a néhány perc, hogy elrejtsem valahova belülre azt a huszonnégy mosolyt, mert lehet, hogy holnap már nem érdemiem ki... Kiérdemeltem. Reggelente ezek a mosolyok, ezek az arcok törlik ki szememből a csipát, ezek a mosolyok hívnak az iskola kapuja felé. Pedig még csak sejtem, milyen hatalmas dolog ez. Szülőktől hallom visz- sza véletlenül elejtett mondataimat, hogy a gyerekek ezt meg ezt jegyezték meg. Ráéreztem hirtelen a szó erejére, és megijedtem egy kicsit. Minden hangnak, minden gesztusnak jelentése van, jelentés, melyet huszonnégy agy visz egyszerre tovább. Nem lehet akármit tenni, nem lehet akármit mondani. Csak az igazat. És vajon igaz-e az, amit én elgondolok? Huszonnégy ember fogja ugyanazt hinni egy valamiről, amit én. Figyelni keil nagyon! Újra megszóld a csengő, én indulok, zsivaj. „JÖN!", megállók egy kicsit, aztán benyitok. OTTHON, ahol egyáltalán nincs jelentősége annak, hogy milyen a diplomám, sem annak, hogy hányszor kaptam, és milyen KISZ-kitüntetést hogy ma még ma van, vagy már holnap lett hirtelen, ahol egybemosódik délután öttől reggel hétig a falakon túli világ. Egybemosódnak a tejcsarnokba igyekvő tejeskannák a kiskocsin, a pajták és a fóliasátrak, az orvosi rendelő, az iskola, a művelődési ház, és egy Kovács Appű- lónia-est. Csak ez a néhány négyzetméternyi otthon létezik, és benne néhány számomra különös jelentőségű tárgy. Könyvek, fényképek, levelek, álmok és természetesen a ' bútor is, melynek havi részlete több mint kétezer forint. Csend van. Mire hazaérek a boltból, már sötétedik. Fázom. Beülök a szobába, egymagám mellemhez szorítom félőn* közepes hdtótávolságú kis gondolataimat, és öyanak°dva vá- ' rom a zajt, ijedelemmel a változást, mely mégis megszünteti majd ezt az állapotot egyszer. Alakulni. Szüntelen, foly- ton-folyvást ott lenni az áramló tovahaladásban — nehéz. Változni kell, de nem visz feléje semmi. Éllenszél nincs, de hátszél is alig. És csak húzom a kezem a masszás valóságban, előretapogatva, mindig egy-egy újabb centimétert legalább. Aztán persze megszólal a reggel, a fülembe csörömpöl, és elindul halkan a lüktetés, csöndes medrében áramlani kezd a vér. Taníthatok. Kelle Sándor rajza Birtatan Ferenc Vándorének testem nyomát ha megtalálod kerted végén a fák alatt sovány batyummal messze járok viszem a kihűlt álmokat nem fejtheted meg merre mentem helyem pihenni lesz-e űz a hajnal kérlelhetetlen
