Dunántúli Napló, 1982. július (39. évfolyam, 178-208. szám)
1982-07-10 / 187. szám
raktári munkása: ez a titulusa amit munkakönyvébe bejegyeztek húsz esztendeje. És a korábbi életútja? A kökúti születésű Bosnyák Vendel a felszabadulást követően földet kapott. Volt erdőmunkás és tsz-tag. Számítását viszont a vasútnál találta meg. — Elég volt a szegénységből. Persze, ma más a helyzet a mezőgazdasági üzemekben is, de már nem változtatok. Pedig, mikor idekerültem, csak szénhegyeket láttam, sokszor a ruharaktár pihenőjében dőltünk le, míg megérkezett a következő szenesvonat. Tíz—tizenöt vagonnal rakodtunk ki naponta, hogy a gőzösöknek legyen mit „elfogyasztani". Kaposvárról három éve ment el az utolsó gőzmozdony, azóta a munkánk is megváltozott: deszkát rendezünk, anyagot adunk ki o raktárból, olajoshordókat gurítunk, talpfát rakodunk... — Jövőre lesz meg a húszéves szolgálatom a vasútnál. Azt már kivárom. Különben több helyre hívtak már, de csak aztán állok kötélnek, ha letettem a szolgálatot. * — És ön mikor lép be? — Este kilenckor viszem a bátaszéki szerelvényt — válaszol Sáfrány Sándor mozdonyvezető, miközben a tányérsapkát az asztalra teszi. A fiatalember, már az újak közül való, sose ült gőzösön. — Tulajdonképpen mióta az eszemet tudom, mozdony- vezetőnek készültem, de ehhez a szerelői oklevél megszerzése volt a feltétel. A dízelszerelői szakmát tizenkét évvel ezelőtt szereztem meg a pécsi 500-asban, jó két esztendeig tartott, amíg elsajátítottam a fűtőházban a szükséges gyakorlatot. Természetesen húszéves koromig nem ülhettem mozdonyra. Ez előírás! Időközben elvégeztem esti tagozaton a gimnáziumot a Széchenyiben és csak azután mehettem hathónapos motorvezetői tanfolyamra! Az első önálló út? Régi gyakorlat a vasúton, hogy az ember először tartalékba kerül. Vagy hat hónapon át Pécs-kulvároson teljesítettem szolgálatot és csak azt követően vihettem a szerelvényeket hosszabb távra. Először teher-, majd személyvonatokat. — Merre jár manapság? — Egy ideje MD-motorvo- natot vezetek, a menetrend- változás óta Győrbe, Szegedre, Nagykanizsára, Mohácsra járok leginkább, ezek a végállomások. A győri út a legfárasztóbb annak ellenére, hogy hosszúnak tartják a menetidőt az utasok. De képzelje csak el az egyperces megállásokat és indulásokat! Sáfrány Sándor mozdony- vezetőre a hetvenes évek árszínvonalát tekintve huszonöt- millió forint értékű szerelvény van bízva. Ma egy mozdony kerül ennyibe megközelítőleg, teljesítményétől függően. Mikor a gondokat említem, nem kerüli meg a választ: mint másutt, ugyanúgy probléma az alkatrészellátás. Bizony, előfordul: a mozdonyvezető felkészültségén múlik, hogy a szerelvényt eljuttassa a célállomásig. Sáfrány Sándor is, mint a pécsi vasútállomáson szolgálatot teljesítő mozdony- vezetők, most arra készül, hogy társaival együtt elvégezze a több hónapos villamos mozdonyvezetői tanfolyamot, hogy a nyolcvanas évek derekára felkészülten várják a Kandó-mozdonyok utódait... * A MÁV Pécsi igazgatóságán megközelítőleg tizennégyezer vasúti dolgozó teljesít szolgálatot. A vasutasnap alkalmából többek között Bosnyák Vendel, Makalicza Sándor, Juhász Sándor és Sáfrány Sándor miniszteri elismerésben részesült. Salamon Gyula Régész a XXV. századból A raktári munkás feladatához tartozik az.öntvények rakodása is. Bosnyák Vendel, a kaposvári szertári főnökségről. 1 A Magyar Hajé- és Darugyár új oktatáházát adták át a közéjE múltban Zalakaroson, ahol 48 dolgozó tanulhat, s a szabadidő- I ben pihenhet, szórakozhat. Képünkön: Az épület halijában. Branstetter Sándor felvételei Masut ások p pitik a várfalakat. A p romok a múltra emlékeztetnek, s a jelenben gátolnak. Az újjáépített, vagy csak éppen málásában megállított fal a jövőre ad bizakodást. „Vár állott, most kőhalom; / Kedv s öröm röp- kedtek, / Halálhörgés, siralom / Zajlik már helyettek." Hol vár állott, most műemlék; Sümeg, Siklós, Nagyvázsony. Vagy éppen Csesznek. De mi is van e szakasz előtt? „Vérözön lábainál, / S lángtenger felette." Mert elképzelem a huszonötödik század régészét, aki értetlenül áll a már sokadiknak feltárt magyarországi vár előtt, lábát egy kőre téve. Régészem tudja, mikor épült a vár, hányszor ostromolták, s hányszor építették újjá, új támadókat félve. Azt is tudja, hogy utoljára a huszadik század második felében tették helyükre a köveket az építőmesterek. Mindezt tudja, csak éppen nem érti. Hiszen annak a századnak majdnem a közepén, egy nagy, az egész világra kiterjedő háború végén, 1945-ben előbb egy lakatlan sivatagban, aztán két népes város fölött robbant a bomba. Felhője, mint nagy felkiáltójel, már jelezte, másfajta háborúk nyitányát dalolják a meghasadt uránizotópok. Nem ad védelmet e háború ellen semmiféle kőépítmény. A várak a haza földjén, hazai kövekből magasodnak; a várak várják az ellenséget. De mit ér az a vár, amely hiába vár? Az ellenség nem jön a huszadik század második felében, látszólag békés, hiszen otthonában ül egy karosszékben, ujját egy gombon pihentetve. A gomb vezetékei az indítóállványnál érnek véget, olyasforma szerkezetnél, ami megint férfijelkép, mint a várakat egykor bevevők minarettjei, a visszafoglalok tornyai. Ég felé ágaskodó szervek. Bár ezek már mint a disznóé. Nem ágaskodnak, de visszahúzódnak tokjukba, hogy sebezhetetlenek maradjanak, s csak az ujját a gombon pihentető érintésére ugorjának, löveljenek elő, neutronspermával hintve a fél világot. Mit kezdhet a pusztítás magjával szemben a vár? Ö ellenséget, hús-vér embert remélt, aki ha ügyes, erős, meg- mószhatja falait, megölheti a védőket, s magáévá teheti erőszakos, de ehhez képest szép módon. A várnak az emberi ellenség, a jelenlévő ellenség, az elűzhető ellenség ad értelmet. Tudomást sem vehet egy repülő szerkezetről, mint ahogy a rakéta sem tud a várról. Vagy ha tud, csak mint viszonyítási pontról, hó útvonalába esik ott lenn az a kőhglom. Mégha tudná, hogy az kőhalom! De nem, csak számok halmaza, számára a vér, a memóriájába vésett 0-ák és az f-ek sora. Számára közömbös, mi az a számsor, elég neki az, ha érzékelői ugyanazt a sort továbbítják, hát akkor a rakéta ott repül, éppen a vár fölött, diadalaként az elvont gondolkodásnak az alkalmazott tudományoknak és a technológiának. Mit akarhattak akkor mégis a huszadik század második felében derék eleink váraikkal? - töpreng régészem ott a huszonötödik században. Oly naivak lettek volna, hogy várakkal állítanák meg a rakétákat, az űrből visszatérőket vagy a domborzatot követőket? Hát nem tudták elégszer, s éppen a váraik sorsából, hogy a háborúk nem ismétlődnek? Hogy a következő háborúban már mit sem ér az előzőben a hiányzó pótlására épített? Hogy az új seregeknek már nem a varak kellettek, hanem a vasutak, a gyárak, az olajkutak? S, hogy a huszadik századi várépítők ellenségeinek már azok sem, hogy ők megelégszenek pusztán az ellenség hiányával? Mert az atombombáig egymásra utaltak voltak az emberek, s nemcsak ágyban, dologban, de a háborúban is! A támadóknak védők kellettek, s a védőknek támadók! Találkozniuk kellett, mert ha nem, nem volt háború! öltek, koncoltak, gyaláztak persze azok a katonák is, harc közben, után; gyerekeket, nőket, öregeket, de csak ettől nem lettek katonák. Hogy azok lehessenek, előbb vagy utóbb találkozni, harcolni kellett a várvédő katonákkal. Akik szintén öltek és koncoltak, ha alkalmuk nyílt a harc után. Közvetlenül is emberi viszony volt a háború, túl az emberi viszonylatok meghosz- szabodásán, más eszközökker való folytatásán. A várak ezeknek a viszonylatoknak az emlékművei. De szükség van e ilyen emlékművekre, amikor már nincs viszony az ellenségek között? A vár az ellenséget tételezi fel, az atomfegyver az ellenség hiányát. Azért van, hogy ne legyen ellenség, aki védhetné hazájának köveit, a kövekben magát. Azért van, hogy ellenséges katonát szülhető asszony sem maradjon, gyerek sem, aki felnőhet, s követ rakna újra a kőre, védeni magát. Az atomfegyvert nem érdekli az emberi viszonylat, az atomháború nem az emberi viszonylatokért, vagy megváltoztatásukért lángol - szemben a korábbi háborúkkal. Vérözön lábainál - ezt már megértük néhányszor. S lángtenger felettünk? Várépítők felett? H uszonötödik századi régészemet elképzelve a várépítőknek adok nagyobb esélyt. Hogy nem hiába raknak ismét követ kőre, megépítve történelmünket a mának, a jövőnek. Ezek a várak nem az atomfegyver ellen épülnek, hanem az atomfegyver ellenére. Huszonötödik századi régészem bennem él, nézi tanácstalanul a köveket. Él és nézi. Nem lenne a régész, ha e köveken az építők árnyéka lenne — soha, senki számára sem - látható. Bodó László A kora reggeli vonatok már elmentek a Balaton irányába. Ilyentájt tizenegy óra magasságában nyugodtabb Dombóvár-Alsó. Makalicza Sándor vonalgondozó is túljutott az első bejáráson. Az állomás- épület előtt találkozunk, ahol az első vágányon éppen egy aláverőgép várakozik. — A pályafenntartás és korszerűsítés ma a vasút legégetőbb gondja' — mondja az Alföldről Dombóvárra áttelepült és azóta gyökeret eresztett vonalgondozó. — Kisteleki születésű vagyok, eredeti szakmám cipész. De nem ment a suszteráj, hát így otthagytam a kaptafát. A mi vidékünk szegény, homokos talajú, a mezőgazdaságban sem találtam meg a számításomat, apám meg a bátyám is a vasúton dolgozott, így aztán a megélhetés miatt jobb kenyérkereset után néztem ... A „messzemunka” nem volt újdonság a falunkban, így kerültem még 1949 tavaszán a vasúthoz. Annak idején még létezett a gazdasági vasút Csomaszabadi meg Dombóvár között, Dal- mandról is rendszeresen érkeztek a szerelvények mező- gazdasági terménnyel megrakva. Az említett vonalak tartoztak hozzám, amíg meg nem szüntették őket: talpfacsere, pályajavítás naponta több tízkilométeres gyaloglással . .. — És ma? — A vonalgondozó munkája nem sokat változott az évtizedek során. Persze, nehogy azt gondolja, hogy unalmas a mi „szakmánk”: az ótszö- gelés, a hevedercsere minSAfrAwy Sándor mozdony rozoM vagonok átcsoportosításánál kell behoznunk a csúszást! Olyankor aztán jobb, ha nem szólnak hozzánk a főnökök, úgy is tudjuk, mi a dolgunk ... — Sose gondolt arra, hogy tovább tanuljon? — Igen is, meg nem is! Paraszt gyerek voltam, Oko- rágról jöttem a vasútra. Itt az iskolához önéletrajzot is kértek az ötvenes évek elején. Aztán valaki azt tanácsolta, jobb ha MurakereszMakaficza Sándor vonalgondozó, pátyaellanáriés közben Dombóvár-Alsó állomáson dennapi dolog. Dombóvár ál- ! lomóson vagy tíz kilométer- i nyi vágány tartozik hozzám és kora reggeltől késő délutánig járom a pályát, javí- í tom a hibát. — A pályafenntartásnál ' dolgozók nem tartoztak a legjobban megfizetettek közé. — Huszonkét forint az órabérem. Most már megfizetnek bennünket. Ennek ellenére kevés a fiatal. Én februáriján megyek nyugdíjba, utánam pedig rövid időn belül legalább négy-öt régi vonalbeí jóró. Hiába kapunk gépeket, az nem elég, mert á szem | mégiscsak kell! A lapát, a ií csákány, a gyorskulcs, a ka- :< lapács, a kasza, az aláverő P nélkül ma sem tudom elkép- | zelni a vasutat. * Juhász Sándor vezető-vál- I tókezelő is annyira hozzászo- | kott a „kézi” munkához, hogy I a harminchárom évi szolgálat után nehezen tudja elképzelni: a pécsi állomáson is auto- I matizálják a váltóállítást. — Azt tartják, hogy a mi I munkánk egyhangú, de neI hogy azt gondolja! Mert attól a pillanattól kezdve, ha | késnek a vonatok, nekünk a I szerelvények szétszedésénél, a 6. HÉTVÉGE túron vállalom a váltókezelői szolgálatot. Három év után visszakértem magam, azóta Pécsett dolgozom. Időközben Patacson építkeztünk, a gyerekek is felnőttek. Nyolcvan- négyben megyek nyugdíjba. Sajnos, a villamosítást már nem érem meg. Pedig, de jó lenne, már csak azért is, mert úgy tudom, a tervidőszak végére a pécsi állomás is korszerűbb lesz, a váltókezelők munkáján is könnyítenek! A kollektív szerződés ugyan garantálja, hogy havi 182 óránál többet nem kell dolgozni, de ha a szükség úgy kívánja, bizony itt vagyunk. Egyébként négyes fordulóban téljesitünk szolgálatot, nappalos műszak után huszonnégy óra szabad, az éjszakai fordát kétnapos pihenő követi és kétszer elhatunk otthon. A fizetésünk most már megfelel az ipari munkás átlagának, de a váltókezelői munka most sem szimpatikus a fiatalok számára, leginkább azért, mert az újfelvételesek azt kérdik legelőször, szabad-e a hétvége? Nem is tudom, hogy képzelik ezt egy folyamatos üzemnél!? * — Tulajdonképpen már nyugdíjba merhettem volna, de kérleltek: maradjak még! Bosnyák Vendellel, a kaposvári állomáson találkozom, miközben öntvényeket rak egymásra. A szertárfőnökség
