Dunántúli Napló, 1982. június (39. évfolyam, 148-177. szám)
1982-06-05 / 152. szám
A Jelenkor júniusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Albert Zsuzsa, Fodor András, Gyurkovics Tibor, Rózsa Endre, Somlyó György és Vasadi Péter verseit, a szépprózák sorában Békés Pál és Gödrös Júlia el-' beszélését, Mándy Iván hang- játék-szövegét és Tatay Sándor Bakony-szociográfiájá- nak újabb részletét olvashatjuk. Az irodalmi tanulmányok közül a 80 éves Illés Endrét köszönti Bodnár György írása. Tüskés Tibor Nagy László- tanulmónyának hatodik feje-' zete a hatvanas évek közepétől felívelő pályaszakaszt elemzi. Bákay Antal: „Szerelem — alkotás — halál" c. esszéje Lukács György Naplójához kapcsolódik. A művészeti rovatban figyelmet érdemel Bécsy Tamás és Pályi András beszámolója új fővárosi és pécsi színházi előadásokról. A kritikai rovat élén Babits Mihály beszélgetőfüzeteinek kötetét méltatja Csűrös Miklós írása. Fodor András Híd sorsa Kötődni*— mennyi munka, felelősség, mennyi kivédhetetlen ártalom! Körit mindenfelől, csimpaszkodik az éhező igény. Parancsuk terhét lerázni nem tudom. Két nyújtott karral meddig tarthatom még meredek hidként magamat, ha mi kinyílt, a szárnyvető erő is zúdul rám vissza innen-onnan, mállik a pillér, boltíve szakad. Omlás, igen, a vége nem lehet más. Csak te feszülsz tovább fölöttem elronthatatlan titkom: szerelem. S majd nézi egymást nélkülem a két part csonk árvaként, de testvér-melegen. Rózsa Endre Haj, rege!. . Tűzifa-terűjét imbolyogva a fején cipelte, hol őzbak s cserje szökellt — ő elmaradozott a kaptatón, kendőt lazított, majd még szorosabbra húzta, megigazgatta tekercsét anyánk; asszonykorát zörgő ágbogakkal szarvazta föl az ínség! ' jgy lett, hogy a mi homlokunkon már születés előtt kiütköztek a szegénység félszeg agancsai, s hiába, hogy szarvasként rugaszkodtunk el a parttól — nem értünk másikat, s agancsaink súlyosodé nyomával repülünk — hova, meddig? Zöld rakéta: tölgyfa, irigyellek! Alsó ágaid hullajtva az erdőn, megrengetett a feltorló erő, gyökérzet szijjaz: helyből szállj fel, csóvád mennydörgő avarlángolás a rengeteg idők mélyéből, eleven csillagközi állomás vagy, s a Napba fúródsz végül! Albert Zsuzsa Páva A helyzet az igy szóltam én — Hát helyzet van? — szólt a páva és nevetett mig fölrepült az éppen felnőtt szilvafára. A helyzet új, de nem épp előnyös és célszerűbb a régiben szólt és forogni kezdett szépen a kéken higuló egen. Aztán táncolt véges-végig vármegyeházak tetején forgott az udvar s vele én s a szédüléstől már a földre dőltem. A fűben hangyák jártak erre-arra fölöttük méhek, darazsak, a kérdésekből jotta sem maradt és mindjárt egyszerű lett a helyzet. Gödrös Júlia MUNKANAP - részlet Kábultan fekszik még, úgy, ahogy a szemét kinyitotta. Az álom valósága kézzelfoghatóan jelen van a szobában, visszavonhatatlan üzenetként súlyo- sodik a bútorok home1'"" körvonalai között. Az üzenetet a lessan vékonyodó sötétség csak távolítja, de nem cáfolja meg. Valamilyen halaszthatatlanul fontos, de elodázott dologra emlékezteti ez az álom. Rejtélyes nyilallásokkal volt már igy, amelyek hirtelen jelentek meg testének legváratlanabb tájcin, s megjelenésük rossz sejtéseket kavart föl, amelyek fájdalom megszűntével azonnal szertefoszlottak. Azután, ha nyilallások nagysokára újra jelentkeztek, a sejtések megsokszorozódott erővel támadtak fel esetleges törvényszerűségük súlyával lehengerelve a test bűntudatos, bár megint csak egér- utat kereső gazdáját. Most jólismert neszt hall az előszoba sötétjéből. Az üvegezett szobaajtó lassan, hangtalanul kitárul. Mintha senki sem állna mögötte. Azután Márk fél arca jelenik meg kisvártatva az ajtónyílásban. A másik fél arcot piros takaró fedi. A gyerek beljebb lép. a takarót leengedi a földre. Láthatóvá válnak finom körvonalai az esetlen, kinyúlt frotírpizsa- mában. — Nahát! — rezzen össze, mint aki álmából ébredt. Szokásos reggeli játékuk ez, amelynek szabályaihoz a gyerek meglepő hevességgel ragaszkodik. — Te vagy az? — A végszó bejött, Márk elégedetten bólint. Feszült arckifejezése meglazul. A takarót a szőnyegre dobja, s anyja ágyára ül. Az anya fektéből kinyúl. és fölkat- tintja a kislámpát. Márk a falon megjelenő árnyékcsíkokat figyeli. — Igen, de a villanykörtének miért nincs árnyéka? — Kérdései jó ideje így kezdődnek „igen, de”, nyilvánvalóan e kérdések csak töredékei egy önamgóval folytatott hangtalan párbeszédnek. — Mert az adja a fényt. —. És ha árnyékot adna? — Akkor nem világítana. — De ha mégis világítana? Az álom távolodik. Pontosabbon jelen van, de már részleteiben visszaidézhetetlenül. Amire emlékszik, az már csak egy szünetek nélküli, tömör kivonat. Hiányoznak belőle az időtlen belefelejtkezések. Ahogy ott állt az idegen erők mozgatta. ragyogó zölden örvénylő ég alatt, biztos volt benne, hogy addig ismeretlen természeti megnyilatkozásnak a tanúja. Az ólom ideje alatt végig fölfelé bámult. Nem tudta levenni a szemét a vulkánszerűen fortyogó ég mozgásairól, önmaga oly parányinak tetszett e különös égi mozgásokhoz képest, annyira mellékszereplője volt saját álmának, hogy még félni is elfelejtett. Fennkölt csodálat járta át, tanúja lehet a történéseknek. A látványba eleinte testvériesen belesimult egy kecses rajzú ezüstkarika, majd fokozatosan kivált hátteréből, s mind nagyobbá tágulva, akárha pókfonálon ereszkedne, lebegett a mozgalmas égen. Még akkor is hitetlen- kedve bámult fölfelé, amikor már tudta, hogy bombát lát. Ennek a hitetlenkedő bénaságnak az állapotában ébredt fel a lassan lefelé ereszkedő bomba vészterhesen szép látványával. — És ha mégis világítana? — Márk hangjában enyhe türelmetlenség. — Olyan nincs. — De ha mégis? Márk is tudja már mi az, álmodni, megtanította rá. — Csak álom volt ez, — mondta neki, mikör a gyerek egy éjszaka éles kiáltással fölriad. Azóta Márk gyakran emlegeti az álmait. - Tudod, mit álmodtam? — lelkendezett a minap. — Hogy jön egy nagy úthenger, és azt hiszi, hogy én is út vagyok. Tudomásul kellett vennie, hogy Márk korántsem olyan ártatlan és mosolyra indító álmokat álmodik, mint a gyerekekről szóló elbeszélésekben olvasni lehet. A vadonatúj óvodában mindig festékszag van és mindig halványan émelyeg, amikor lihegve beesnek az ajtón. Le!ke mélyén fél a vezetőnő vakító mosolyától: „Kedves anyuka, már ebben a korban meg kell tanulnia a gyermeknek a pontosságot, és az óvoda személyzete iránti . . .” Végigosonnak a folyosón, szerencsére nem találkoznak senkivel. Márk elhagyja magát. Ilyenkor sose segít vetkőzni. Élvezi, hogyan kínlódik anyja a cipőfűzővel. Az öltözőbe besüt a nap. Bentről tompán érkezik csak ide a gyerekzsivaj. — Sietsz értem? - Márk anyja haját babrálja elmélyültem — Sietsz, 'Aja? — a legintimebb megszólítást használja. — Persze. — És utána hová megyünk? — Még nem tudom. Márk, meglátjuk. Kiér az utcára. Megtorpan és tesz néhány nyugodt, sétáló lépést. Gyakran lázad így az általános reggeli futóverseny kellős közepén. Még jobban lelassít, és ráérősen körülnéz. A ~ járdát barnás, fagyott levelek borítják. Gyengén süt a nap. A kerítés kőpillérén elhagyott játék fekszik. Hajas baba, a lábai hiányoznak. Tétovázva felemeli o’ babát, látja, hogy sáros, visszateszi. Ismerős szülők sietnek el mellette. Köszönnek. Az egyik visszanéz. Most tell Gellér B. István rajza jesen kihalt a keskeny utca. Szaladni kezd. Benyomja az ódon fakapu kilincsét. Azonnal ránehezedik az ismerős görcs. Már a bejárati lépcsőnél hallja a vontatott, ütemesen felerősödő sírást. Tehát Gergely fönn van, mintha azóta sem feküdt volna le, amióta ő kiment a házból. Napok óta hordja mindenüvé magával Gergely sírását, az egymás melletti, rekesz nagyságú szobák képét. Ezek a rekeszek valójában karantének, ahová az újonnan felvett gyerekeket szokták betenni, nehogy megfertőzzék egymást vagy a többieket. A rekeszek hosszában egyetlenegy gondozónő járkál, mint a szövőgépek között a szövőnő. Hol itt bukkan fel, hol ott. Az otthonából váratlanul kiszakított gyerek heteket ordít át magányos rekeszében, nem tudva, milyen veszedelem vár rá, s kiságyában állva éberen figyeli a felnőtt jöttét, aki testi valóságával képes megszelídíteni a szoba idegen tárgyaiból, a falakon átszűrődő zajol*ból áradó fenyegetést. Gergely is így ordít most az ágyában, tele van idegcsillapitóval, mégsem alszik, már eldől a fáradtságtól, ujja p szájában, azután mégis szédelegve feláll, s kábult arcát az ajtó felé fordítja. A csecsemőotthonban eltöltött első munkanapján magasra szökött a láza, és ez az idegláz később is gyakran meglátogatta. Kitágult szemekkel, merev arccal csámbor. gott a házban. A Márkkal kettesben leélt évek alatt figyelme annyira kicsiszolódott, hogy néha azt képzelte, fiának még a gondolatait is hallja, olyan jelzéseit is megérzi, amelyek a normális érzékelőhatáron kívül esnek. Figyelmének ezek a kifinomult drótjai az otthon felfoghatatlanul durva ingertömegében azonnal kiégtek. Addig soha nem hallott gyerekhangok zaklatták fel naponta a sérelmes helyzetek, kielégítetlen vágyak itt nem időlegesek voltak, mint odahaza, hanem átíveltek a napokon, hónapokon a semmi biztosat nem ígérő jövő felé. Rohanásnak áldozatul esett, tagolatlan napokat maga is megélt már. Sok, csupán a jövő igézetében élő, boldogtalan embert ismert. Csakhogy ebben a zárt gépezetben, ahol a gyerekek lázadásáról szó sem lehetett, a kinti világ lappangó betegségei korlátot nem ismerve hatalmasodtak el. A gyerekszobák tétova, zajos térségein mintha sohasem tudott volna gyökeret verni a jelenidő. A gondozónők szuszogva dolgoztak kiizzadt köpenyeikben, ingerült mozdulataik örökösen túlmutattak azon a gyereken, aki éppen evett, vagy tiszta ruhát kapott. A nyolctíz gyerek lépten-nyomon egymásnak ütközve verődött ide-oda a teremben. A nap egyetlen nyugalmi pontja a műszak vége volt, ahová ennek az egész örömtelen rohanásnak el kellett jutnia. Megfigyelte, hogyan vadásznak ' a gyerekek a gondozónő tekintetére. A szerencsés, aki végre elfogta a felnőtt fáradt pillantását, rövid időre magabiztossá vált. Tán e ritka össze- nézések támpontot adtak a ta- lajtalan lebegésben, tán, ha csak másodpercekre is, de kiemelték az egyént a mindig kényszermozgásban levő tömegből. Ebben a feszült tétlenségben nem tudott megszületni a játék. A kockák szétszóródtak, anélkül, hogy várak épültek volna belőlük, a babák kifacsart tagokkal feküdtek a padlón. Otthon egy ruhaakasztó is vonattá változott, ha Márk úgy akarta. Itt a legélethűbb játékok is valahogyan kiszakadtak a valóságból, s oly értelmetlenül hevertek szanaszét, mint egy távoli, idegen világ tárgyai. ■* Volt az otthonban eqy alacsony növésű, ' cápafogaival mindig mosolygó kisfiú. Azt az egyik irodás megkedvelte. Kikérte a gyereket a szobából, dajkálta, csak kettejük által értett szavakat, gügyögött neki. Azután hetek múlva, amikor sürgős munkái elszólították a kisfiútól, rémülten nézte, mit csinált. A gyerek éjjel-nappal őt hívta, beleharapott a gondozónők kezébe, csomókban tépkedte ki a társai haját. Végül semmi mást nem tett egész nap, csak könny nélkül nyüszített, és előre-hátra ringatta magát a padlón. A nő a folyosó falához tapadva, remegő lábakkal hallgatta a nyüszítést. Panaszkodott, hogy gyenge a szíve. Azután tájékára sem ment a gyerekszobáknak. HÉTVÉGE 9. Gellér B. István képe
