Dunántúli Napló, 1982. június (39. évfolyam, 148-177. szám)
1982-06-05 / 152. szám
« Kiváló pedagógusok Trompos Károlyné tanítónő Interjú a Jelenkor főszerkesztőjével Irodalmi folyóirat Veszprém megyei faluból indult, miközben szülei a gyenge minőségű földdel viaskodtak. Az ő sorsa is valahol ebben teljesült volna, ha nincs az a tanító bácsija, aki „édes gyerekem, neked tanulnod kell!” fölkiáltással minden követ megmozgatott, ha igazi tehetséget ismert fel mezítlábas kis magyarjai között. Mégis hányán elkallódtak!... Neki sikerült. A tanító bácsi bejuttatta a pápai polgári lányiskolába. A győri tanítóképzőben 1952-ben képesítőzött. A tanítóképzés akkori rendszere szerint a diplomázást egy év gyakorló tanítás előzte meg'. Gyakorló évét Al- sószentmártonban kezdte meg, ahol 67 cigány kisgyerek ült a padsorokban .. . Egyikük jól beszélt magyarul, az ő tolmácsolásával próbált egyet-mást megtanítani nekik, amíg pár hónappal később — a nemzetiségi politika akkori követelményei szerint — a tanév anyanyelvű oktatással folytatódott. Simon Béla, a későbbi neves Munkácsy-díjas festőművész váltotta fel itt, aki jól beszélt románul, így vele cserélve, Ma- gyarbólyban folytatta gyakorló évét. Négy évvel később került immár véglegesen Gör- csönybe, ahol nagy tisztelettel említik szülők-gyerekek közt és szakmai körökben egyaránt Trompos Károlyné tanító néni több évtizedes munkásságát. Vajon mi lehet az, ami a nyilván vele született pedagógiai tehetségen túl nevelő-oktató munkásságában a kimagasló eredmények forrása?' Ezt próbálom megtudni jó egyórás beszélgetésünkön. Ami talán a legalapvetőbb, az pillanatok alatt kiderül: az indítás, az útravaló. — Nemrég a 30 éves találkozónkon láttuk egymást újra -, emlékezik egy kis meghatottsággal. - Elképzelheti, milyen öröm volt a számunkra, hogy az egész osztály, mind a 30-an a pályán vagyunk ma isi... Mert tanítani és szeretni a gyereket, erre a kettőre nagyon megtanítottak bennünket a győri képzőben. S én ma is úgy érzem, hogy nagyon jó az iskolában, a gyerekek közötti... — ragyog fel a tanító néni nagy kék szeme, s utána már nem is kérdezem, csak hallgatom, mert amit elmond, és ahogyan, a hivatásáról, a munkájáról, az már szinte költészet, ars poetica. - ... és nagyon szeretem az újat, a kísérletezést. Itt van ez a komplex matematika. Imádom tanítani a matekot! Dehát az újat nem lehet egyből és „betű szerint” átvenni. Nagyon át kell gondolni és megszűrni ... Én az új matematika mellett vagyok. Ám a gyerekek egy része alkalmas erre, másik részének meg kell magyarázni. És a pedagógusnak éreznie kell: kinek... A gyerekek nagyobb részének a szüleit is én tanítottam. Jól ismerem őket. Velük vagyok jószerével egész nap, délutánig. Általában a baj ott kezdődik a nevelhetőség kérdésében, hogy a szülő nem ismeri a gyerekét vagy nem eléggé. És jó részük, tisztelet a kivételeknek, úgy gondolja, hogy az anyagi jólét lehetőségeivel kompenzálható a gyerekkel való meghitt kapcsolat hiánya. Nem így van!... De optimista vagyok és nagyon bizakodom a közelgő iskolai szabad szombatokban. Ne 10 forintokat adjon a szülő az ötösért, hanem vigye el hétvégén kirándulni, együtt q családdal; vonja bele a közös munkába a gyerekét, hogy és ne erőpróba nélkül kapjon ajándékul bármit, ami pénzzel megvásárolható... A szülő este fáradt, ideges, nincs ideje - ez jórészt megérthető. De arra is gondolni kell, mennyire sóvárognak ezek a gyerekek a családi közösség, a családi együttlétek iránt! . . . Legalább hétvégeken — mondta Trompos tanító néni Gör- csönyben, akinek leghőbb vágya, hogy azt a pár évet, ami még hátra van a pályán, erőben és hittel végezhesse. Én viszont, bár hajában egyetlen ősz szálat se láttam, nehezen tudom elképzelni másképp, mint fehér hajjal is - a gyerekek között. W. E. Kecskés József tanműhelyvezető Az 500. számú Ipari Szakmunkásképző .Intézet gépes tanműhelyében, a munkahelyén találkozunk Kecskés Józseffel. Nem titkolja, nem is akarja titkolni, hogy a mostan* elismerés őszintén meghatotta. Ilyenkor az ember végiggondolja, mi is áll voltaképp mögötte. A Zipernovszkyban végzett 1954-ben, a jóhírű, patinás technikumban, ahol úgy mondja, sokat tanult emberség, tisztesség és bizalom dolgában is. Dunaújvárosban kezdett dolgozni, azután a. komlói kőbányavállalatnál, majd a 24. AKÖV-nél, Komló legnehezebb éveiben. Az ötvenes évek végén hívják el az 500-ashoz tmk-ve- zetőnek. A gyerekek és az oktatók által használt gépekről kellett gondoskodniuk. Ekkor adódott lehetőség ' arra is, hogy Kecskés József tanítani kezdjen — egyelőre még képesítés nélkül, technikusi végzettséggel. 1960-tól foglalkozik az oktatással az iskolai tanműhelyben. Viszonylag kis létszám, 240 tanuló oktatását végezték abban az időben, s igyekeztek olyan szakmunkásokat adni az iparnak, akik megállják a helyüket. Tizennégy évesen kerül a tanuló a szakmunkásképző padjaiba, veszi kézbe az első munkadarabot, kezdik mérni a teljesítményét hétről hétre, s mire a fiú felszabadul valamelyik gépes szakmában, a teljesítmény értéke már ott áll, mint egy felnőtt szakmunkásé. És az eltelt három év alatt a gyerekből is embernyi ember lett. — Csodálatos pálya ez 8. HÉTVÉGE mondja a szakoktatói munkáról Kecskés József tanműhelyvezető. — Nekünk azt kell elérnünk az idekerülő 14 éves gyerekekkel, hogy érlelődjék’ meg bennük az akaraterő, állják meg helyüket becsülettel a munkában. És ami a szakmát illeti, olyan ez, akár a szobrász munkája; a holt anyagból kell élőt teremteni. S ezt kell megtanítani a gyerekeknek is. A munkás egy holt munkadarabot, egy köranyagot kap, s az ő munkája eredményeként abból egy egész gépezet mozgatója lesz. — A gépi forgácsoló, az esztergályos ma nem tartozik a divatos szakmák közé, mégis szép megmutatni a gyerekeknek, mi mindent teremthet keze munkájával egy jó lakatos. — Először egy kalapácsfejet készítenek a gyerekek - sokat vesződnek a hatalmas resze- lőkkel, mégis éretni, hogy ez a munkadarab, az első, már egy alkotás. 14—15 évesek nehéz keze munkája. Kecskés József olyan szépen beszél a szakmájáról, a szakoktatásról, ahogyan csak művészek vagy munkájukat igazi alázattal szolgáló mesterek szoktak. S amíg ezzel a munkával teltek az évek, Kecskés József ott volt a tanműhely felépítésénél, berendezésénél, elvégezte Baján a műszaki egyetem műszaki oktatói szakát, majd a műszaki tanári szakot. — Mindig az volt a törekvésem, hogy amivel megbíztak, s ha annak helyességéről meg voltam győződve, azt munkatársaimmal együtt elérjük — mindig ez vezérelt. Pécsett Í Mint hírül adtuk, Szederkényi Ervin, a Pécsett megjelenő Jelenkor című irodalmi és művészeti folyóirat fő- | szerkesztője nemrég vette át a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja Irodal- , mi Szakosztályának közművelődési, szerkesztői díját, a Bölöni György-emlékplaket- tet. A jutalom voltaképpen az irodalmi közvélemény elismerését van hivatva kifejezni, és azt érzékelteti, hogy alkotók és olvasók egyaránt nagyra értékelik a Jelenkor munkáját. Ez a jutalom jó alkalmat kínált arra, hogy Szederkényi Ervinnel a Jelenkor szerkesztési alapelveiről, elképzeléseiről beszélgessünk. A Jelenkor más vidéki központokban megjelenő társaival együtt egy országos folyóiratszerkezetben helyezkedik el, s” feladatköre kettős: a régió és az ország szempontjait kell összekapcsolni. Szederkényi Ervin erről így beszél: — A Jelenkor különös „szerencséje" és sajátossága, hogy olyan országrész képviseletében jelenik meg, amely Pécs központtal egyrészt mély kulturális tradíciókra támaszkodhat, másrészt a fólyóiratelődök, a Sorsunk és a Dunántúl által felhalmozott értékekre. Legfontosabb azonban, hogy olyan szellemi erők voltak és vannak a régióban, melyeket ha a szerkesztőség összpontosítani tud, jó eséllyel indulhat egy országos versenyben. Munkatársai és olvasói éltetik a folyóiratot — vallja a . fő- szerkesztő. - A folyóirat színvonalát mindig az határozza meg, hogy milyen írókat tud maga köré tömöríteni. A Jelenkor legfőbb bázisa az itteni írócsoport, a munkatársak tá- gabb köre pedig azokból a magyar írókból, költőkből to- borzódik, akik Pécsett éltek valaha, innen elszármaztak, vagy egyszerűen csak szimpatizálnak a várossal. Ez a tábor azután magához vonz olyan szerzőket is, akik személyesen nem kötődnek a városhoz, de ennek szellemi arculatával azonosítani tudják magukat. — Milyen út vezetett e bázis kialakulásáig? — Nálunk a vidéki irodalmi élet hosszú időn át társadalmi és történelmi okokból megszakítások és újrakezdések sorozatában alakult. A vidék Magyarországon hosszú időn keresztül a kibocsátója volt a tehetségekne, s azok mind a főváros felé áramlottak. E szempontból Pécs különlegessége, hogy noha innen is volt eláramlás, itt mégis erősen hatott a folyamatosság. A harmincas évektől, mióta folyamatos és szervezett irodalmi, művészeti élet van Pécsett, noha számtalan kirajzás • történt a városból, ugyanakkor mindig volt, aki itt maradt, és ar eltávozottak sem szakadtak el végleg. — A folyóirat hogyan épül ebbe az ötven esztendős folyamatba? —A Jelenkor indulása óta kapcsolatban állt személy szerint is a húszas-harmincas években indult nemzedékekkel. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején volt egy különleges „pillanat", amikor valamennyi elődünk a lap fontos munkatársaként tevékenykedett: egyidőben volt ekkor a Jelenkor munkatársa a Sorsunk egykori főszerkesztője, Várkonyi Nándor, a Dunántúlé, Szántó Tibor és ugyanekkor közölhettük Tüskés Tibor írásait is, aki a Jelenkor hírét a hatvanas évek elején megalapozta. — A szerkesztőség összetétele hogyan hordozza ma a folyóirat és a város irodalmi tradícióit? — Ebből a szempontból a Jelenkor szerkesztői gárdája ideális. Csorba Győző és Pá- kolitz István azt a nemzedéket képviseli, amely visszanyúl a Sorsunk időszakába és szoros szellemi kapcsolatban állt a Dunántúllal is. Berták László, Hallama Erzsébet és a főszerkesztő személyében a középge- neiációk vannak jelen a szerkesztő bizottságban, míg Csordás Gábor ,és Parti Nagy Lajos a fiatalabb nemzedéket képviselik. Különösen a „szélsőségek” jelenlétét tartom fontosnak azt például, hogy Csorba Győző és Pákolitz személyében a "folytonosság legjobb erői, legtekintélyesebb költői vannak jelen a szerkesztő bizottságban — a fiatal munkatársak pedig mai szellemi és társadalmi életünk egyik legégetőbb problémájának megoldásában, a most jelentkező tehetségek felkutatásában és felnevelésében adnak segítséget. — Mi az, ami a Jelenkort a hazai folyóiratoktól a speciális pécsi jellegen túl megkülönbözteti? — A Jelenkor elsősorban irodalmi, művészeti folyóirat —alcímében is ezt olvashatjuk —, amelyben azonban a szépirodalom s ezen belül is a széppróza van túlsúlyban. Most az a legfőbb törekvésünk, hogy az ehhez megfelelő színvonalú elméleti rovatokat kialakítsuk. Olyan tanulmányokat, esszéket, kritikákat szeretnénk közölni, amelyek a közölt szépirodalmi alkotások befogadásához segítik olvasóinkat. Számos esetben új, modern, szokatlan, nehezen befogadható törekvések is helyet kell, hogy kapjanak a foyóirat hasábjain, melyek első olvasásra, mivel különböznek a már meglevőtől, „érthetetlennek” tűnnek. Kultúrpolitikánk adta lehetőségek szerint e törekvések bemutatása, az új felmutatása kötelességé is a folyóiratoknak — részt kell azonban vállalniuk az olvasó orientálásában is. Másik jellegzetessége a Jelenkornak, hogy ugyancsak régióbeli sajátosságokra figyelve, az itteni fejlett színházi és képzőművészeti és színházi élet értékeit megmutatva, terjedelmesebb művészeti rovatokat tartson fenn. Újabban a filmművészet is helyet kap itt. — Mit érez a főszerkesztő a Jelenkor fogyatékosságának? Mi az, amit erősíteni szeretnének munkájukban? — Többet szeretnénk nyújtani Pécs és Baranya életének szociográfikus, riportszerű bemutatásában, feltárásában — ez gyengesége a folyóiratnak. Másrészt pedig szorosabb kapcsolatot kellene tartanunk társadalomtudományok itteni erőivel, mint ahogyan azt Debrecen és Szeged folyóiratai teszik, az ottani bölcsészkarokra támaszkodva. Anélkül, hogy feladnánk irodalomközpontúságunkat, jobban kellene mozgósítanunk a valóságirodalom és a regionális társadalomtudományi értékek feltárását, bemutatását. — Van-e szerkesztői eszménye Szederkényi Ervinnek? — Inkább elérhetetlen példaképeim vannak. Ilyen Várkonyi Nándor, akit nagyon szerettem, és akitől a legtöbbet tanultam. Nemcsak „Pécs szent embere" volt ő — Németh László szavaival —, hanem végtelen szerénységével, hatalmas tudásával, szívbéli barátságával valóban olyan eszmény, melyet megközelíteni sohasem lehetett, mégis a megújulás szüntelen forrása számomra mindaddig, amíg szerkesztek. Gállos Orsolya A közelmúltban Komlón megtartott megyei úttörő fúvószenekari találkozó összesen hat résztvevő együttese közül, választékos és színvonalas muzsikálása alapján, a zsűri a palotabozsoki úttörő fúvószenekart javasolta, hogy a gyermek-ifjúsági együttesek között, a júniusi siklósi várfesztiválon Baranya megyét képviselje. Képünkön a palotabozsoki úttörő fúvósok Dobos József vezénylésével egy Gershwin-átiratot játszanak. Fotó: Kopjár Géza G. O.
