Dunántúli Napló, 1982. június (39. évfolyam, 148-177. szám)
1982-06-19 / 166. szám
Könyv Szép versek, 19.81 A Pécsi Filharmonikus Zenekar játszik, Breitner Tamás vezényletével Tendenciák és tűnődések Fotó: Cseri László A Pécsi Filharmonikusok és a Nevelők Háza Kamarakórusának Mozart-estjével szép és hangsúlyos pont került az idei pécsi hangversenyévad végére. Milyen évadot zártunk az idén? Az értékelés természetesen nem veheti tekintetbe a város zenei életének minden tényezőjét, s bár konkrét, hiteles adatokra épül, mégis csak közelítésként, más véleményekkel, szempontokkal kiegészítve tükrözhet teljes képet. Lássuk az elmúlt évad néhány tényét, adatát. Nem kevesebb, mint 74 hangversenyt rendezett az évadban Pécsett az Országos Filharmónia, s ezeket csaknem 16 ezer 500 ember hallgatta meg. A koncerteket szinte kivétel nélkül magas színvonal, stílusos előadás jellemezte. Legtöbbet az elemzésünk tárgyát képező filharmóniai koncertek jelentették, de nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy mások — a PNSZ a városi művelődési ház szerepét betöltő „Dozsó" és a kamarakórus fesztivál szervezői — is” sokat tettek zenei kultúránk épüJéséért. Jó elsorolni néhány kiemelkedő hangverseny közt a Budapesti Filharmonikusok tavaly őszi Bartók- estjét; Földes Andor pompás Beethoven-koncertjét a Pécsi Filharmonikusok élén: a már említett Mozart-estet, kizárólag pécsi erőkkel. Ami pedig a kamarazenét és a szólóesteket illeti, még emlékezetesebb a kép. Ezeken a koncerteken a Kovács —Rados—Banda trió, az angol Redcliffe Együttes mellett olyan szólisták arattak méltán nagy sikert, mint Oleg Kagan, Daniel Safran, Szabó Csilla, Lux Erika, a Pécsről elszármazott landó lenő, az Angliában élő Vásáry Tamás. Tovább árnyalja, némiképp módosítja ezt az alapjában véve igen kedvező képet, ha elővesszük a „statisztikát” és eltűnődünk a számokon, adatokon. E módszer talán nem szentségtörés, hiszen újabban — világviszonylatban már évtizedek óta — a humán tudományok képviselői nálunk is egzakt módszerekkel igyekeznek kimutatni elsősorban az irodalomban és a nyelvészetben bizonyos törvényszerűségeket. A közönség ízlését, orientációját vizsgáló, adatszerűén is érvelő eszmefuttatások érvényessége pedig a hazai ízlés- és művészetszociológiában is természetes dolog, s ez alól zeneszociológiánk sem kivétel. Nos, a pécsi zenei élet szóban forgó időszakában, a filharmóniai bérletsorozatokban ösz- szesen 114 zenemű hangzott el. (Egynek számoltuk az önálló című műveket; a ciklusokat, ha egészében elhangzottak; szintén egynek, ha csak egy „ma8. HÉTVÉGE fi romantika eive Az elmúlt pécsi zenei évadról gában is megálló" részlet hangzott el pl. egy ciklusból.) A részletes elemzés helyett ezúttal — már terjedelmi okokból is — csak arra szorítkozunk, hogy az elhangzó művek közül hány képviseli a főbb zenei stíluskorszakokat. Eszerint: elhangzott 4 preklasszikus mű, 21 bécsi klasszikus alkotás, 69 romantikus szerzemény és 20 modern mű. Kitűnik, hogy közel azonos súllyal szerepéit az elmúlt pécsi zenei évadban a („bécsi") klasszikus és a modern zene, kevés volt viszont a — népszerű, viszonylag könnyen élvezhető — preklasszikus művek száma, s ez a preklasszikusok, különösen Vivaldi nagy reneszánsza idején mindenképpen meglepő. Egyértelműen kiderül az is, hogy — zenetöténeti súlyához, jelentőségéhez képest — kevés modern mű hangzott el, s igen markáns aránytalanságnak tűnik, hogy csaknem 70 romantikus alkotással szemben mindössze csak 45 mű képviselte az összes többi hagy stílus- korszakot. Ezen alig valamit változtat, hogy a Mendelssohn, Chopin, Franck orgona-zongorabérlet nyom sokat a latban. A számok ezzel együtt is azoknak a mindinkább megerősödő összbenyomását igazolják, akik sommásan „a romantika évének” nevezték a most véget ért pécsi zenei évadot. A zenei romantika esztétikai értékelésére nem vállalkozhatunk; megteszik ezt, nálunk sikeresebben, a zenetörténészek. Úgy véljük azonban, hogy a romantikus zene ilyen mérvű túlsúlyán művészetszociológiái, művészet- és művelődéspolitikai szempontokból is érdemes kissé elgondolkozni. A romantikának — a zenében kiváltképpen — hatalmas, letagadhatatlan erényei vannak. Nyomatékosan képviseli és juttatja érvényre e stílus az egyéniség-jogait, a személyiség szabadságát. A- festő Delacroix Szabadság istenasszonya vezeti a barikádokra a népet, s honfitársa, az író Victor Hugo hangsúlyozza: „Szabadság a művészetben, szabadság a társadalomban: íme a kettős cél, amelyre minden következetes és logikus szellemnek egyaránt törekednie kell..." Csakhogy ez a szabadság nemegyszer szabadossághoz, csapongó, mértéket nem ismerő túlzásokhoz vezet. A világ „romantizálásá- hoz", mégpedig „abból a meggondolásból kiindulva, hogy a költészet az igazi abszolút va- lósác^ Ez az ismeretelméletileg szubjektív idealista . .. felfogás — jegyzi meg az Esztétikai Kislexikon — nyilvánvaló menekülési reakció volt, s végül utat nyitott a vallásos elképzelések, egyáltalán a misztika elméleti recepciójának." (571. o.) Nem vagyok begyöpösödött antiromantikus; úton-útfélen .mondom, hogy korunknak, létünknek — s kivált fiatalságunknak — több egészséges romantikára lenne szüksége. Ha divat — mint manapság a szecesszió meg a századforduló —, hát azt is elfogadom, sőt megkockáztatom: a „romantika a művészetben” netalán pótlék is lehet az életünkből kivesző romantika helyett. Amikor azonban a művészeti romantikát mérlegre teszem, eszembe jut közízlésünk állapota, egész serege azon tanulmányoknak, amelyek hangsúlyozzák: nálunk az emberek nagy tömegei megrekednek a XIX. századi ízlésvilágánál nem jutnak el Adyig, József Attiláig; festészetben Eg- ryig, Derkovitsig, zenében Kodályig, Bartókig. Ezt mondja egy zeneszociológiai tanulmány is, melyet a Muzsika c. „No. 1.” zene[ szaklap felelős szerkesztője írt, mégpedig éppen Pécs zenei életéről. A szerző cikkében konzervatívnak nevezi a pécsi koncertlátogató közönség legnépesebb, felnőtt rétegét. Miből vonja le ezt a következtetést? Például abból, hogy a vizsgálat során elenyésző felnőtt pécsi koncertlátogató adott pozitív voksot a népzenére, a dzsesszre, sőt az előbbit a magyar nótával egyenlő értékűnek minősítette: „ ... a hagyományos „komoly zenei" ízlés a népdalt valóban ugyanúgy minősíti, mint a magyar nótát." Hasonló következtetésre ad okot a cikkíró számára az is, hogy a szóban forgó csoportnál a bécsi klasszika mellett a romantika kapja a legtöbb szavazatot. Következtetése: .......változatlanul rendkívü l éles a szakadék a romantikával lezáruló korszak és a XX. század zenéje között.” (Valóság, 1974. 10. 97-98.) A romantika, a romantikus stílus különös, kettős természete persze másban is kidomborodik. Egyrészt Kelet-Európábán sokfelé kútfeje, ápolója volt a nemzetek nagykorúsodósának, másfelől — különösen német földön — a nacionalizmusnak is éltetője. Bartók és Kodály nem véletlenül hadakoztak aoy- nyit a német zene honi egyeduralma ellen, hiszen — mint messzire látó zenészek — szembekívántak szegülni azzal a törekvéssel, amely nagyon szerette volna Magyarországot szellemi, kulturális téren is Európa perifériáján megtartani. Életüket tették egy — zeneileg is — demokratikus, sokoldalú, rugalmasan nyitott életű Magyarország szellemi felvirágoztatásá- ra. Alig hiszem, hogy a vázolt helyzettel elégedettek lennének — annál is kevésbé, mert a romantika egyben zömmel német zenét is jelent. Ez pedig azt jelenti, hogy — néhány francia és orosz, illetve szovjet szerzőtől eltekintve - hiányoztak az elmúlt pécsi zenei évadból a többi nép zenéi; nem tártunk kaput a világ zenekultúrájára. Csak ritka kivételképpen hallottunk például spanyol, olasz, angol, amerikai-vagy éppen közép-európai zenét, s mai magyart is csak keveset. Amikor a romantika túlsúlyáról beszélek, természetesen nem a vészharangot kongatom. Zenei életünk még így is, ezzel együtt is egészséges — többek közt pl. azért mert egészséges utánpótlása van: abban a fiatal, zömmel huszonéves közönségben, amely pirosra tapsolta tenyerét áprilisban, a csak mai nemzeti zenéjüket játszó angol Redcliffe Együttes estjén a Liszt Teremben. Az is nyilvánvaló, hogy a romantika ez idő szerinti túlsúlyának ezerféle nyomós, gyakorlati oka van, kezdve a zenei műsorelosztás budapesti előjogain, egyes művek „ápol s eltakar" karakterén, folytatva a pécsi szimfonikus zenekar helyzetén, s végezve azon: érdemes-e egyáltalán modern darabokat tanulni, ha nem lehet elégszer eljátszani ezeket a zömmel nehéz, nagy energiabefektetést igénylő műveket. Mindez igaz. De az is igaz, hogy a mértékre és az arányokra is vigyázni kell. Létezik egy államilag preferált, támogatott művészet- és művelődéspolitika, $ mely arra az alapra épült, \ azon fejlődött, amit még Bar- ; tók és Kodály rakott le. Ennek sikeréért, érvényre jutásáért kötelesség megtenni mindent; az akadályokat pedig — művésznek, fenntartónak, hivatalnoknak más- és másképp — el kell hárítani az útból. Hogy ez nehéz? Persze, hogy az. E vázlatos, inkább csak jelzésszerű értékelés nem mondja, hogy eltértünk vagy eltérőben vagyunk az igaz úttól. Mindez csak tűnődő, töprengő jelzés. Nem elengedhetetlen, de tán nem is egészen fölösleges. Varga János V alamikor izgatottan vártuk minden évben ezt a kötetet. Valódi költészetnapi szenzáció volt. Mára — túl a tizediken — mát megszoktuk, hozzászoktunk. A kötetek egyre vaskosa'bbak lettek, s kisebbek az „ablakok" a borítón. Az idén 530 oldalnyi verset kaptunk a hetvenkilenc (!) szerzőtől. Az első impressziónk — a. már-már ijedtségé — mennyi költőnk vart? Sok ez, kevés ez a hetvenkilenc? S akik az idén „be sem jutottak”? Érdekes játék lenne összehasonlítani a tavalyi kötettel, megnézni,-hogy kik maradtak ki, hányán vannak az újak, de hagyjuk meg ezt a költőknek maguknak. Mi, olvasók örüljünk a bőség zavarának, mert ez a több száz vers „kitart , az újig", egész évre szóló olvasmányt ad. Csak kortyonként, ízlelgetve lehet olvasni, egy ilyen kötetet, mint ahogyan a márkás borokat tiszteljük meg a mértékletességgel. Van szomorú aktualitása is ezeknek a köteteknek, mert jelzik a hiányt is, az eltávozottakét. Halandó a költő is. Illő is velük kezdeni a sort, az olvasásét, a méltatásét is. Nem ír már több verset Bárdosi Németh János, Gábor Zoltán, Komlós Aladár, Novotny Vilmos, Zelk Zoltán. „... és hull a hó és hull végtelen betemetve egész életem" — búcsúzik rezignálton Bárdosi Németh János (Havazás). Elköszönt Novotny Vilmos is Hadikölcsön című versében: „Csontvázam nem lesz szép remek, ha ifjan még nem élhetett" 42 éves volt. A századelő még töretlen szép hitét idézi Komlós Aladár utolsó verse, a Mielőtt elmegyek, amelyben -köszönetét mondott azért, hogy emberként élhetett itt, e Földön. Nem lehet meghatottság nélkül olvasni Zelk Zoltán poszthumusz sorait, akiről tudjuk, hogy utolsó percéig írt. A Gyászbeszédben azt kéri, hogy sírjánál az előtte távozott jóbarát: Tersánszky Józsi Jenő mondjon gyászbeszédet. Nem véletlenül említettem elsőként a már Parnasszusra távozottak nevét, mert mintha összebeszéltek volna az ő rezignált, búcsúzó soraik-rg rezonálva Illyés Gyula, Kálnoky László, Képes Géza, Vas István. Weöres Sándor is, de a múlt felé fordul Simonyi Imre, Tornai József, Utassy József — a sor még folytatható — a „derékhad”, a középnemzedék is. Emlékekből táplálkozik ez a költészet amely a korán elveszített szülőt siratja (Bella István, Utassy József, Bihari Sándor), vagy a tovatűnt ifjúságot (Orbán Ottó, Kárpáti Kamii, Raffai Sarolta, Tóth Erzsébet, Tóth Éva). A hiány fogalmazódik meg ezekben a versekben a sokszor megnevez- hetetlené. Csupán ízelítőül idézünk néhány sort Rab Zsuzsa Verem című verséből: „Ebből a veremből kijutni: egymás keze volna a kötél. De a kezedben csikk, a kezedben korsó, a kezek tétován megállnak a füstben, a lehanyatlanak a kezek ■ dohánymorzsás zsebben kotorásznak még egy léldeciért, legyintenek, vagy hadonásznak ..." „Jót és gyönyörűt akartunk, de beérjük akármivel már” — mondja Ladányi Mihály (Madách). Tanítjuk, hogy a magyar h'ra erőssége a közéletiség, de költőink mintha kiábrándultak volna, többnyire csak a magánéletük kínjairól, ritka.örömeiről énekelnek. A ritka kivételek közt kell méltatnunk Serfőző Simont, ami-mindkét versében (Szedelőzködik, Kellenének) á tőle megszokott keménységgel és következetességgel rója fel falvaink elnéptelenedését, történelmi tudatunk hiányosságait. A tőle megszokott groteszk fintorral ugyanezt mondja el Péntek Imre is az Internacionális eset című prózaversében. Orbán Ottónál lelnénk fel a magyarázatot? Ezt írja Ginsberg Budapesten című versében: „fiatalságom nagyhangú versétől búcsúzom a hatvanas évek illúzióitól amikor az értelmiségit relormtervei páncéljában pompázó lovagnak láttuk aki szive helyén egy kézzel rajzolt virágot visel" Szó esik persze, hogyne esne a szerelemről is, de mintha Ady „héja násza” másolódna ilyen-olyan változatokban. Még a legnagyobb telejsségre a nők törekednek, illetve ők nem érik be félmegoldásokkal (He-rvay Gizella, Rab Zsuzsa, Rokovszki Zsuzsa, Tóth Erzsébet, Tóth Éva). Szerelmét siratja el Csoóri Sándor, a hajdanvolt, ifjúsága Gyuláját Simonyi Imre. A pars pro toto elv alapján, mint egyetlen cseppben a tenger, talán Görai Gábor Századvég című versével lehetne jellemezni és illusztrálni a fentebb mondottakat. Nem úgy jön ez a századvég, mint ahogy elvárnánk tőle ... ... nem járja át az egészet a béke langy biztonsága ... de nem könyörögni vagyunk itt kegyelemért, cselekedni a lehetséges kegyelmet, mig el nem nyel a semmi, megóvni amit óvni érdemes. Nos, ez a kiküzdött harmónia és remény, ami mégiscsak átdereng a több ezer verssoron, amiért verset írni és olvasni, élni is érdemes lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1982. Horpácsi Sándor
