Dunántúli Napló, 1982. június (39. évfolyam, 148-177. szám)
1982-06-19 / 166. szám
Meliorisz Béla Idill Csizmadia László rajza Gálám bosi László Kristályt hasíts Az bánt, hogy termő hatalmad is véges s a kör után tollad csontodig lángol? Kristályt hasíts a sok-tömbű világból, hogy göcsörtös tükrén magadba nézhess. Mit látsz? A részek sohasem pihennek, az egész melléről messze pörögnek, segítenek vagy egymással porolnék, az erősek parancsára kilengnek, hogy visszatérve az óvó egészhez a Pusztulás torz öklét elkerülve vigadjanak, építsenek. Az űrbe villognak tapadva, kis muzsikások, mulattatják a károgó világot, hogy mocskát mosni induljon a fénybe. Apáti Miklós Egy mondat a tanítókról Bár név szerint illik emlegetni tanítóinkat, tanárainkat, én egy névtelen tanítómra emlékezem: az általános elvégzése táján, mint afféle kopott ruhás, hétgyermekes, kinőttnadrágú úriember hozzánk, a hírhedten szegény proletár-családhoz jelentette be magát azzal a nyíltan bevallott céllal, hogy szüleim rábeszéli arra, hogy tanuljak tovább, mert ő még hitt abban, hogy a szocializmus a kiművelt fők közössége lesz, hát anyám besütötte a haját, apám megszögelte a széket, a sámlit, a szobát kitakarítottuk, a petróleum-lámpa üvegét sem felejtve ki, a rongyszőnyegek kimosva, a padló fölsikálva várta a tanitó urat, és keményen eltökélt szándék, akarat: mi szegények vagyunk, másra kell a pénz, én nem tanulhatok — délután megjelent a mondott hétgyermekes, kopott kabátú, nagy bajusszal áldott, vöröshajú osztályfőnököm, engem kiküldtek, s hogy mi történt? azóta sem ... végülis vállalták a szüleim a legfölkapottabb technikumot, mondván, ha fölvesznek, akkor biztos, hogy tudok valamit, s ha nem, úgy jó az is: én azóta is áldom e jó tanítót, hogy bár mellékösvényeken, de eljuttatott Kispestről Óbudára, a Than Károly Technikumba, ahonnan, mint az köztudott, újabb és régibb tanítók útján egy ugrás csupán a Parnasszus hideg hegye. Emeli elvéknyúlt sarlóját az ember kövér füvekkel teli zsákját a biciklire igazítja szót váltani csupán a kocsma előtt áll meg de már égnek az utcai villanyok jönnie kéne mondják az otthoniak Makay Ida Mint ezer éve Diófasátor. Itt rejtőzöm el virágok alján, páfrányok közé, a lomb betakar. Mézizű álom hullámzik rám. Már mintha zöngené szimfóniáját milliárd bogár. Mint ezer éve s ezer év után, mikor már nem lesz változás, s idő. Megrészegedve hempereg fölém kigyúló testtel a parázna nyár.' Gyurkovics Tibor A fekete kutya őrzi az álmunkat Négyen ültek szorosan a kocsiban. Jóval Linz után'jártak már, amikor megbillent a Nap, hajtottak, a határon sebesen átkeltek, mindenesetre alko- nyatban értek Regensburgba. Szürkület. Ilyenkor szokta mindig elfogni őket a pánik: hol alszanak, hol szállásolják el magukat. Rájuk tört. Hiába voltak kedélyes utazók, zsi- gereikben, legbensőbb reflexeikben élt az éjszakától való félelem. Kiszálltak, hirtelen neki akartak esni a városnak, föl- falni, bekebelezni kedves szépségét, vártornyait, harangjait, zegzugos régi utcáit. Kirajzolódtak az épületek a .halványuló égre. De nem estek neki a városnak, álltak csak tétován az autó mellett, a pezsgő színű Zsiguli pihegett. Álltak a kocsi mellett, aztán hirtelen nekieredtek — azonnal, azonnal szállást keresni, szállodát, hotelt, fogadót, ahol álomra hajthatják' majd a fejüket. Á, nem is az álom. Az álom már kit érdekelt, csak a biztonság. Meg hogy a csomagtartót nem kell lepakolni, valami garázs, vagy udvar. Törtettek. Az előkelő hotelben előkelőén fogadták őket. — Tessék megnézni.' A hotelszolga halkan és egyenletesen vezette őket. Nézték a szobákat. Nézték a folyosót. Nézték a kilátást. Süppedős szőnyegen át haladtak, mint az elveszett követek. Megfizethetetlen volt a szálloda. Uzsgyi tovább, szégyenkezve kikotródtak. Mondtam hogy idejében keressünk szállást — nyögte Kálmán festő. Puha arcát idegesen markolászta. — Nem kapunk. — Kapunk._ Nem kell pánikba esni — rántotta vállára a felöltőt Imre író. Rohantak oz utcán, az asszonyok a nyomukban. Imre csak felületesen nyugtatta Kálmánt. Zsigerei remegtek. Ó, nem attól, hogy most éppen nem kapnak szállodát. És ha nem kapnak. Tovább hajtanak hajnalig, vagy megalusznak pár órát a pezsgőszínű Zsiguliban. Régi zajok és töffögé- sek kínozták inkább: a félelem tompa morajai. Teherautók álltak meg a ház előtt, a szobában mindenki megáll ott, ahol van,’ egyik a tányérral a kezében, másik az újságot tartja mereven, harmadik megáll a könyvlapozásban, megdermedtek, őket viszik? A szomszédot? Hirtelen elhatározással a falhoz ugrik valaki, leoltja a villanyt. Késő, persze késő. Ha jönnek, úgyis fölverik a házat. Még gyanús is a villany- oltás. Torokban a szív, csurog a tenyéren a veríték. No, ezt már nem lehet kiheverni. A régi félelmek marokra fogták a májat, tüdőt, agyat. Szombat volt és Németország: ilyenkor sok a szálló- vendég. Pénzük van, otthon unják egymást. Idegenben nem annyira. Egy másik városban. Zsúfolásig voltak tömve a szállók, itt-ott már Szikszói Károly illusztrációja pirosodtak is a bajor pofalemezek. Hiába, pirosak ezek az emberek, a vér nagyon átszövi a kötőszövetet, ez az igazság. Már a harmadik hotelnél tartottak, Kálmán nem beszélt, belülről tovább hergelte magát. Az ötödik visszautasításnál kitört rajta a pánik. Sapkáját földhöz vágta, ordítani kezdett. — Megmondom minden városban, hogy idejében álljunk be valami dög szállodába vagy fogadóba! Hiába pofázok. Rohadjunk a kocsiban éjszaka? Vagy vágjuk be magunkat az árokba? Nem és nem akartok idejében megállni! Még ez a kirakat, még az a selyemsál! Még ez a szentkép! Előbb biztonságban kell lennünk! Felesége csitította. — Mindig ezzel jössz. Majd megalszunk valahol. Ez kirándulás, most kóborolunk Európában, nem pedig beszállásolunk! Ha még nem vetted volna észre. — Nagy kegyesen lehajolt a földhöz vert sapkáért, és leporolta. Továbbmentek. Nem volt életveszélyes. Kapva kaptak az első sztráda menti leágazáson, hamarosan befutottak Nickelsdorfba, s onnan nem messze a Fasthof előtti térre. Kálmán ment be tárgyalni a feleségével. Aggodalmaskodva jött visz- sza. — Van szállás. Egy öregasszony s egy öregember vezeti a fogadót. Kérdezték, vacsorázunk-e, nyilván nekik az a pénz. És nem értettem pontosan, valami hatvan márka egy éjszakára. Harminchat márka volt, egyszerűen fogadták őket, lerakodhattak egy órán belül. — És hova tehetjük a kocsit? — Van udvar. — Nem kell leszerelnünk a a csomagtartót? — Nem kell. Van Hund. Megnyugodtak, a sötétben Kálmán betárolt az udvarra, aztán békésen megvacsoráztak fönn, fölszabadulton nevetgélve kisded biztonságukban az emeleti szobácskábán. Rájuk se lehetett ismerni. Leballagtak a fogadó sönté- sébe, s végre elvetették magukat. A sör — tökéletes volt. Soha nem látott sör. Arany. Finom fémszekrény volt fölerősítve a falra, abból eresztették. Habja, íze, hidege, konzisztenciája olyan volt, amilyennek csak elképzelni lehet a sört. Beleremegtek a gyönyörűségbe. Nem nagyon sokáig, mert a szomszéd nagyobb teremben valami férfitársaság rázendített a sörgyújtotta nótákra. Úgy látszik, ez Németországban elkerülhetetlen. — Mit Németországban? - gondolta Kálmán —, Magyarországon is elkerülhetetlen. Még jó, ha nem • állnak rá a meztelen hasamra a Balaton partján fényes csizmáikban, mikor vadászataikról arra ruccannak. A jó sörrel a gyomrukban ajért hamarosan elszenderül- tek. Reggel idejében indultak. Az öregember vasvillával a kezében búcsúzkodott. — Valójában hány éves? — Hatvankettő. — Volt a háborúban? — Ajjaj. Persze. — Merre? — Tobruknál harcoltam Rommellal. Aztán a nyugati hadszíntér. — Megsebesült? — Kétszer. — Elvesztették a háborút. — Na, ja. — Sajnálja? — Na, ja. — Miből éltek a háború alatt? — Ebből. Apámé volt ez a kis tanya. — A fogadó? — Hatvanháromban építettük. — Jól élnek. — Na, ja. — Mindig jól éltek? — Sokat dolgozunk. — Mi mcgyarok vagyunk. — Na, szép. — Járt már Magyarországon? — A. Nincs idő. Nekünk nincs ennyi szabadság, mint maguknak. — Én festő vagyok és tanár az Iparművészeti Főiskolán. — No, szép. Sok szabadsága van. — Ö meg író. Olvasni szokott? — Nem. Rádiót hallgatok néha. — Mit hallgat? — Katonamuzsikát. Azt. — Egyedül dolgoznak a feleségével? — Két fiam van, azok segítenek néha. — Jól megvannak. — Na, ja. Itt. Városban nagyon rossz. Huligánok, , bandák mászkálnak, szétverik az épületeket. Anarchia. Rend kellene. Kézbe venni, s Itt azért megvagyunk. Ezért j élek. Szeretem a gyerekeket, - a menyemet, na az a me- , nyem, az a fekete asszony a fekete kutyáról, aki simo- ' gatja a fekete kutyát, az az. Meg a kutyát is szeretem. Kálmánék akkor fordultak 5 meg. Döbbenetes látvány fogad- ■ ta őket. Ott volt a kutya. Nagy, szobányi vasketrecben állt a fekete német juhász. Piros nyelve élénken himbálózott a fekete fiatalasszony keze körül. Tisztán tartható lakótermében olyan volt mint a természettől elzárt- vad, akit csak idomítva és pontosan ' használnak. Nem olyan volt, mint egyéb rendes kutya, Magyarországon vagy Svédországban. Egy fekete farkas. ' Csak a ketrec változtatta volna meg? Az ég kihasított négyszögében a vasrácsok csillogtok a korai napban. . 1 — Őrizte a Hund a maguk ! csomagját, meg az álmukat 2 — mondta mosolyogva a né- j met gazda. — Mert éjszakára j kiengedjük. Kálmánék zavartan néztek egymásra. Bólogattak, elkö- I szöntek, gyorsan elhajtottak. — Nektek nem olyan volt. . .? - Imre hátrafordult ; a nőkhöz, aztán elhallgatott, j Mind a négyen hallgattak, egészen a francia határig. HÉTVÉGE 9,
