Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)
1982-05-15 / 131. szám
Mi volt a Gyöngyösbokréta? Császár János tanító és a zengővárkonyi Gyöngyösbokréta néhány tagja egy 1937. évi felvételen. Ütvén év a néphagyományok szolgálatában A zengővárkonyi Gyöngyösbokréta 50 évvel ezelőtti megalakulására emlékezik ma este a jogutód Zengővárkonyi Népiegyüttes a pécsvára- di Fülep Lajos Művelődési Központban megrendezett kiállításán és műsoros estjén és az azt követő családi esten, a várkonyi kultúrház- ban. A felszabadulás után született generációk tagjai jobbára kétes csengéssel hallották emlegetni ezt a szót: Gyöngyösbokréta. Akik a maga korában ismerték ezt a tevékenységi formát s annak művelőit, többnyire elsősorban a közösségformáló erőre emlékeznek, a közös élményekre, melyeknek részesei lehettek a Gyöngyösbokréta által. A néprajztudomány egyébként rég tisztázta már e mozgalom érdemeit, és most, a zengővár- konyiak jubileuma alkalmával is a szakemberekhez fordultunk a kérdéssel: mit jelentett a hazai kulturális életben a Gyöngyösbokréta? Dr. Andrásfalvy Bertalan néprajztudós így idézte fel ennek kezdeti lépéseit: Paulinyi Béla .újságíró volt a mozgalom elindítója és szervezője. Azt • az elvet hirdette, hogy modernizálni, gépesíteni kell a mező- gazdaságot, a paraszti munkát, de ugyanakkor a magyar népnek küldetése megőrizni Európa számára sajátos hagyományait. A falu tehát tartsa fenn és ünnepeken mutassa be sajátos népviseletét, táncait. Az alkalmat erre az évenkénti augusztus 20-i ünnepségek szolgáltatták Budapesten, ahová 1931-től 1944-ig minden évben vittek falusi együtteseket, és azok ott táncaikból színpadi bemutatót tartottak. Paulinyi azután a néprajztudomány segítségét kérte: szakemberek látogattak el vidékre, megtekintették az együtteseket, és hitelesítéseik azután az Etnográfia hasábjain láttak napvilágot. A probléma az volt, hogy az első világháború után falvakban a tánc megszűnt spontán szórakozási formaként Létezni. Ott alakult ki igazán értékes hagyománymentés, s ilyen volt Baranyá8. HÉTVÉGE A zengővárkonyiak emlékestje ban Zengővárkony vagy Hosz- szúhetény, ahol még éltek a néptánc régi formái. A Gyöngyösbokréta helyi mozgatója elsősorban a tanító volt, néhol a (protestáns) lelkész vagy a jegyző. A boksétások tevékenységének színvonala elsősorban attól fü'ggött, hogy vezetőjük milyen érzékkel állította színpadra a táncokat, s mennyire volt képes az eredetit megőrizni. — Volt mondvacsinált, mesterkélt megoldás is, a nemzeti romantika kései megvalósulásaként. Előfordult ugyanis, hogy a szervező nem találta elég színesnek, elég „szépnek” a népviseletet, és kiegészítésként megjelentek a bokrétások öltözékén a tüllök, párták, pruszli- kok, selyemkötények, borjúszájú ingek, melyeket még nem, vagy már nem hordtak a falvakban. Tudjuk, hogy kormányrendelettel vezették be annak idején a szüreti mulatságokra a „magyar ruhát”, aminek semmi köze nem volt a paraszti visele- tekhez. — Zengővárkonyban Császár János tanító még élő viseletét és táncokat vett a Gyöngyösbokréta műsorára, s ugyanígy Hosszúhetényben Nemes János tanító is. Az ő tevékenységüknek nagyban köszönhető, hogy ezekben a falvakban ma is él a népi hagyományőrzés. Császár János az akkor vidéki református lelkészként tevékenykedő Fülep Lajos tanítványa volt a bajai tanítóképzőben. Fülep hozta őt tanítónak Zengővárkonyba, mivel úgy gondolta, hogy a sárközi, decsi származású fiatalember jó ismerője lévén a sárközi népművészetnek, eleven kulturális életet tud majd szervezni a faluban. Császár János 1929-ben került Zengővárkonyba s megalakította a dalárdát. Ennek tagjai férfiak voltak, s 1932- ben, a zengővárkonyi Gyöngyösbokréta megalakulásakor a falu lányai, menyecskéi is csatlakoztak a csoporthoz. Császár János édesanyja is eljött Decsről, s szövőtanfolyamon tanította a várkonyi asszonyokat az ottani gazdag szövésmintákra. Az iskola volt a színhelye mindennek, valamint a színdaraboknak, műsoros esteknek is, mígnem Fülep Lajos indítványából, Császár János szervezésében és a falu keze- munkájával 1942-ben megépült a várkonyi kultúrház is, amely máig ellátja feladatát. Császár János ma így meséli el az általuk színpadra vitt táncokat: — Elsősorban a csárdást táncolták a várkonyiak. Azután a lassút, azaz a lépőtáncot az asszonyok, menyecskék. És volt a futótánc, meg a verbunk. Mindezt a harmincas években a táncosok maguk is járták a lakodalmakban, mulatságokon. Ez került színre. Bő ing, bő gatya és pruszlik volt a férfiakon, csizma és árvalány- hajas kalap; tornyos bársony a lányokon, főkötő vagy kendő az asszonyokon. Felül hordták a röpikét, aztán a selyemkendőt, a kiskendőt, s arra jött a nagykendő. Ter- nószoknyójukat két sor pántlika díszítette. Házilag kötött harisnyát és szegedi papucsot hordtak. Ez volt az ünnepi viselet. A Gyöngyösbokréták tagjai, így a várkonyiak is ősztől tavaszig készültek tanítójuk vezetésével a szereplésekre — a mezei munka mellett. Hetente több alkalommal is ösz- szegyűltek, s a nyári fellépésekre általában készen állt a műsor. Szerepléseiket, melyek aztán színjátszással, elsősorban népszínművek előadásával is bővültek, ma is emlegetik a faluban, a szomszédos Pécsváradon, s a távolabbi községekben is. A csányoszrói vendégszereplést például, ahová saját költségén utazott el az együttes. (Házaknál aludtak, majd közös szereplésen léptek fel a helybeliekkel. Zengővárko- ~jnyi majális volt a viszonzás a gesztenyésben. Van olyan család, amelyik azóta is ápolja ezt a kapcsolatot. A mostani együttes meg egy ízben harkányi szereplésen találkozott az öreg mozdony- vezetővel, aki most is fölemlegeti, hogyan táncoltatták meg az állomásokon a zengővárkonyi menyecskék, mikor Csányoszró felé utaz- tukban az állomásokon megállították a vonatot. — Meglátszik, hogy a szülei gyöngyösbokrétások voltak — mondják a mai Zengővárkonyi Népiegyüttes nem egy táncosára. Amikor a pávakörök mozgalma fellendült, Császár János ismét életre keltette a régi csoportot. Most már a gyerekeiket, unokáikat hozták el a régi táncosok, zenészek. Megszervezték a zenekart, ami kuriózum a hazai népzenében, ugyanis kotta nélkül játszik rézfúvósokon magyar zenét. Mindig is voltak muzsikálni tudó emberek a faluban, s érdekes, hogy az új csoport nyolcéves fennállása óta mintegy negyvenen játszottak a zenekarban. 1974-ben debütáltak a várkonyiak a pécsváradi leányvásáron. Császár Jánostól ekkor egy régi tanítvány, Töt- tös Sándor vette át a csoport vezetését, amely azóta számos hazai díjjal, arany minősítéssel, külföldi szereplésekkel öregbítette a Zengő alján megbúvó kis falu nevét. — Érdemes volna térképre vetíteni — mondja dr. Andrásfalvy Bertalan —, mely falvakban volt a harmincas években Gyöngyösbokréta, és hol alakultak meg újra a pávakörök. Valószínű, hogy a helyek egybeesnének. Biztos az is, hogy az ötven évvel ezelőtt megindított tevékenység nélkül ma nem lenne már mit gyűjtenünk. Ez a mozgalom országszerte megmentett régi, mára eltűnt vagy eltorzult régi táncokat, és még a népi kultúra teljés elenyészése előtt felkeltett ez iránt egy széles érdeklődést. A Gyöngyösbokréta élete — Zengővárkonyban is — a háború idején sorvadt el, amikor a férfiakat elvitték katonának, s egyre több volt az elesettek száma. A fel- szabadulás után formailag 1948-ig még működött a mozgalom. Pálfi Csaba 12 éve megjelent összegezése szerint mintegy 100 csoportot egyesített az országban a Gyöngyösbokréta, melybe 1943-ban még több mint kétszáz együttes kérte felvételét. Támogatói között ott olvashatjuk Györffy István, Lajtha László, Glatz Osztkár, Móricz Zsigmond, Bajcsy- Zsilinszky Endre, továbbá a művészeti tanácsadóként ténykedő Kodály Zoltán nevét is. Gállos Orsolya Pécsi zenei emlékek Házimuzsika a Martyn-házban A Káptalan utcai fákat olajzöld rügy-permette! hinti be a lábadozó tavasz. Hideg van, hűvös leheletű a Martyn-ház földszintje is, de az emeletre életet varázsol egy idős, ám ma is eleven szellemű, mozgékony művész aktivitása, életereje. Fogad, lejön elénk a lépcsősoron ... Martyn Ferenc festőművész, akit — egy futó találkozástól eltekintve — csak művészeti könyvek lapjairól és hírből ismerek. A ház központi szobájában, ahol helyet foglalunk, derűs üvegfestmény tündöklik át az ablakon, de ennél is szebb három szál piros tulipán, amelyet gondos kezek az asztalra, vázába varázsoltak. Amott némán áll a zongora . . . Húrjaiban, hangszekrényében még a régi házimuzsikák emlékét őrzi... Két asszony: Weininger Margit és Martyn Klára volt a lelke ezeknek a házi muzsikálásoknak. Együtt indultak, együtt nőttek fel, együtt lettek a Mar- tyn-hóz hangulatteremtő erői, meghatározói egy művészi, szellemi légkörnek. Ez épp any- nyira éltette, inspirálta Martyn Ferenc latinoson mozgékony szellemét, mint amennyire vonzotta, a ház légkörébe fogadta az idegeneket: sok jelentős művészt, államférfit, tudóst. Egy-egy házimuzsika s az azt követő-övező társasélet nyomán már nem voltak többé idegenek; nem egy közülük azóta is visszatérő vendége a vendéglátáson túl szellemi táp- * lálékkal is szolgáló Martyn- háznok. Milyenek voltak ők, akik már elmentek közülük, árván hagyva a néma tanúként álló zongorát? . .. Ám itt hagyták a hálás, nem felejtő társakat: a művészt, egy-egy tanítványt, jábarátot, akik maguk is tanítványok seregének adták tovább — nem pusztán a hangszerjáték technikáját, hanem a játék, a zenélés belső tartalmát, embernevelő lényegét? — A házimuzsikálás a régi Pécs életének természetes része volt — mondja Martyn Ferenc. — Ha végigmentünk a mai Déryné utcán, zene hallatszott ki majd minden házból. Magnó, tévé, lemezjátszó még nem létezett, de épp ezért élő zenét játszottak s hallgattunk naponta. Több állandó kamaraegyüttes akadt: triók, vonósnégyesek, szonqtapárok ... íz a húszas-harmi..- cas években általánossá váló szokás 1945 után Pécsett új erőre kapott. Itt éltek és dolgoztak olyanok, mint Kodály Zoltán, Maros Rudolf, itt kezdték pályájukat a Kurtág-testvé- rek, Márta és György, Sólymos Péter; a zeneiskolai alapozó munkát Takács Jenő, Vadas Gábor, Agócsy László szervezte, s a ma is dolgozó Antal György volt az egész tengelye, oszlopa, különösen a kórusmuzsika területén... — Klárával több mint húsz éven át naponta nemegyszer 3—4 órát át is négykezesez- tem — emlékezik Polgár Marianne zongoratanárnő, aki azóta is családtagnak számít a Martyn-házban. — Szinte az egész zeneirodalmat eljátszot- tuk, átiratokat is, eredetieket is. Rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk pedagógiai, tanításmódszertani dolgokról. Mint muzsikust, a hihetetlen alaposság, pontosság és lelkiismeretesség jellemezte. Mindig többször eljátszottam neki a darabokat, ha koncertre, fellépésre készültem. Mint zenetanárt, a növendék iránti rendkívül nagy türelem és szeretet, mint embert pedig érzékenység, igényesség és rendkívüli műveltség jellemezte ... Weininger Margit az első. Polgár Marianne pedig a második — útrabocsátó — tanára volt egyik legtehetségesebb fiatal zongoraművészünknek: Jandó Jenőnek. Kettejük világjáró tanítványa már maga is tanár, s a szintén velünk lévő ádesapától most tudjuk meg: egyik tanítványa a napokban aratta első jelentős nemzetközi sikerét. .. Aki diófát ültet, unokájának ülteti ... Így nyújtanak kezet egymásnak a generációk. A zene, a művelődés szerény, mindennapi munkásai itt élnek velünk; százakat ezreket nevelnek a szépre. Megkö- szönjük-e nekik illőn, míg élnek? . . . — Hogy Pjscsett ma ezrek járnak hangversenyre, kórusba, ezen generációk dolgoztak — mondja Martyn. Ferenc búcsúzóul, félig-meddig összegzésképpen. — Lenin azt mondta: emberek nélkül nem lehet megcsinálni semmit. Ez annyit jelent: ha itt ma összefogtok, abból negyven év múlva lesz valami ... Varga János Lantos Ferenc: „Kifestőkönyv” Építsünk együtt! A klasszikus forradalmi képzőművészet, az avantgárd egyik, valójában soha be nem váltott próféciája dereng újra fel Lantos Ferenc most megjelent könyve láttán. A Kassák-féle „romboljatok, hogy építhessetek" aktivista eszméje a valóság anyagi szövetében nem hozta meg az áhított változásokat. Az „áttételek" korlátozó sokasága mellett Kassák maga is felismerte, hogy a művészetek feladata az építőromboló gyakorlat szimbolikusmetaforikus értékelése lehet. Az „építeni" így azonossá lett az anyagi és szellemi értelemben mennyiségi és minőségi vonatkozásokkal telített kreativitással. Hogy hányféleképpen, a személyes készségeknek és egyéni céloknak milyen pályáin lehet eljutni a közös szükségletet tudatosító alkotásig, arra szemléletes példát ad Lantos Ferenc kifestőkönyve. A Móra Kiadó ötéves kortól ajánlja ezt a munkát. Meghökkentő az a módszer, ahogy Lantos a kisgyermek észjárásának és alkotó készségeinek „konkrét, érzéki képszerűségét" — látszólag — zárójelbe teszi. Olyasmit ajánl, ami elvont, felnőtt tapasztalat eredménye, az alkotásban rejtett ésszerű mozzanatok kizárólagosságát hangsúlyozza. Ezenközben azonban a kreativitásnak, az alkotó munka megindításának legegyszerűbb felszólításait is megfogalmazza. A tapsolás ritmusából formaütemek, a gyermekdalok egyszerű melódiáiból a szín-költészet dallamai vonhatók el, az ugróiskola és csigajáték „konstruktív” vonalai sejlenek fel. Lantos tudja, hogy a gyermeki természetmegfigyelés nyomán kialakuló lényeglátás érzelmi színezetű, realisztikus. Tudja azonban azt is, hogy a méretviszonyok (kicsi-nagy), árnyalatok, tónusok megkülönböztetésekor egyszerűen osztályozó kis ember a harmónia és diszharmónia titkait érzi ál. Csak ott használ szavakat, ahol ez elengedhetetlenül fontos. Példákat ad. Megmutatja az adott keretek között szabadságként felfogható alkotómunka lépéseit és mintegy az „ábrák között" sugallja, hogy az alkotó ember feladata a szabályok, normák, eszközök elsajátítása után mindezeket a kritikus vizsgálat szemszögéből kérdésessé tenni. A szigort ol- dottsággal ellenpontozni, a dekoratív gondolattalanságot a formai gondolat konfliktusaival kiegészíteni. Mindez persze fel sem tűnik ezt a szép kis könyvet forgatva. Játék — az építés és együttlét alapformája. Aknai Tamás
