Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)
1982-05-15 / 131. szám
Pataki József rajza ARATÓ KÁROLY Képzelt végrendelet Mindent nektek adok hogy rám is emlékezzetek büdös pipát pléhtányért madzagot ablakomban a legyeket Leteszem lábatok elé gyűrött kalapomat ajánlok mellé izetlen babot s egy szikrázó lyukas fogat Szétosztom köztetek szives ajándékaimat zálogcédulát rozsdás tollhegyet a derék svábbogarakat Legyen a tietek minden izgalom nyavalya csámpás cipő kifakult képkeret a szomszédok perpatvara Adom önzetlenül ami csak összecsipkedett a szégyent vihogást ezenfelül a bolhás kis szerelmeket Rátok hagyom tovább örökségem vagyonomat a dohszagot albérleti szobát madárlátta nadrágomat Nyájasak okosok kaptok tőlem egy vödör szemetet mert nem gyűlöltek úgy ahogy konok erővel ti gyűlöltetek Mindent rátok hagyok kincset kacatot ami kell hogy újgazdagok gazdagodjatok általam is valamivel MELIORISZ BÉLA Anyám Ha bekopog szerény házatokba és vizet kér tőletek adjatok neki Hátán nyarak nehéz batyujával forró országutakon gyalogolva szomjazott meg Ha marasztalnátok ne kérdjétek miért nem marad Engedjétek csak útjára mint bárki mást de ne feledjétek arcát • MAKAY IDA Mit ír a lepkék múló szárnya? Mit ír a lepkék múló szárnya Mit az ég örök ércfalára? Miféle titkok kódjait? Ha egyszer mégis megfejthetném, Megtudnám azt is mi a repkény konok titka, a halhatatlan. Ha tudnám, mit beszél a hűs fény mély alkonyaikor, ezüst estén megérteném akkor a választ. Felelne a vallathatatlan. L étezett-e valóban, vagy csaík álmodtam ezt a különös fiúcskát, akit titokzatos báj és szomorúság lengett körül, mint Antoine de Saint-Exupéry kis hercegét? Tudom,’ hogy létezett, ahogy az a kövezett út is, melyet lapu, bojtorján, lósóska, bogáncs és székfű nőtt be, de ha nem lett volna egyéb, csupán az álom szülötte, sok más embernél, aki a nyers valóságra esküszik, akkor is összehasonlíthatatlanul jobban felbolygatta a lelkemet. Gyakran megesik, hogy a csoda ott van a közelünkben, csak ki kell nyújtani érte a kezünket és megfoghatjuk — '’a erről sejtelmünk sincs! Az a nap kis csodával kezdődött: kiderült, hogy a mélyen fekvő, lápos égererdő, mely észak felől egészen a nyaraló kerítéséig nyúlt, mesésen gazdag cölöpgombákban. özönével tenyésztek a gombák a sóslevelü fű között, sűrű sárgásbarna mezőkké folytak össze. A szabályosan kerek sapkás, fehér bélű, apró cölöpgombák szomszédságában hatalmas, széltől kifordított esernyőre emlékeztető kalapúak nőttek. Mindegyik gombatölcsér őrizte még a reggeli harmat egy cseppjét. Megtömtem az ingemet cölöpgombákkal, futva hazavittem és visszatértem az erdőbe. A gombáikon kívül az égererdő hemzsegett a békáktól; nem egyszer, ha egy gomba szárához nyúltam, undorítóan hideg testet érintettem. Az ember azt gondolhatná, hogy a gombák és a békák valamilyen titkos szövetségben állnak egymással, mely bőséges életfeltételeket biztosít számukra. Mint mindig, szerencsés gombászás esetén, egyre válogató- sabb lettem; már.nem okoztak örömet a nagy satnya gombák, csak a kicsiket, a rugalmas-tö- möreket szedtem, aztán közülük is a legformásabbakat, a makk- egészségeseket választottam ki. Ez a válogatós keresgélés csalt mind messzebb az erdőbe. Hamarosan azonban jóval kevesebb aombát találtam, majd eg’y idő után semmit, de nem bántam már, mert elteltem a túlzott sikerrel. Magával ragadott a bolyongás az ismeretlen erdőben, mely ahogy távolodott a nyaralótól, úgy változtatta arculatát. A lapály fennsíknak adta át helyét, a talpam alatt keményebb lett a talaj, a mocsári füveket páfrányok és Zsúr- lók váltották fel. Aztán eltűnt a homályos, nedvességet és rothadásszagot árasztó égererdő is, tejszerűen fehérlettek a nyírfák, ezüstösen fénylettek a rezgőnyárfák; alattuk selymes, sűrű fű terült el, a fák közé rézsútoson napsugárnyalábok hatoltak be. Kiráztam a gombákat a földre, magamra vettem az inget, mely csúnyán összekenődötf, viszont kellemesen, részegítően áradt belőle a gombaiílat, s indultam tovább. Boldog és szorongó érzés kerített hatalmába: tudtam, hogy még nem mentem el olyan nagyon messzire, mégis sokkal .jobban elszakadtam a házunktól, mintha az ismerős, kitaposott ösvényen a legtávolabbra kalandoztam volna el. Titokzatos volt ez a fényes, csupa nyírfákból és nyárfákból álló erdőcske, mely elég Fa a tér sarkán Alacsonyabb a többinél ez a sétatéri vadgesztenyefa. Reggel, amikor a Janus Pannonius utca felől beszökik az első napsugár a térre, őt aranyozza be hírmondónak, és élteti szakadatlanul legszebb sugaraival, amíg csak le nem nyugszik a Makár-hegy mögött. Mégis elsőnek sárgul a lombja ősszel. Pedig nála több napfényt egyik sem 'kap o tér fái közül. Mostanában hetek óta mindennap párszor megnézem ezt a különös fát. Tavasszal talán elsőnek is zöldül, Majd megfigyelem. Diákkoromban, amikor tavasszal, kora reggeli órákban tanulni mentem a Sétatérre, elsőnek mindig ő köszöntött friss, napfényes ágaival, mintha látná, hogy jövök. Már akkor barátok lettünk, és a mai napig azok is maradtunk. Pedig azóta sok vihar vonult át mindkettőnk felett, de az is igaz, hogy annál is több napnagy teret kiszorított magának az égererdő közepén. Sehol sem érintkezett az országúttal. Jól ismertem a környéket, az erdőszéleken mindenütt égerfák nőttek. Minél tovább mentem, annál sűrűbb lett az erdő, a földet vastagon borították a lehullott gallyak, a fű derékig ért, a gyertyákra emlékeztető, rózsaszínű virágok szárai pedig jóval magasabbra nyúltak nálam. Egyre nehezebben törtettem előre; a fák összeboruló lombján nem tudtak áttörni a napsugarak, esti félhomály vett körül. Es ekkor rábukkantam erre a kisfiúra, s beteljesedett a nap első számú csodája. A kicsiny, vézna gyerek — keskeny arcát csaknem eltakarta a nagy, teknődkeretes szemüveg —• mint egy virágágyat, szorgalmasan gyomlálgatta a ki tudja hová vezető, gazzal sűrűn benőtt ikövesutat. Már jó széles sávot megtisztított, melyen tömören, szilárdan gömbölyödek a kékesszürke és rozsdabarna kövek, de azon túl az út beleveszett a dudvák kusza szövevényébe. A fiú nemcsak a gazokat húzgálta ki, hanem az út szélét is megerősítette, maga csinálta döngölővei a kilazult köveket beverte a helyükre. — Servusz! —■ mondta, amikor megfordult, és jóindulatúan nézett rám nagy barna szemével a kerek, közönséges ablaküveg mögül. — Szervusz — köszöntem én is, — Miért viseled ezt a szemüveget, hiszen csak egyszerű ablaküveg van benne? — A por miatt. Ha fúj a szél, porzik az út, s nekem kötőhártya-gyulladásom van — magyarázta büszkén. — Hová vezet ez az út? Én még soha sem 'láttam. — Nem tudom .. . Nem akarsz segíteni? Vállat vontam, lehajoltam és kitéptem egy sötétpiros virágú, szúrós bogáncsot. Aztán egy hosz- szú, száraz kárát kezdtem cibál- ni, melynek mélybarna magháza mintha vattával lett volna kitömve. De a kóró nem könnyen adta meg magát, hajszálvékony, mélyre nyúló gyökereivel erősen belekapaszkodott a földbe. A tenyerem is megvágtam, mire végre kirángattam. Munka volt ez a javából! Nem hiába volt tele véres karcolásokkal a szemüveges fiú keze. A lelkesedésem egyszeriben lelohadt. — Mondd, mért csinálod te ezt? — kérdeztem. — Hiszen láthatod, az utat benőtte a gaz — mondta tér- denállva, miközben valamilyen fény ért minket. Mindketten áll. tűk a bajokat és még ma is élvezzük, magunkba gyűjtjük a ránk jutó, éltető napsütést, a fénnyel simogató meleget Ma és holnap Sokfelé olyan ez a város, mint egy kamasz: szép bőrt ígérő pattanások éktelenkednek arcán. Vagy mint o lassan, viharosan borrá forró must: már nem sokáig mérgez, hamarosan jó bor lesz belőle. Járom a város utcáit. Néhol többször kell a földre néznem, mint előre. Itt ásnak, ott temetnek, Vastag és még vastagabb csövek kerülnek a földbe, hogy elvezessék mindazt, aminek nincs helye a városban: a szennyvizet és a lezudúló esők áradatát. Gázt vezetnek be az utcákba, a házakba. Amikor aztán elkészült az utca mélye és új külsőt kapott az úttest, fel lélegzik az ott lakó és az arra járó: ez az utca kinőtt gyökeret tépkedett ki a földből. — Meg kell tisztítani. — De minek? —■ makacskod- tam. — Hát mert meg keH I... — A hangja udvarias, lágy és türelmes volt — A virágok meg a fű gyökerei tönkreteszik. Régen itt is szorosan egymáshoz simultok a kövek, most meg, nézd csak, mekkora rések vannak köztük!... — Nem erre gondoltam . .. Miért fontos az, hogy ez az út ne menjen tönkre? Óvatosan, a száránál fogva levette a szemüvegét, mert a beporosodott üvegek zavarták abban, hogy jobban megnézze azt az embert, aki ilyen ostoba kérdéseket tesz fel neki. A szemén alig észrevehető vörös karikák látszottak, mintha valaki vékony ecsetet húzott volna végig a szemhéjakon. Nyilván ezt nevezte ő oly hangzatoson „kö- tőhártya-gyulladásnak”. — Ha az út tönkremegy, eltűnik. és senki sem tudja többé, hogy itt út volt. — A fene bánja I — mondtam ingerült hangon. — Úgysem vezet sehova! — Minden út vezet valahová — mondta szelíd meggyőződéssel, és visszatéve a szemüvegét, munkához látott. — ítéld meg magad, vajon megépítették volna, ha nem vezetne sehová? — De Iha egyszer elhagyták, ez azt jelenti, ‘ hogy nincs rá szükség! Elgondolkodott, egy kevés időre még a gazok és füvek tépkedését is abbahagyta. Bar. na szemében szomorúság tükröződött: milyen nehezen plántálhatok' át egy idegen léiekbe a legegyszerűbb, a legkézzelfoghatóbb igazságok! — Vajon tudjuk, miért hagyták el?... És hátha valaki a másik végén is elkezdi tisztítani? Jön velem szemben, s mi találkozunk. Nem szabad, hogy az utak gazosak legyenek — mondta határozottan. — Én okvetlenül megtisztítom. — Nem lesz elég erőd hozzá. — Nekem egyedül — nem. De valaki jön velem szembe, talán már félúton van... — De odavagy ezért az útért! — Az utak nagyon fontosak. Nélkülük soha senki nem jut el a másikhoz. Homályos gyanú ébredt bennem. — Valakid elutazott messzire? Elfordította a fejét, nem válaszolt, — Segítek! — szóltam, s ezen a váratlan elhatározáson magam is meglepődtem. a kamaszkarból és férfikorba lépett. És lassan elfelejtjük a bo- torkálások, botladozások, tócsába lépések idejét. Aztán ott vannak az új házsorok, tömbök, városrészek. Eleinte építőanyag, gépek, törmelék, állványok, porfelhő. Egy szép napon aztán ezek is eltűnnek és megjelennek a bútorszállító kocsik. Új lakásokba költözik száz meg száz boldog ember. Fű és fa kerül az út szélére és tavasszal már szemnyugtató zöld ’ szín hirdeti: itt már szabad és lehet is élni. FentrőL A hegyről nézem a várost. A port, a zajt megszűrik a fák, az árkokat eltakarják a házsorok, az emberek arcát megszépíti a távolság. Számomra a Mecsek gyermekkorom óta 'két arcot visel: az egyik nézi a várost, a másik feledteti. A város felőli oldalon akaratlanul is jelen van az em— Köszönöm — mondta őszintén, de felesleges lelkendezés nélkül. — Gyere ide holnap reggel, ma már 'késő van, haza kell mennem, — Hol laksz? — Ott!... — intett a sűrűség felé, majd felállt. Tenyerét megtörölte egy fűcsomóval, szemüvegét' a zsebébe dugta, s még egyszer rámvetve barna szemének meleg sugarát, elment a maszatos, fáradt, hajthatatlan útépítő. A szulákok bokrai csendben összezárultak mögötte. Másnap már kora hajnalban siettem az erdőbe. A magas füvekkel benőtt, majdhogynem járhatatlan égererdő sűrű ködben állt, a nyirkosság rátapadt a bőrömre. Néha úgy rémlett, egy dzsungelben járok, máskor homályos tengerfenéken éreztem magam. Az éjjel eső esett, s ettől a növények új erőre kaptak: .élénken zöldelltek a csorbáké k, a gombák ezrével emelték a fűből sárgás fejüket, mintha tegnap nem is végeztem volna köztük akkora pusztítást. Minden békában egy elvarázsolt királykisasszony rejtőzött. Fenségesen, kevélyen ültek a földön, semmi kedvük nem volt félre- ugrani előlem. Mire keresztülvergődtem az égererdőn, tetőtől talpig vizes lettem. Lázas türelmetlenség fogott el, meghatott a fiúval való találkozás előérzete — a hite már az én hitemmé vált. Meg voltam győződve, hogy minden nehézség nélkül megtalálom az elhagyott kövesutat, hiszen olyan egyszerűnek tűnt ez: mindig csak egyenesen megyek, át az égererdőn, a ritkás nyír- és nyárfaligeten, aztán a másik nyíresen, mely tele van vihar kidöntötte fákkal, és máris elém tárul a kékesszürke és rozsdabarna kövekkel burkolt út megtisztított szalagja. Nem találtam meg. Minden hasonlított a tegnapihoz: a fák, a füvek, a lehullott gallyak, a bogáncsbozótok, a magasba nyúló virágok rózsás gyertyái, de sem az út, sem a barnaszemű fiúcska nem volt sehol. Alkonyaiig bolyongtam az erdőben fáradtan, éhesen, füvektől összekaszabolt és felhólyagzott lábakkal — mindhiába . . . Azóta soha nem került elembe sem egy elhagyott országút, sem egy dűlőút, még egy ösvény sem, melyet meg kellett volna tisztítanom. De évek múltával másként értelmeztem a fiúcska kioktatását. A szívemből sok-sok út ágazott ki, mejyek különböző emberekhez vezettek: közeliekhez, távoliakhoz, olyanokhoz, akikről egy percre sem léhet megfeledkezni, olyanokhoz, akiket már majdnem elfelejtettem. Szükségem volt ezekre az utakra, s én óvtam őket. Nem sajnáltam sem időt, sem fáradságot, gyökerestül téptem ki a bogáncsot, a csalánt, s minden más gyomot, nem hagytam burjánzani a gazt, pusztítottam, irtottam. Mégis, ha sikert értem el ebben, csak azért volt, mert az út másik végén mindannyiszor segített valaki. Csupán egyetlen utat, a legfontosabbat nem tudtam megóvni, talán mert azon senki sem indult el velem szembe. Kovács Sándor fordítása bér. Ha szülőházam tetejét látom, parttalannak hitt gyermekkorom int vissza rám, ha a két zöldsapkás torony tövében egykori iskolámat: lepereg előttem emberré válásom nyolc kemény éve. Ismét másutt fiatal feleségemet vezetem le kéz a kézben egy lépcsőn, amott meg fiaim gyermekéveinek százszínű képe csillan szemembe. Élet, múlt, évetizedek örömei és küzdelmei. A magamé és az enyéimé. Ha a hegyről nézem a várost, visz- szatükröz rám az emlék, az é'et, az emberi lét. Ha távolabb járok, magához von a természet ősi bölcsessége, a magány. Néha még egy- egy oktalan kis állat is szembenéz velem: egy mókus a Kis- róten, néhány kis madár, távolabb, ha szerencsém van, egy őz, vagy szarvas is. Riadtan menekülnek, ha neszemet veszik, pedig nem bántani jöttem őket, csak meglátogatni. A fák bölcsen hallgatnak: létük életet, törvényt, időt bizonyít. Siptár Ernő HÉTVÉGE 9. JURIJ NAGIBIN Az elhagyott út PÉCSI MOZAIK
