Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)

1982-05-01 / 118. szám

ax 1982. évi népgazdasági terv sikeres végrehajtásáért! Többetesszel mint pénzzel! írta: dr. Trethon Ferenc #»y- miniszter, a MTESZ társelnöke A címben foglaltakkal kap­csolatban esetleg felmerülő fél­reértések elkerülése végett ha­tározottan le kell szögezni, hogy a termelési tényezők eddi­ginél eredményesebb kihaszná­lása fontosságának hangsúlyo­zása nemcsak és nem elsősor­ban azok korlátozottsága miatt indokolt. A szóban forgó igény nem a „szegénység kiáltása”, hanem az ésszerűség diktálta természetes követelmény és gazdasági szükségesség. Az előbbiek érdekében lényeges, hogy mindenütt tisztában le­gyenek a vállalat, intézmény, szervezet adottságaival, tényle­ges belső és külső lehetőségei­vel, valamint azzal, hogy azok­ból eddig milyen hányad te­kinthető hasznosítottnak. Az ez irányú felmérés mindenki köte­lessége, amelyet követnie kell az erre épülő cselekvésnek. Ez az esetek igen jelentős részé­ben nem jelent újabb anyagi befektetést, hanem a már meg­lévő erőforrások és a vállalati valóság, új, tudományos isme­retek birtokában feltárt gazdál­kodási tartalékaink korábbinál célszerűbb felhasználását, moz­gósítását. Az értelmiség növekvő szerepe Ebben a vonatkozásban a haladás ütemében és optima­lizálásában az élet minden te­rületén különösen fontos szere­pe van az értelmiségnek. Ez a réteg mindig akkor válik jelen­tőssé a társadalom életében, amikor felgyorsul az idő, vala­mint felhalmozódott informá­ciókat, tudást kell rendszerezni és azt alkotóan továbbgyarapí- tani. Ezt fel nem ismerni nagy hiba lenne. Hibás nézet és ked­vezőtlen jelenségek forrása le­het azonban az értelmiség sze­repének, felelősségének meny- nyiségű szemléletű értékelése, az a helyenként tapasztalható túlzás, hogy néhol valóságos státusszimbólummá vált, hány diplomás dolgozó van állo­mányban, függetlenül attól, hogy képzettségüknek megfele­lő munkával foglalkozlatják-e őket, vagy sem. Sokszor említik, hogy egy egyetemet végzett szakember képzése az állam­nak több százezer forintjába kerül. Legalább ilyen mélyen kell azonban azt is elemezni, hogy a szóban forgó szakem­berek mekkora hasznot hoznak munkahelyüknek. Mindez per­sze annak önkritikus vizsgálatát is igényli, hogy nincs-e szó ún. „alulfoglalkoztatásról”, és a munkaadó a szó igazi értel­mében munkát adó-e? Annak elemzése szükséges, hogy min­denütt mindent megtettek-e az egyre összetettebb alkotó folya­matokban való aktív részvételre történő felkészítésben, és a kreativitáshoz nélkülözhetetlen feltételek biztosításában. Eb­ben a szemléletben kell a mű­szaki-gazdasági értelmiség anvagi megbecsülésének ügyét is kezelni. Ez azért is fontos, mert a tehetséges, alkotó mun­kát végző, tényleges teljesít­ményt felmutató szakemberek érdekeltségének megteremtése jelentősen hozzájárulhat a gaz­daságban jelentkező akadályok leküzdéséhez. Ezzel összefüggésben manap­ság „helyesen” sokszor említik az innováció fontosságát Itt is szükség van felismerésre, an­nak megértésére, hogy e fo­lyamatnak vannak olyan össze­tevői, elemei, olyan szakaszai is, amikor a hangsúly nem ki­zárólag új termékek gyártá­sán, vagy a termelés mennyi­ségi növelésén, hanem a hosz- szabb ideje előállított cikkek minőségének, megbízhatóságá­nak és gazdaságosságának ja­vításán van. Ebben az esetben a feladat többek között a gyár­tási fegyelem szigorú betartá­sa, a termelési folyamat szer­vezettségének javítása, a ráfor­dítások mérséklése, a piaci helyzet ésszerű kihasználása, a termelékenység, hatékonyság növelése. Az utóbbi tékinteté- ben azonban nem az a lényeg és mérce, hogy az ország vagy egy vállalat önmagához ké­pest mekkorát fejlődött, hanem az, hogy hol helyezkedünk el az európai országok között, a középmezőny alsó részében, vagy az élvonalban lévők kö­zelében. Elmaradásaink a termelékenységben A termelékenység terén fenn­álló elmaradásunkat igazolják a .nemzetközi összehasonlításra is lehetőséget teremtő hazai kutatások eredményei, tapasz­talatai. Az erre irányuló mun­ka —■ számos hiányossága el­lenére — hasznos és szükséges nemcsak azért, mert elősegíti a világban elfoglalt helyünk reális megítélését, hanem amiatt is, mert hozzájárul ala­csony termelékenységünk okai­nak tisztázásához, ami pedig feltétele a helyes célkitűzések, módszerek meghatározásának. Ha gondosan vizsgáljuk a ren­delkezésre álló hazai és nem­zetközi adatokat, megállapítha­tó, hogy nem alaptalan a ter­melékenység növelése iránti igény változatlansága, mert ez sok esetben még nem a nem­zetközi színvonal, hanem saját magunk „utolérésének" is felté­tele. A gazdasági környezet — mind a külső, mind a belső — állandóan változik. Sok múlik a mozgás várható irányának és mértékének, az ezeket meg­határozó tényezők alakulásá­nak, a közöttük lévő összefüg­gések előzetes — helyes vagy helytelen — megítélésén Töb­bek között az előrebecslés meg­alapozottságától függ a tervek minősége és a kitűzött célok elérésének lehetősége. Fel kell ismerni azt a körül­ményt is, hogy a terv és tény­adatok összehasonlításakor min­den esetben értékelni kell az előirányzatok meghatározása­kor figyelembe vett felvetéseket, s ezek realitását, hiszen ha ez elmarad, az eltérés kizárólag mint a gazdálkodás hiányos­sága jelenik meg, és ebből helytelen következtetések szár­mazhatnak. Nem áldozatvállalásra van szükség Világos kell legyen mindenki előtt akár vezető, akár beosz­tott, hogy a napi munkában nem áldozatvállalásra, hanem az eddigieknél magasabb tel­jesítményekre van szükség, mert ezek hiányában nemcsak egyes céljaink eshetnek áldozatul, ha­nem a már elért eredmények tartása is kétségessé válhat. Ép­pen ezért nehézségek jelent­kezése esetén —1 lépjenek fel ezek bárhol — a megoldást nem az elviselhetőség szándékával, hanem az előidéző okok feltá­rása és megszüntetése terén kell keresni. Nem az erőfeszí­tés, hanem a rendszeres, ész­szerű tevékenység kell legyen mindenkor a cselekvés rendező elve. Ehhez pedig elsősorban nem pénz kell, hanem valami más. Többek között az eddigiek­nél lényegesen több fantázia, hogy a korábban alkalmazott eljárások, módszerek helyett újabbak és hatékonyabbak el­vei kerülhessenek kidolgozásra. A jelenleginél szélesebb és mé­lyebb tudás, a valóság tárgyi­lagos ismerete, az előbb em­lített elvek gyakorlati alkalma­zásának előkészíthetősége ér­dekében Végezetül, de nem utolsó­sorban a vállalkozó készség, mely 'bátorságot ad olyan gya­korlat abbahagyására, ami he­lyett van már jobb, az olyan új megoldások bevezetésére, amelyek az eddigieknél haté­konyabban szolgálják az egyé­nek, szűkebb kollektívák, va­lamint a társadalom érdekeit. Természetesen fel kell készül­ni arra, hogy a változással szemben mindig van — szinte ösztönös ellenállás —, amely annál erősebb, minél jelentő­sebb a régit felváltó, jövőbe is tekintő lépés. Az ellenállás csökkentésének az újdonság bevezetésével összefüggő konf­liktusok megelőzésének legjobb módszere, ha a követelmények eleve olyan magasak, hogy az eredmény, előny számottevő, a hátrány pedig minimális Kétségtelen, hogy a változ­tatással szembeni ellenállás legtöbbször az érdekellentét, a maradiság, vagy a rutinhoz va­ló ragaszkodás megnyilvánulá­sa. Az ezzel szemben történő fellépés nemcsak jogos, hanem szükséges is. Nem szabad azon­ban megfeledkezni arról sem, hogy minden igazi új alkotás, kedvező irányú változtatás koc­kázatos. Ez nélkülözhetetlenné teszi a szelekciót, amelynek el­hagyása hiba lenne. Éppen ab­ban rejlik az értelmiség ezzel összefüggő feladatának lénye­ge, s egyben felelőssége is, hogy milyen mértékben tudja megfelelően összekapcsolni a kreatív és offenzív, alkotó ma­gatartás kibontakoztatásának segítését, a társadalmi veszte­ségek meaelőzésének, elkerü­lésének kötelezettségével. E bonyolult követelmény megol­dása pedig nyilvánvalóan nem „pénz”, nem újabb beruházá­sok kérdése. Széchenyit idézve Hogyan is fogalmazta annak idején Széchenyi István? „Nem termékeny lapály, hegyek, ás­ványok, éghajlat teszik a köz­erőt, hanem az ész, amely azo­kat józanul használni tudja. Igazibb súly és erő az emberi agyvelőnél nincs". Mit kell e néhány sorhoz hozzátenni? Úgy vélem sem­mit, de eddigi tetteinkhez még sokat. Az ország legjobbjai között Soron kívül tehettek szakmunkás- vizsgát Tislér Zsuzsa éppen ötéves unokaöccsét nevelte, akit rá­bíztak, mikor Nagy Zoltán szólt neki, hogy szeretnék velük ta­lálkozni. Kettőjüket ugyanis az iskolában már nem lehet meg­találni, mert a szakmunkásta­nulók országos vetélkedőjén elért eredményük jutalmaként, ott helyben letehették a szak­munkásvizsgát — így számukra véget ért a tanév. Mindketten a pécsi 500-as Szakmunkásképző Intézet tanu­lói, és Zsuzsa a férfiszabó szak­mában, Zoltán pedig esztergá­lyosként képviselte az iskolát a Szegeden megrendezett orszá­gos Szakma kiváló tanulója versenyen. Zsuzsa két országos versenyről hozott el harmadik díjat, az iskolában erre még nem volt példa. Zoltán pedig meghívást kapott a Szovjet­unióba, a KGST-országok fia­taljai között megrendezésre ke­rülő szakmai versenyre. — Ilyen sem volt még!- A szakmai versenyen nem izgultam nagyon — meséli Tis­lér Zsuzsa. - Az elméleti fel­adatok között anyagismereti kérdések is szerepeltek. Példá­ul egy-egy szövet mikroszkópi képéről kellett felismerni, mi­lyen típusú szálakból készült. Gyakorlati feladatként pedig zakót kellett készíteni öt óra alatt, a befejező műveletek nélkül. Csodálkoztam és örül­tem, amikor megtudtam, hogy én lettem a harmadik.- £s a másik harmadik he­lyezés?- Az Egerben volt, az orszá­gos irodalmi versenyen. Erre sokkal többet tanultam, mint a szakmaira. Előtte szinte majd­nem minden délután bent vol­tam az iskolában és tanárnőm­mel, dr. Vass Miklósnéval ta­nultuk, gyakoroltuk a felada­tokat. Kérdezték is a lányok az osztályban —, nem unod? Nem. Meghívás nemzetközi szakmai versenyre < Nagy élvezettel csináltam, az­előtt a verseket nem nagyon szerettem, inkább a prózát. Most?! A verseny nagy élmény volt. 24 induló közül lettem a har­madik. A csodálatos program végén fogadást és diszkót ren­deztek a tiszteletünkre. Az esztergályosok szegedi versenyén a résztvevők közül mindössze hárman tudták elké­szíteni a megadott idő alatt a munkadarabot, köztük volt Nagy Zoltán is.- A 26 oldal elméleti fel­adat megoldása után másnap olyan munkát kellett készíteni, amely 8-10 bonyolult művelet­ből állt, legfeljebb 2,5 század milliméter lehetett a megadott méretektől való eltérés. Az első helyezett és köztem egy pont különbség volt, így én csak a második helyre kerültem.- És a meghívás a Szovjet­unióba?- Május 25. és 29-e között lesz az első ilyen nemzetközi szakmunkástanuló-verseny és az országos verseny első három helyezettjét meghívták erre. Részleteket még nem tudok. Zsuzsa édesanyja bőrgyári betanított munkás, lányát min­denáron tanulásra nógatta. A Széchenyi Gimnáziumba felvet­ték, aztán kínlódások, soroza­tos kudarcok után másodévben kibukott. Nagy Zoltán édesapja jo­gász. Fiára bízta a továbbta­nulásban a döntést.- Nem is jutott eszedbe a középiskola?- Gondoltam a Zippernovsz- kyra, de féltem, nem felelek meg. Utólag is látom, jobb, hogy így döntöttem. Szeretnék majd a későbbiekben leérett­ségizni, de a szakmámmal nem hagyok fel, mert nem tudnám íróasztal mellett elképzelni az életem. A legszebb szakmák közé tartozik ez, mert egy alak­talan, rozsdás fémdarabból gyönyörűt lehet készíteni.- Az én anyukám, de még- inkább a nagymamám, azt hi­szem, még most sem tudták túltenni magukat a kudarco­mon — mondja Zsuzsa. — Az a két év szörnyű volt, sikertelen­ségek sorozata, a végén már annyira fásult és nemtörődöm lettem, hogy mikor az egyik tanárom, jóindulatúan felaján­lotta év végén, hogy felelhetek egy kettesért, azt mondtam, nem akarok. — Tulajdonképpen női sza­bónak jelentkeztem, de átirá­nyítottak a férfiszabókhoz. Me­net közben nagyon megszeret­tem.- Például mi kabátot, nad­rágot előbb és jobban megta­nulunk varrni, mint a nőiek. Ezt is magam készítettem — mutat bársony kiskabátjára és apró pepita szoknyájára. — Most, utólag nagyon bánom, hogy a gimnáziumban nem ta­nultam. Elhatároztam, minden­képpen leérettségizek, sőt, most olyan nagyon megnőtt az önbi­zalmam, hogy talán valamelyik textiles felsőfokú iskolára is jelentkezem majd. — Mi a kedvtelésed szabad idődben?- Sok minden érdekel, ezért aztán hol ebbe kapok bele, hol abba. Azért mégis legjobban a varrást szeretem. Nagy Zoltán autómodellező, a MÉV modellező klubjának tagja. A motorokat maga fab­rikálja, fejből mondja a világ­csúcsidőket. Volt, hogy verseny előtt egész éjszakája ráment arra, hogy egy eltörött alkat­rész helyett újat készítsen. Az 500-as Szakmunkásképző Intézet tanulói közül 16-an vet­tek részt országos versenyen, és tízen az első 10 helyen végez­tek. Sarok Zsuzsa Te miről álmodsz, édesanya? Alszanak a gyerekek. A nagyobb álmában is szoro­san öleli a hosszú hajú Ka­ta babát, a kicsi az ujját cu- mizza. Mi még ott ülünk a tv előtt, a híradóban pereg­nek a világ eseményeit hírül adó filmkockák: tűzpárbaj, meggyilkolták . . . Várom, mi­kor tűnik fel a képernyőn a belpolitikai kommentátor ar­ca, mikor mondja, hogy „ . .. és most térjünk át a hazai eseményekre...” Vá­rom, pedig tudom, hogy nem lehetünk hermetikusan zárt sziget, együtt kell élnünk a világ dolgaival, tudnunk kell a durva, erőszakos cselek­ményekről is, hiszen, ahol történnek, emberek szenved­nek. (Amerikai—brit közös föld alatti nukleáris kísérletet hajtottak végre vasárnap az Egyesült Államok nevadai kí­sérleti telepén.) Reggel hat órakor indul a lépcsőházból az első család. A nagyobb kislányt az édes­apja viszi magával a Jókai utcai iskolába, a karon ülő kisebbet az édesanyja a szomszéd utcai bölcsődébe. Délután legalább egy órát a játszótéren töltenek. A na­gyobb a húsvétra kapott ke­rékpáron gyakorol, a csecse­mő a babakocsiban levegő­zik. (Pokolgép robbant hétfőre virradóra Belfast egyik kato­likusok lakta negyedében. Nyolcán könnyebben megsé­rültek.) — Kérek szépen három fo­rintot — nyújtja tenyerét Ani­kó. — Tudod, ma megint jön­nek a mozis bácsik az oviba és vetítenek. Egész délelőtt! Legalább három — nem, nem három — négy filmet is vetí­tenek! És tudod hova me­gyünk holnap? Fel a Me­csekre. Busszal jönnek ér­tünk. A sárga csoportosokkal együtt megyünk. Virágot vi­szünk a felszabadulási szo­borhoz. (Halálos áldozatai és se­besültjei vannak az indonéz hadsereg és muzulmán fegy­veresek közötti összecsapás­nak, amely a kormányzó Golkart Párt egyik választási gyűlésén robbant ki.) Már egy féltucat gyerek­ruha hever előttünk. Csak egy kellene, valami könnyű, csinos, tavaszi. Együtt válo­gatunk az ismeretlen fiatal- asszonnyal, s szinte egyszer­re mondjuk hangosan: olyan szépek, mindegyiket meg kel­lene venni! (A brüsszeli városi tanács határozatot fogadott el, amely megtiltja atomfegyve­rek elhelyezését a város te­rületén és körzetében.) Szombat délutáni ügyelet a Gyermekklinikán. Sokan várakoznak a felvételi elő­térben. Új beteg érkezik, ti­zenéves kislány az édesany­jával. A gyereket támogatni kell. Az anya megáll az elő­tér közepén, tanácstalanul körbenéz, sírva mondja: „Nem tudom ki a soros ma­guk közül, de a kislányom­nak negyven fokos láza van, félrebeszél.” A rendelő ajtajához leg­közelebb álló anyuka kopog és szó nélkül kitárja előtte az ajtót. (A todi dóm kriptájában még hétfőn reggel is folyta­tódott a vasárnapi tűzvész áldozatainak azonosítása. A legutolsó jelentések szerint 34-en veszítették életüket. A vizsgálat során kiderült, hogy a kiállításon nem volt tűzol­tókészülék és minthogy a vá­roskában mindössze három önkéntes tűzoltóra lehetett számítani, a mentés nem sok eredménnyel járt.) Nem, még én sem éltem akkor, amikor háború volt. A mama? Ö igen. A háború­ban tényleg lőnek. Igazi pus­kából igazi emberekre. Nem, a háborúban nincs rántott comb, krumpli püre salátá­val. Nincs óvoda és nincs já­ték. Igen, vannak helyek a világon, ahol most is hábo­rúznak. Nem, mi nem me­gyünk oda. Őket se enged­jük ide. (A náci koncentrációs tá­borokba hurcolt deportáltak emlékére rendezett kiállítást Francois Mitterrand elnök nyi­totta meg a párizsi Trocade- rón. A L'Humanite Dimanche a kiállításról beszámolva hangsúlyozza: a bemutató nagy érdeme, hogy a mai fiatalok számára közvetíti a koncentrációs táborok áldo­zatainak üzenetét, ömelyet nem szabad elfelejteni . . .) Alszanak a gyerekek. A nagyobb álmában is szoro­san öleli a hosszú hajú Kata babát, a kicsi az ujját cu- mizza. Itt, ebben a szobában csak két gyermek szuszog nyugodtan. A lépcsőházban legalább tizenöt, a városban több tízezer, az országban több százezer és a világon... Ha álmukban megrándul az arcuk, sírásra görbül a szájuk, aggódva hajolunk föléjük: mi történt, mi az, ami rossz álomként kísérti őket? Lehet, hogy álmukban eltörtek egy vázát, lehet, hogy elvették tőlük a leg­kedvesebb játékukat vagy a csokoládéjukat... S vajon mi mit mondanánk nekik, ha egyszer egy rossz álmunkból ők ébresztenének bennünket, és csengő han­gon megkérdeznék: mondd csak, miért sírtál, miről ál­modtál, édesanya? Török Éva

Next

/
Oldalképek
Tartalom