Dunántúli Napló, 1982. május (39. évfolyam, 118-147. szám)

1982-05-01 / 118. szám

Előre a XII. kongresszus határozatainak végrehajtásáért!

6. HÉTVÉGE

Nagy Tünde a szövőgép mellett

Miért jönnek ide dolgozni? Általában a kereset miatt...

Hirdi munkásnők

Föl kell venni egy ritmust - aztán már megy

Berta "Sándomé az elszakadt fonalakat köti össze

A munka ünnepe van. Milyen szép gondolat, hogy a munka — ünnep, a munka — öröm. Vagy legalábbis a szándék szép, az az igyekezetünk, hogy öröm legyen a munka.

S ezzel tulajdonképpen elismertük azt is, hogy nem minden munka öröm, nem mindig és nem mindenkinek az. S ha nem öröm, hát mi? Legelsősorban pénzkereset. A munkára szükség van, ha örömöt jelent, ha nem. Ez a létfenntartás alapja társadalomnak, egyénnek egyaránt.

S vannak csöppet sem irigylésre méltó munkahelyek és munkák. Szóljunk hát azokról is a munka ünnepén, akik nehezen keresik meg a kenyerüket.

*

A Kenderfonó- és Szövőipari Vállalat Pécs-hirdi Gyára ma egy hete kapta meg 1981. évi munkájáért a „Kiváló gyár” címet. A vállalat öt gyára közötti versenyben Hird lett az első. Juhász László igazgató sorolja az adatokat:

— A fonoda tavaly 106, a szövődé 103,7 százalékra teljesítette a tervet, de már az eddigi Fdei eredmények is meghaladták a 100 százalékot. A termelés nem csökken, csak a létszám: most 528 fő a pécsi gyár teljes létszáma, tíz éve majdnem a kétszerese volt. A szövődé újra két műszakban dolgozik, a fonoda háromban. Ez utóbbinál még bérmunkával is próbálunk segíteni a létszámhiányon: a kaposgyar- mati tsz-nél előkészítő munkát végeznek számunkra. Az itt doglozók 65 százaléka nő; a fonodában 185-en, a szövődében 60-an vannak — pillanatnyilag 81-en gyesen.

Szakmunkástanuló-képzés is folyik a gyárban, de idén csak tizenkét fős szövőosztályunk van, fonónőképzés majd jövőre lesz. A fonónők közül negyvenegynéhóny, a szövőnők közül harminc a szakképzett. A többi betanított munkás.

*

— 1974-ben kerültem ide szakmunkástanulónak — mondja a 23 éves Nagy Tünde, a szövődé üzemvezetőjének irodájában. A délelőtti. kávészünetben értünk el a szövődéhez. A gépek állnak, békés a csönd. — Szakképzett szövőnő vagyok,

1976-ban végeztem. Hogy miért választottam ezt a szakmát? Egy olvasmányom alapján: a könyvnek egy fonónő volt a hőse, s én is az akartam lenni. De abban az évben csak szövőnőképzés indult, hát arra iratkoztam be. Eleinte Uránvárosból jártam ide, de most már közelebb lakom, Vasason. A férjem is itt dolgozik, hengerszerelő.

— ön négy gépen dolgozik egyszerre.

— Sokáig nem volt könnyű, beletellett három-négy hónap, mire belejöttem. Egyetlen titka van: föl kell venni és megszokni egy ritmust — aztán már megy.

Nagy Tünde keze alól hónapokon át 100 százalékos minőségű munka került ki. Tavaly kiváló dolgozó lett. Közben leérettségizett, most harmadmagával korszerűsitő- minősítő tanfolyamra jár, ugyanakkor egyetemi felvételi előkészítőre is — textilgépész szeretne lenni.

*

A szövődében 66 gép áll, négyes és kettes blokkban elhelyezve. Van itt 60 éves gép is, angol, francia, öregek, de a termékeket csak ezeken lehet előállítani. Kísérleteztek új gépekkel, de a kender nem bírja a finomítást. A szövődében készült ponyva jó része exportra megy. Az ötmillió négyzetméternyi ponyvából másfél milliót itt állítanak elő a pécsi gyárban.

*

A csöndet közben megtöri a szövőgépek zaja. Az üzemcsarnokban hozzá nem szokott fülnek elviselhetetlen a lárma: a megengedett 85 helyett 103—108 decibel a zajszint. Néhány szövőnő fején ott a fülvédő, szeptember óta próbálgatják a különböző típusúakat. Úgy néz ki, a finn gyártmányú válik be leginkább. Ez lesz majd a kötelező. Úgy érzem, mintha ütemesen kalapálnák a fejemet. Jólesik kilépni a szabadba.

*

Hogy miért jönnek ide dolgozni? Általában a kereset miatt. Az átlagkereset 3542 forint. A szakképzetteké akár ötezer is lehet. Döntő a közeli munkaalkalom: a környékről legalább húsz helyről utaznak ide, ki távolsági buszon, kit a gyár hoz és visz saját autóbuszán. A legtöbben hirdiek, vasasiak, hosszúhetényiek, pécsvára- diak, de olyan is akad, aki nem riad vissza attól, hogy Kertvárosból járjon rendre nap mint nap. Azt mondják, a «keresetből — persze házaspárról van szó —, 5—6 év alatt föl lehet építeni egy házat. A többségnek nincs keresetkiegészítése. Kertje, szőlője, esetleg disznója sokuknak van, de" mindez saját szükségletre. Valaki nemrég fogott nutriatenyésztésbe — csakhát nem ez a jellemző. Végül is érthető, mert vegyük csak a fonodát, ott három műszakban kell 'dolgozni, s ez eléggé próbára teszi az embert.

*

A fonodában mór nem akkora a zaj, de ott is épp elég: 92 decibel. Berta Sán- dorné betanított munkás már 1964 óta dolgozik itt A vizesfonodában kezdte, most a szárazfonodában dolgozik, másodmagával egy 1.5 méter hosszú gépen.

— Az éjjeles műszak nagyon fárasztó. Ha úgy dolgozom, s reggel hazaérek, még mielőtt lefekszem, főzök. Ilyenkor általában csak 3—5 órát alszom. Vasason lakom, ez volt a legjobb munkalehe-- tőség. Szeretem ezt csinálni, de ha most választhatnék, biztos könnyebb munkára mennék. Itt viszont van korkedvezmény is: nyolc év után két év, utána négy évenként egy év jár. Úgyhogy van köztünk olyan, aki már 48 éves korában nyugdíjba megy.

*

Angol, olasz, német, szovjet, kettőtől tizenöt éves gépek zakatolnak a fonodában; áttolóiban elmondható, hogy jó a géppark, s igen jó a gyár javítóműhelye. A fonalak jó része is exportra megy: NDK-ba, Olaszországba, Franciaországba.

A gyárhoz két telep tartozik: a mázaszászvári Szövődé és cérnázó és a dunaföldvári telep, ahol a rostföltárás történik, bútorlapot készítenek. A termékek jelenleg jól értékesíthetők, különösen a ponyva és a bútorlap. Azt mondja Juhász László, hogy ha még 300 ember jelentkezne, any- nyinak is tudnának munkát adni. Az alapanyag hazai, s kender van bőségesen.

Dücső Csilla Fotó: Proksza László

Chicago, 8 óra

Nevezzük egyiküket M.-nek. Igazi neve rendőrségi aktákban porlad, temető keresztjén, oszlopán, kövén — ha van még kereszt, kő a síron, ha van még temető a sírral. Lehet M.-je Molnár vagy Mikolajczyk, Mayer, McGregor, Marinelli, Mulligan, Matkovics, Mikolajev — apja. nagyapja, dédapja, ükapja jöhetett Európa bármely szögletéből, szegényként, üldözöttként, menekülőként, priusszal terhelve, vagy csak egyszerűen a kalandért, aranyért — a fiú, az unoka 1886-bdn, Chicagóban már M., azzá olvasztotta a „népek kohója”.

De kohóban nem aranyat, hanem vasat készítenek. M. nem váltotta valóra apák reménységét, nem lett milliomossá, M. munkássá lett valamelyik vágóhídon, gépgyárban, kohó mellett, tizenkét órát dolgozott naponta munkaereje áráért. Meglehet nem hallott Marxról, így nem olvasta, csak saját bőrén tapasztalta, hogy „nő a nyomor, az elnyomás, a szolgaság, az elfajulás, a kizsákmányolás”, és nem tudta, de magában érezte, hogy „de nő a mind nagyobbra duzzadó és magánok a tőkés termelési folyamatnak a mechanizmusa által iskolázott, egyesített és megszervezett munkásosztály felháborodása is.”

Ezért hát nem volt nehéz rábeszélni M.-et, hogy 1886 május első napjaiban Chicagóban az utcára menjen követelésével, mai szemmel szerényes követelésével, talán megmosolyog- nivalóval 30—40 órás munkahetek korában, több hetes fizetett szabadságok korában, autós ki- rándulásos weékendek korában, videokazetták korában, fizesd be az első részletet, és vidd! — korában, mosolygó politikusok korában, a jóléti társadalom korában; bizonyára nem volt nehéz rábeszélni M.-et, hogy a nyolcórás munkaidőért menjen az utcára.

A politikusok akkor még nem mosolyogtak, minek is, a film, a tv még nem volt feltalálva, nem röpítették a biztató mosolyt milliók otthonába, még nem számított, hogy a politikusok jó képet vágnak-e a dologhoz, hót nem is vágtak jó képet, sőt egyre komarabb vonásokat öltött joviális családapa tekintetük, ahogy szóltak, egyre csak szóltak a telefonok, kisasszonyok dúgdostck a csatlakozókat, és nem mertek belehallgatni a vonalba, mert tizenkét órát mégiscsak székben tölthettek a kapcsolópultók mellett, s mögöttük ezer és ezer kisasz- szony állt, hogy nyomban leüljön helyükre. A kisasszonyok monotonon kapcsolták a politikusokat a hívóknak, akik nem mutatkoztak be a telefonon, nem érdeklődtek a telefonon, hanem utasításokat adtak, mert milyen az a rend, ahol a csőcselék utcára vonulhat holmi nyolc óráért. Rendet! — recsegték a membránok a politikusok fülébe; Rendet! — kattant a rendőrök fülébe a parancs. S a rendőrök lóra pattantak, ahogy sikerült, mert még nem játszottak nem létező westerneket a nem létező mozikban a nem létező filmsztárok, még nem volt mihez igazítaniuk mozdulataikat; a lovak patkója csattogott a chicagói macskaköveken, amiről máshol már tudták, hogy az fegyver.

M. is csak akkor gondolt a macskalkőre, amikor fellökfék a lovasok, s homlokából a kőre szivárgott a vére, nézte a vörös macskakövet, a lila ég alatt, a barnolombú fákat, a rózsaszín1 ingeket társain, mert tisztát, fehéret húztak legtöbben, megtisztelve követelésüket. Még nem tudta, miért, már kaparta a macskakövet, viszonylag köny- nyű volt kifordítani, igaz szorosan rakták egymás mellé, de nem bitumenbe, nem betonba ágyazták.

A macskakő éppen megfért markában, csak a hüvelykujja csúszott meg a sikamlós, alvadófélben lévő vérén, nadrágjába törölte vérét, megszokott mozdulattal, az olaj is hasonlóan teszi síkossá a kezét, s hiába mondja az asszony, ne a nadrágszárba törölje mindig, mert nehéz kimosni, odatörölte, s átvillant az agyán, szól-e az asszony. Vajon mit könnyebb kimosni, vért-e, olajat-e?

A rendőr idejekorán vette észre M.-et, amint a macskakővel a kezében tápászkodott fel a perforált utcáról Abban a pillanatban eltűnt róla az egyenruha, kardja i$ semmivé lett a kezében, noha az arca elé kapta karját, öntudatlanul, mert a követ mór ott érezte, amint lassan, pörögve, mutogatva vörös ujjlenyomatos oldalait, közeledett arcához. Odakapta kezét, mert még nem volt kitalálva az arcvédős rendőri rohamsisak, a plexi pajzs, mert minden fegyvernek kitalálják az eíhárítóját, a proletárok fegyvere ellen is. A mozdulat szégyennel töltötte el, mert csak ő látta repülni a követ, bele az arcába, hogy széttörje orrát, s eleredjen vére, éppen olyan színű vére, mint annak ott, ni, aki csak tápászkodik, kezében a kővel, de minden bizonnyal azért, hogy az arcába vágja. A hülye. Ha nem tetszik neki a gyári munka, ha nem .tetszik neki a tizenkét óra, ha lusta dolgozni, miért nem jött rendőrnek, ott nincs kint a tábla, hogy felvétel nincs! Miért nem jött ő is rendőrnek, a hülye? — gondolta a rendőr, s a ló horpaszába vágta a sarkát, s a ló feldöntötte megint M.-et, idegesen, mert ezt a szagot nem bírta, ez az édeskés szag veszélyt jelzett számára, halált, amit el kell kerülni, menekülni kell onnan, ahol a halál szaga tölti el minden hor- kanásnál, menekülni, de nem lehet, a zabla a szájában, az ember a hátán, nem engedi.

Pedig aznap, a tüntetés első napján még nem volt halál. Az első napon mindenki menekülni akart, mert ilyen még nem volt Chicago: a lovaik félelme átragadt az emberekre, féltek az emberek a macskaköveken, a kapualjakba húzódva, féltek a lovakon, féltek a telefonok mellett, de félelmük nem tárgyi volt, köny- nyen azonosítható, félelmük a vissza nem fordithatóságból fakadt, hogy valami olyan történt, ami után már semmi sem lesz, már soha nem olyan, mint volt 1886. május első napjaiig.

A bomba csak másnap robbant M. közvetlen közelében. A rendőrt, rendőrét kereste a sorfal mellett, hogy szembenézzen vele, aki kőre taposta lovával, pupillája már ráme- rédt, tekintete összeakadt, most mór végképp elválaszthatatlanul a rendőrével, mert robbant a bomba, a rendőr is visszakívánta .a tegnapi napot, amikor látta az el nem dobott macskakövet, most csak azt tudta hogy meghal, mert a re- peszt nem láthatta, miképp M. sem, csak összeakadt tekintetük vitte a hírt oda és vissza, egyre kisebb energiával, most meghalunk, aztán csak az üres telefon sercegését hallották, aztán már csak a csendet hallották, aztán a semmit hallották, a halál is elválasztotta őket.

M. a munkás, május első napjaiban meghalt Chicagóban. A tüntetés szervezőit letartóztatták, négyüket halálra ítélték.

De azóta M. minden évben az utcára vonul

Azóta minden rendőrló nyugtalan lesz május első napjaiban.

Azóta mosolyognak a politikusok.--- Bodó László