Dunántúli Napló, 1982. április (39. évfolyam, 90-117. szám)
1982-04-24 / 111. szám
Könyv Királynék városa Veszprém, a Bakony „fővárosa" — vagy ahogy Thiery Árpád nevezi a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent könyvében, a „királynék városa" — sok mindenről nevezetes. Hogy csak néhány dolgot említsünk: gazdag történelmi múlttal rendelkezik, jelentős idegenforgalmi központ, egyeteme, középiskolái révén diákok tömegét vonzza, országos szintű kulturális események megrendező- je. Ennek ellenére mégis helytállónak érezzük a szerző megállapítását: „Veszprém egy a közepes magyar városok közül, amelynek abhoz, hogy nagyváros lehessen, mindenekelőtt erős iparra és magasan képzett értelmiségre van szüksége.” Bonyolult, sokszor ellentmondásos helyzetek adódnak ebből a kettősségből, s Thiery Árpád köny-' -vének elsődleges érdeme, hogy a „királynék városáról” e szempontok következetes figyelem- bevételével kapunk sokoldalúan árnyalt képet. A kép valósághű megrajzolását nagyban elősegíti, hogy az író — mint a város egykori lakója — alaposan ismeri „tárgyát", személyes kapcsolatok fűzik az itt élő emberekhez. De* mindjárt hozzá kell tennünk eh- • hez azt is, hogy a szubjektív tényezők sem pozitív, sem negatív irányban nem befolyásolják. Thiery változatosan alkalmazza a szociográfiai leírásokat, a publicisztikus eszközöket — ez utóbbiak közül főként a riportot és az interjút. A múlt felidézése, a jelen bemutatása így válik mozgalmassá, elevenné, a könyv pedig olyan olvasmány- nyá, mely a kívülállóknak is maradandó élményt nyújt, töprengésre késztető gondolatokat fogalmaz meg. A hat fejezetre tagolt mű első részében — A valóság kútja - a város és az író kapcsolatának múltbeli és mai mozza- » nótáiról értesülhetünk. Ez a kiindulás bensőséges viszonyt teremt alkotó és tárgya között, s egyben hitelesíti a következő fejezetek valóságtartalmát. Egy- egy emlék felvillantása, barátok, ismerősök arcának megrajzolása már önmagában is sokat elmond a város jellemzőiről, arról a szűkebb világról, melyet Veszprém jelent az ott élő, munkálkodó emberek számára. Egy ilyen- jellegű könyvben elengedhetetlen a történelmi múlt bemutatása. Az író — mint ahogy a fejezetcím mondja — „alászáll" ebbe a múltba, s a legkorábbi időktől egészen a jelenig vázolja a város fejlődésével, alakulásával kapcsolatos sorsdöntő eseményeket. Azonban mindvégig távol tartja magát az ilyenkor csábító szokványos ismertetéstől, a történelmi áttekintésnek is igyekszik élményszerűséget adni. A további fejezetek már a mai vglóság feltérképezésének jegyében születtek. A Városarc azokról a változásokról szól, melyek az utóbbi évtizedekben következtek be, s sok tekintetben átalakították Veszprém profilját. A könyv egyik legizgalmasabb része a Vegyész pionírok című fejezet, mely a Vegyipari Egyetem alapításának, építésének, a vegyészképzés megindulásának . történetével, mai helyzetével foglalkozik. Felelevenedik itt a sokat emlegetett ötvenes évek „hőskorszaka”, mikor az egyetem építésén még rabok is dolgoztak. Interjúk sorában tárja fel a szerző a veszprémi értelmiség mostani helyzetét, a művelődési lehetőségeket, s azokat a problémákat, melyek megoldatlanságuk miatt zavaró tényezőként hatnak a kulturális életben. Az utolsó, A hűség láncai című fejezet arra keres választ, hogy mi köti, mi kötheti az embert városához, milyen egyéni és közösségi erők vonzásának kell hatni ahhoz, hogy valaki szűkebb pátriájában valóban otthon érezze magát. K. S. 8. HÉTVÉGE Holt egyszer egy miíkedueles... 4 Feltámad-e aíalüsi színjátszás? Olyan 15—20 éve gyakorta hallottam emlegetni a „Vén bakancsost". Népművelési főemberek és megyei korifeusok emlegették, gúnyos, lekicsinylő hangsúllyal. Vagy nem kevés indulatra!, miként a műkedvelő mozgalom, az amatőr színjátszás egy furcsa időszakában a kultúrbotránynak, a „kultúr-is- tenkáromlásnak" elrettentő példák esetében ez kijárt, a fejlettebb és messzelátó koponyák részéről. Általában nemigen ismerhették ugyan (1945 után csak “falusi együttesek játszották egy ideig), lózungnak azért jó volt. Magam is jóval később tudtam meg, hogy ezt a darabot Csiky Gergely irta (teljes címe: A vén bakancsos és <ia, a huszár) és a hazai színházművészet népszínmű korszakában a maga naivitásával együtt is jó szolgálatot tett a 48-as eszme ébren tartásában. De ugyanígy járt a Piros bugyelláris; (a kaposvári Csiky Gergely Színház néhány éve mutatta be ismét, meglepő sikerrel), sőt, Móricz Sári bírója is, amit a 70-es években a Magyar Televízió műsorán sikerült megtekintenem. Ezek a színdarabok az amatőr színjátszás irodalmi színpadi ágazatának mesterséges felpumpálása idején, de már előtte „az ötvenes években" is — negatív 'jelképekké váltak, sokféle más értékkel együtt. Maga a törekvés, az, hogy a falu művelődéséből a népszín- műves fércműveket, a .pitykés- lajbis álparasztokkal együtt, ki kell söpörni, alapjában helyes volt. Jó új darab viszont kevés (újmódi fércmű annál több) született. így azután 15—20 éve egyszercsak arra ébredtünk, hogy kiöntöttük a mosdóvízzel a gyereket: a hagyományos falusi színjátszás, mint olyan — különböző egyéb okok hatására is — egyszerűen: nincs. Egykét életben maradt vagy azóta megalakult együttes kivételével — elsorvadt. S ez így nem jól van. Újjá kellene éleszteni, hiszen a falusi színjátszás valaha számottevő közösségi és közösséget szervező, formáló tényezőnek számított: és sokakban — a középkorú és idősebb generációban — ma is él a nosztalgia az egykori ,;műked- velés" iránt. A műkedvelő szó — alapjelentésében: művészetet kedvelő, azaz „művészetet kedvtelésből művelő” személyeket s általuk tartott előadásokat jelent az Értelmező Szótár tanúsága szerint. Van ugyan egy második, pejorativ jelentése is: a felkészületlen vagy tehetségtelen művész, illetve reá jellemző színvonal. Mi sem természetesebb, a rosszat könnyű megjegyezni — tehát ez maradt meg . . . Magyarázatául annak is, hogy ma már általában amatőr együttesekről .beszélünk .. . Jelenet Zilahy Lajos Fatornyok című drámájának előadásáról 1957 februárjában. (A darabot a napokban mutatja be egyik pesti színházunk.) Képünkön: Csobán Jenöné, Tóth Sándor és Bucsky Mihály, a szentlörinci. áfész színjátszó együttesének tagjai. Visszatérve alapkérdésünkre, a mai értelemben vett műkedvelő színjátszás, ha Csokonai csurgói diákszínpadát is figyelembe vesszük, több mint 200 éves. Az utóbbi 100 év főbb irányzatait, fejlődési vonásait kitapintva tudjuk, hogy a középkori eredetű diákszínjátszás mellett a múlt század utolsó harmadától kibontakozott nálunk is (főleg munkásotthonokban), a munkásszínjátszás; a különböző felekezeti és gazdakörök, olvasókörök környezetében a falusi színjátszás; majd századunk második felében a gyermekszinjátszás és az újabb kori diákszínjátszás, mint elsősorban irodalmi színpadi mozgalom. E rétegek közül a falusi színjátszás helyzete már régóta á legmostohább. Pedig nagy utat járt be. ■ Az eredeti, társadalmi töltésű, Szigligeti-féle népszínművek nyomán lendületet kapott a magyar színművészét és drámairodalom. A XIX. század végére azonban üzletté vált az epigonok szirupos-cicomás, sírva vigadó népszínmű típusa. Ezek vándortársulatok nyomán eljutottak falura is. Hatásukra felvirágzott a falusi műkedvelő színjátszás. Egy sajátos ellentmondással. A századvégi népszínművek között született érték is, de nagyon kevés. Ezeket általában játszották falun is. Többségük — legalább négyötöd részük — azonban értéktelen, giccs 'volt. Sajnos ezek -is szerepeltek a falu „műsorán". Megmozgatták viszont a falu egész társadalmát, közösséggé szerveztek színjátszó csoportokat, ahol később az igényesebb néptanítók Szigligetit (Cigány. Csikós, Obsitos); Csiky Gergelyt (Buborékok, Vén bakancsos, Nagymama); Gárdonyit (Annuska, Ida regénye, Bor) vagy később Zilahyt (Süt a nap) is játszatták. Móricz Sári bírója csak a felszabadulás utón került a falusi, színpadokra; a felekezeti iskolák tanítóit 45 efőtt tiltották tőle, ahogyan az Ady-versektől is. Kedvezett a falun a műkedvelésnek a hely zártsága ' is. A felszabadulás után az 1948-as országos kultúrverseny új lendületet adott a színjátszásnak is. A rákövetkező évek irányított műsorpolitikája (darabcímek: Vetés, Lecke, Fény a tanyán, Ifjú gárda; verscímek: Harc a békéért, Két kulák, Iránytűnk a Párt, Sztálin- és Rákosi-köszöntők stb.) mellett számos klasszikus mű (pl. Dandin György, A kőszívű ember fiai) is eljutott a nézőkhöz, műkedvelők előadá-, sóban. Az ötvenes években a közvetlen agitáció szolgálatában jobbára a napi feladatokat „megéneklő” rigmus-brigádokká alakultak a színjátszók, („csasztuskások”), a begyűjtés, • békekölcsönjegyzés, tsz- szervezés stb. sikere érdekében ... Olykor nehézségekkel. Egy somogy megyei művelődési ház beszámolójában olvasható, 1953-ból: ,,Cséplőgépnél akart köszönteni, a brigád. Itt azonban nem fogadták a műsort. B. I. cséplőmunkás azt mondta, ők nem hülyék ... Cs. Gy. cséplőmunkás a rongyos ingét mutogatta, mondván, 70 éves korára ilyenben kell járnia .. A falusi színjátszás az 50-es évektől fokozatosan válságba került. Sematikus „iránydarabok", gyenge színvonal, csökkenő játékkedv, a művészeti szemléken mind kevesebb figyelem fékezi akkor a hagyományos falusi színjátszás ambícióit. 1957-től ismét valamelyes föllendülés tapasztalható. Az újjáalakuló együttesek néhány évig jó* kedvvel működnek, gyarapodnak. Somogybán több rnirvt 100, Baranyában is 90—100 falusi műkedvelő színjátszó csoport aktívan szerepedet ismét. Az 1956-1975 között, megszakítás nélkül működő szentlőrinci áfész színjátszó együttes összesen 387, azaz évente mintegy 26 előadást tartott fennállása 17 eve alatt. (Vezetőjük: Bucsky Mihály pedagógus volt.) Példájuk persze ritka, a megyében egyedi. A 6Ő-as évek első felétől a falusi színjátszás is ketté vált. A „fentről” érkező szakmai irányítás a mozgalom megújulását az irodalmi színpadoktól várta. Módszertanilag ezt az irányzatot ösztönözték, a színjátszás hagyományos formái háttérbe szorultak. Ami azt a tudotot szülte, hogy ez utóbbi alacsonyabb rendű tevékenység: a jövő az irodalmi színpadoké. (Amelyeknek az értékeit senki nem vitatja.) Ám a falusi közönség idegenkedett tőle s — okkal — hiányolta a látvány élményét. Azután nem ment be . . . A néhány működő színjátszó csoport műsorpolitikáját állandóan bírálták, siny- felték, gyakran a tv-előadások- ra hivatkozva (!) A falusi műkedvelő együttesek ritka kivétellel megszűntek, szétszóródtak ... Feltámadhat-e a hagyomá.- nyos falusi színjátszás? A kérdés nyitott, ügyében rövidesen országos felhívást ad közre a Népművelési Intézet. Pályázatot hirdetnek egykori falusi együttesek újjáalakítására. Ehhez április 24-25-én a Győr- Sopron megyei Kimle községben gyűlnek össze a kérdés országos szakemberei, ahol működő falusi együttesek részvételével megyei színjátszó-bemutatót tartanak. Kívánjuk, hogy a szép elképzelés minél szélesebb körben megvalósulhasson. Wallinger Endre Pécsi hangversenyek Fúvósművek nagy hete Elsősorban a fúvósmuzsika kedvelőinek kínált érdekességeket ez a hét a pécsi hangversenyeken. Új fúvósművet mutatott be hétfőp. a Pécsi Filharmonikus Zenekar, kedden, a MÉV fúvószenekarával égyídő- ben, a Liszt Teremben egy francia fúvós kamaraegyüttes lépett fel, szerdán pedig a spanyol Claudi Auimany fuvola- művész adott kamaraestet ugyanott. Ezúttal a két első koncerttel foglalkozunk részletesebben. Ránki György 23 fúvóshangszerre komponált Quo vadis? c.' művét mutatták be a hét első hangversenyén a pécsi filharmonikusok. A mű ez idáig csak a rádióban hangzott el, az előadás tehát hangversenytermi ősbemutató volt. Szép és merész alapkoncepciója van Ránki művének középkori történetet elevenít fel, gyermekek háborújáról, kereszteshadjáratáról szól, hogy ennek kapcsán - a zene eszközeivel - a háborús veszélyre, napjaink legégetőbb kérdésére figyelmeztessen. Ez tökéletesen, sőt — mondhatni — túlságosan is sikerül. A fúvósok kizárólagossága már eleve bizonyos egysíkúságot eredményez, s a váratlan, bizarr, „elrettentő" zenei effektusok sorozatát még a különben kiváló hangszerelés, a sok-sok zeneszerzői ötlet sem tudja esztétikailag teljesen elfogadhatóvá tenni. Értettem és méltányoltam a művet, de nem eléggé élvezhettem — kivétel a második tétel első része, melyben a szerző a fúvós kamarazene legszebb hagyományait tárta elénk, modern köntösben. A továbbiakban Vass Ágnes tolmácsolta Bruch g-moil hegedűversenyét, majd Brahms III. szimfóniáját adta elő az együttes. A hegedűverseny egészében jól sikerült: a gazdag dallamvilágé romantikus művet Vass Agnes nemes tónusban, stílusosan és muzikálisan játszotta. Kiemelkedően szépen sikerült az Adagio, csupán az első tétel egyes helyei s az „Allegro energico” főtémájának bemutatása kívánt volna pregnásabb értelmezést, még kiforrottabb biztonságot. Színvonalas, szép előadásban hangzott el — Breitner Tamás vezényletével — a Brahms-szim- fónia is. Kedd esti vendégeink, a „Les Philharmonistes de Cha- leauroux" Franciaország egyetlen állandó fúvósegyüttese; a párizsi Telerama zenekritikusa szerint csak az NSZK-ban és az USA-ban működik hasonló, állandó csapat. Tagjai: á nevükben jelzett 65 ezres város és környékének zenetanárjai, híres francia nagyzenekarok egykori tagjai, akik székhelyükön, illetve az orleans-i, toulouse-i és a párizsi konzervatóriumokban ma is rendszeresen tanítanak. Több mint négy évszázad meglepően gazdag - és többnyire igazságtalanul mellőzött — fúvósmuzsikájának ápolását, terjesztését tűzték célul, és ezt — pécsi estjük a bizonyság rá — teljesítik is, mégpedig igen magas színvonalon. Játszottak művet az egykori velencei Gab- rielitői, katonaindulókat Haydntól; legszebben Gounod Kis szimfóniáját, Beethoven és Sztravinszkii egy-egy oktettjét tolmácsolták. A ráadásként elhangzó Rákóczi-induló s egy chateauroux-i népdal-feldolgozás is jelezte, hogy az együttes — Franciaországban élő magyar művészeti vezetőjük Kőmi- ves János irányításával — kiváló gárda, amely a kedd estinél sokkal nagyobb érdeklődést érdemejt volna. Varga János Az Ormánság szerelmese Harmincöt évvel ezelőtt, 1947. április 28-án Pécsett örökre lehunyta szemét a kákicsi születésű Kiss Géza etnográfus, nyelvjáráskutató, „az Ormánság szerelmese". Az Ormánság Jeremiásaként is szokták emlegetni ezt a népéért aggódó tudóst, „rebellis" református lelkészt, aki pásztora volt népének, a szó legszorosabb értelmében. Hajnaltól késő estig mehettek hozzá ügyds-bajos dolgaikkal, mindent elintézett, amit • csak tehetett. Betegeket vitt és ajánlott ingyenes műtétre, gyógykezelésre. A tehetséges gyermekeket nyáron át maga mellé gyűjtötte, tánította, majd vitte ingyenes, vagy kedvezményes iskolába. Gazdasági tanácsokat adott és falujában: Kákicson még ma is alig van olyan ház, amelynek kertjében ne lenne általa nemesített, oltott gyümölcsfa. Növénynemesítésre tanította a falu népét és ebben saját maga járt elől jó példával. Nevét mégsem jóságával tette híressé, közismertté, hanem bátor szellemével. A Horthy- rendszer idején, az 1930-1940- es években felemelte szavát a nagybirtokrendszer ellen, telepítéseket követelt, különösen az egyke következtében kipusztulásra ítélt vidékekre. Az örökösödési törvénytől s egy új orvosgárdától várt sokat. Bízott egy kidolgozandó egyke-térkép elkészítésében, amely •* a magyar társadalom figyelmét az Ormánság népére és az egykekérdésre irányítja majd. A radikális megoldásokig éppen úgy, mint többi kortársai, ő sem jutott el. De a Protestáns Szemlében és a Református Figyelőben megjelent bátor cikkei, ankétokon elhangzott beszédei azt bizonyítják, hogy az egyke-szociológus, a kákicsi őrtoronyban az Ormánság valóságos „lármafája" volt. Halála előtt tíz évvel, 1937 őszén jelent meg az „Ormány- ság" című értékes műve, amely az Ormánság hiteles néprajza. Ebben saját adatgyűjtése és a felhasznált irodalom alapján bemutatta az Ormánság földjét, népének életét, foglalkozását, népszokásait, a babonás gyógyítgatásokat, dalokat, gyermekjátékokat, ízelítőt adott a betyárvilágból és foglalkozott az egyke kérdésével is. Igen értékes a kötetben a 100 lapnyi ormánsági - tájszógyűjteménye. Több mint 2000 olyan szót szedett össze — tájszótárán kívül — ami irodalmi nyelvünkben . vagy nem volt meg, vagy legalábbis új színt jelentett. Könyvére felfigyeltek az akkori néprajztudósok, írók, politikusok, falukutatók, zenészek, * nyelvészek. És megindult .a vándorlás Kákics felé. Ortutay Gyula, Farkas Ferenc, Bajcsy-Zsi- linszky Endre, Gunda Béla, Va- szy Viktor, Féja Géza, Kodolá- nyi János, dr. Berze Nagy János és még sokan mások keresték fel Kiss Gézát otthonában, hogy tanulmányozzák az Ormánság népének életét és az egykekérdést. Móricz Zsigmondnak 1937 szilveszterén került kezébe Kiss Géza könyve. Leányának: Móricz Virágnak aznap volt az esküvője. Amíg a násznép vigadott, Móricz Zsigmond ezt a könyvet olvasta. Nem tudta letenni. Másnap vonatra ült és két hétre Kiss Gézához utazott Kákicsra. Azután egymás után küldte riportjait Budapestre az Ormánságról és az egyke-kérdésről. Kiss Géza másik értékes müve — amelynek kiadását már nem érhette meg — az „Ormánsági Szótár”, amelyet 1952-ben adott ki a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Keresztes Kálmán kákicsi származású tanár át szerkesztése után. Művének értékét legjobban bizonyítja az, hogy a Nyelvtudományi Intézet, ha népnyelvi gyűjtéssel bíz meg valakit, akkor mintául Kiss Géza szótárát adja az illető kezébe. Kiss Géza népzenei gyűjteményét pedig az Akadémia Nyelvkutató Csoportja vette át és ennek anyagát folyamatosan bedolgozza a Magyar Népzene Tórába. Halálának 35-ik, évfordulóján az Ormánság népe szeretette.l emlékezik ‘meg Kiss Gézáról „az Ormánság szerelmeséről”. Pusztai József \
