Dunántúli Napló, 1982. április (39. évfolyam, 90-117. szám)
1982-04-24 / 111. szám
Ügy árválkodott a kis gyári üdülő a nagy folyó mellett, mint egy régi parasztház, alacsony volt, és keskehy. Friss mészszag, a hosszú verandáról édeskés rózsaillat fogadta az udvarra lépő házaspárt. Még sohasem jáftak itt, félénken nesztelenül haladtak el azs utcára néző szobák mellett, hogy aztán az udvar végében megkeressék a gondnokot. A férj bekopogott a szolgálati lakás ajtaján, a feleség lemaradt, s az udvar teljes hosz- szában telepített rózsölugast csodálta. Ám ahogyan felfogta az udvar takaros rendjét,' a néma üdülő látványa meg- borzongtatta, pedig egyáltalán nem fázott. Az imént, ahogy leszálltak a buszról, az erős délelőtti napfény még égette a halántékát. Mondta is a férje, hogy a folyónál több a napsütés, meg hogy a víz összegyűjti és kisugározza magából a meleget — valami ilyesmit mondott, morfondírozott a frissen metszett rózsalugas mellett ácsorogva az asszony. A férje hamarosan feltűnt az udvaron a félmeztelen gondnok társaságában. A gondnok óriási, nagy fejű kulcsot szorongatott a kezében, észre sem vette, meg sem látta az asszonyt. Amíg-végigmentek az udvaron, a férj akadozva, nagy szünetekkel elmondta, hogy mérnök az üdülőt fenntartó gyárban - igaz, pár’ hónapja dolgozik esek ott, de már sok jót hallott az üdülőről, ezért gondolta, hogy alkalomadtán igénybe veszi a feleségével. Fontosnak tartotta mindezt elmondani. A gondnok nem válaszolt semmit, hosszú, sovány grnyé- ka úgy imbolygott az udvar füvén, mint egy óriási gyertya. Aztán eltűnt a veranda hűvösében. Kinyitotta az egyik szoba ajtaját. Kinyitotta és már fordult is vissza. A mérnök várta, majd csak mond valamit, olyasfélét, hogy „hát ez lenne a szoba”, meq hogy „jó pihenést kívánok", de nem szólt semmit, szó nélkül kiment. A nagy fejű tompa-fekete kulcsot otthagyta az asztalon az üres vizeskancsó mellett. Az asztalt kopott vászonnal takarták le, a vizeskancsóban DÓkhálá szürkéllett. A szoba falát bordóra festették valamikor, de kopott, vedlett volt az is. Sehol sem találtak ablakot. Amint a gondnokot elnyelte az udvar, az asszony végre kimondta, ami mindkettejükből kikívánkozott, hogy „nem erről volt szó”. Hát persze, hogy nem erről volt szó, gondolta a férj is, hiszen megbeszélte ezt a kétnapos üdülést a „vezérrel”, a nagyfőnökkel. Abban egyeztek meg, hogy az üdülő leqjobb szobájában lakhatnak. Ö maga — milyen jól emlékszik — . kétszer is elismételte, igen szerényen, egyáltalán nem tolakodva: „csupán két éjszaka, két éjszaka, vezérigazgató elvtárs .. És erre megkapták a legrosszabb szobát. Amikor belépett a vezérigazgatóhoz, a titkárnő éppen szalvétát bontott ki, és a fényes íróasztalra terítette. A szalvétára helyezte a kis tálcát, rajta a mély tányérban a túróstésztaBalázs József A GONDNOK mnBBBH halom olyan formájú volt, mint egy miniatűr piramis. — Ma éz lesz az ebéd — közölte a titkárnő. A vezér nem járt az üzemi konyhára ebédelni. „Nincs rá ideje” hallotta a mérnök mór az első ndpokban, amikor a fejlesztési osztályon erről beszélgettek. • A titkárság garzon-' konyhájában főztek a vezér- igazgatónak, de ezen nem csodálkozott senki, hiszen a „nagyfőnöknek" elévülhetetlen érdemei voltak, ő csinált ,a „semmi kis kócerájból” modern gyárat, nélküle szélnek ereszthették volna a munkásokat. A fiatal mérnök mór az első napokban tudomást szerzett az elévülhetetlen érdemekről, s mivel ő maga azon kívül még/ semmit sem produkált, hogy megszerezte a diplomáját, igazán elismerte a „vezér" teljesítményét. — Most végezte az egyetemet? — kérdezte a vezér, miközben hozzálátott a túróstész- ta-halom eltüntetéséhez. Villája hegyével a barnálló töpör- tyűszemeket nyomogatta. — Helyes — mondta aztán, meg sem várva, hogy ő kinyögje a választ. — Fogunk mi még találkozni. Csak dolgozzon minél jobban és pihenjen. Már említette Évike t itt titkárnője felé bökött a villával — hogy a hét végén üdülni akarnak. És egy fürdőszobás szobát kérnek... — Kis szünetet tartott, aztán folytatta. — Nyugodtan mondják csak meg a gondnoknak, hogy a fürdőszobás szobát használhatják. Egy ideig még maga elé nézett, mintha még mondania kellene valamit, aztán mégis úgy döntött, hogy véget vet a beszélgetésnek. A mérnök elégedetten lépett ki az ajtón, s örült, hogy megfogadta a többiek tanácsát: ha az üdülőbe akar menni, és a legjobb szobát kéri, szóljon a vezérnek. Még nem ismerte jól a viszonyokat, ezért nem/ kérdezte meq. hogy miért éppen a vezérig kell menni, dehát majd csak kiderül előbb-utóbb, gondolta, az a fontos, hogy most úgy élhetnek majd két napig, mint egy szállodában, lesz fürdőszobájuk, állandó meleg víz... Gyorsan döntött, és a gondnok után sietett. — Nem kapott értesítést, hogy a fürdőszobás szobát legyen szíves kinyitni? A vezér- igazgató elvtárs titkárnője megígérte, hogy felhívja önt — hadarta kissé feldúltam Nem akart a qondnokkal rögtön az első néhány percben összeveszni, ezért még egyszer, udvariasan megkérdezte: — Biztosan nem telefonáltak? A titkárnő, Évike... Az eddig hallqatag gondnok közbeszólt, rekedtes, fáradt volt a hangja, levegőhiánnyal küszködött, de - és ezt a mérnök Weöres Sándor A HEGYEK ÁLMA Miről álmodnak a szántatlan-vetetlen hegyek fenyvesekkel övezetien fehér turbánjuk alatt? A leszökdelő erekről s a bányák érc-lakta mélyeiről s a sokféle tarka vigalomról lent a völgyben. Talán egy tanítóról aki lépesmézet perget és vigyáz a méhrajokra hogy nász idején el ne gomolyogjanak. Talán egy gazdasszonyról aki a csibéket őrzi a nagy hegyi rabló madaraktól. De az is lehet hogy az ö álmuk magasabb és idegenebb: az égi felhők hordják-viszik és a mennybolt üressége. Kiss I. Mária illusztrációja azonnal megérezte - fölényesen, igazsága teljes tudatában utasította' vissza: — Amiről beszél, az a vezér szobája. Az neki van fenntartva, kérem. — Az a szoba... - a mérnök nem értett az egészből semmit. — A fürdőszobás szoba a vezérigazgató elvtársé — magyarázta a gondnok lassan, mintha különösen nehéz felfogású embernek tartaná. — Amióta én itt vagyok, az övé... - ezzel belépett a lakásába, lezárva a vitát. — Kizárólag az övé? — lépett utána a mérnök, az ajtót nyitva hagyva maga után. — Kizárólag — bólintott rá a gondnok, aztán hátat fordított a mérnöknek, nem értette, hogy ennyi magyarázat után mit akar még tőle ez az idegen ember. A mérnök visszasietett a feleségéhez. Most már értette, hogy miért küldték az osztályról a vezérhez. A szoba az övé, tőle kell tehát elkérni, a többiek is nyilván így csináltak, ha üdülni akartak . .. „Ha akartak” - nézett körül a néma udvaron, mert vendégeknek, pihenő embereknek nyomát sem látta sehol. A felesége azt tanácsolta, hogy vegyenek két üveg, bort. Odaadják, s a gondnok ki fogja nyitni azt a szobát... Ezt találta ki, míg a férje a gondnokkal próbált zöldágra vergődni. , De a gondnok nem fogadta el a bort. Hiába akarta otthagyni a konyhaasztalon. A gondnok visszanyomta a kezébe, és halkan csak ennyit mondott: — Legyen szíves magamra hagyni... A mérnök úgy döntött, hogy felhívja a vezérigazgató titkárnőjét. A gondnok megengedte, hogy telefonáljon az ő lakásáról. A titkárnő közölte a gondnokkal, hogy ő úgy emlékszik, a vezérigazgató elvtárs átadta a szobáját erre a hétvégére. — Ügy emlékszik - vonta meg a vállát a gondnok. — Erre nem nyithatom ki a szobáját. Én, kérem, innen szeretnék nyugdíjba menni... — tette még hozzá.. - És különben is, a titkárnő még a maga nevét sem tudja — húzta el a száját. Végképp nem értette, mit akar még tőle ez az alak. A mérnök most már a vezér- igazgatót hívta fel a lakásán. A felesége vette fel a kagylót, és röviden közölte, hogy a férjét nem tudja a telefonhoz hívni. A mérnök zavartan adta elő, hogy miért is telefonál. — Ehhez én nem tudok hozzászólni — mondta hidegen az asszony. Halkan, ünnepélyes hangon még hozzátette. — A férjem helyett én nem utasíthatom a gondnokot, sem a feleségét, ez kérem,, méltatlan lenne hozzánk . .. — Ezt nem értem — szólt közbe a mérnök. Az asszony ingerülten folytatta : — Én önnel, uram, még sohasem találkoztam, mintha egy vadidegennel beszélnék ... miért magyarázzam meg, hogy megértse? — Igaza van, asszonyom, elnézést — visszakozott kétségbeesve a mérnök. A vezérigazgató felesége letette a telefont, s a mérnök eldöntötte, hogy most azonnal itthagyja az üdülőt, feleségestül, s örökre elfelejti azt a percet, amikor eszébe jutott, hogy pihenni akar. Különben is, kirándulhatnak, strandolhatnak — miért kell nekik éppen idejönni, éppen ide. ahol olyan néma, halott minden, mint egy szellemvárosban. Visszament a feleségéhez, és annyit mondott: — Csak addig maradjunk, amíg nyugodtan ... — mutatott a rozoga ágyra. — Itt? Soha! - húzta el a szóját a felesége. — Csak nem képzeled? Hogy ez a félbolond gondnok ránk nyissa az ajtót? Nem láttad a szemét? Akár az őrülteké! — Láttam — hagyta rá a férje. - Csak eszembe jutott, hogy otthon anyád még éjszaka is figyel. itt legalább addig nyugodtan maradhatnánk. — Hogy töltenél el egy nyugodt percet ezzel az alakkal egy fedél alatt? - méltatlankodott az asszony, közben kétszer is belerúgott lapos kis bőröndjükbe, amibe olyan lelkesen csőmagolta be a hétvégi pihenéshez szükséges holmikat. — És te még ebben a gyárban akartál karriert csinálni? — csattan fel újra, tehetetlen dühében a férje ellen fordulva. — Ebben — bólintott rá a mérnök gépiesen, aztán felkapta a fejét! — Milyen gyárban? — Milyen gyárban? - ismételte a felesége, és durcásan az ujjait vizsgálgatta. — Te mondtad, hogy itt tudsz gyorsan előrejutni. — A nő várt egy kicsit, majd még kíméletlenebből folytatta: — Azt mondtad, pár év, és máris osztályvezető leszel. A férfi úgy tett, mintha csak jelentéktelen apróságot vitatnának meq, szelíden magyarázta: — Úgy nézett ki. Eleinte. Minden úqy látszott — majd, méq mindig halkan megkérdezte: — Éppen most kell ezt megbeszélnünk? — Én nem tudom, hogy mikor - válaszolt a felesége, és felgyorsította mozdulatait, felkapta a bőröndöt, s nagyokat lépve már repítette is maga mellett. — Várjál csak — állította meg szelíden a férje. — Te láttad a •gondnok feleségét? Azért kérdezte, mert a telefonban a vezérigazgatóné a gondnok feleségét emlegette, de ö ezen a félmeztelen férfin kívül egy árva lelket sem látott az üdülőben. — Nem, de mit akarsz a gondnok feleségével? — fordult meg az asszony az ajtóban. — Semmit — legyintett a férfi. majd még egyszer körbepillantott a szobán, mielőtt végleg kilépne az ajtón. Az asszony a kiskaput nyitotta, amikor egy alacsony, olajos ruhás ember köszönt rájuk. — A rokonai? — kérdezte. Nem értették a kérdést. — A gondnok rokonai? — ismételte a kis ember, az udvar felé intve. — Nem, dehogyis — mondta gyorsan a mérnök. r- Már azt hittem, hogy rokonok — folytatta az ismeretlen, majd magyarázólag hozzáfűzte —, autószerelő vagyok, itt lakom a szomszédban. Álltak egy pillanatig. Az asz- szony alig palástolt türelmet- fenséggel tette át a bőröndöt egyik kezéből a másikba. Érez- 'te, hogy a férfi szeretne mondani valamit, ártatlan gyermekszemekkel méregette őket, nem tehette hát meg, hogy ellépjen, hogy szó nélkül faképnél hagyja az alacsony emberkét. Meg kell hallgatnia, legalább egy mondat erejéig, aztán közbevághat valamilyen általánossággal és azzal az indokkal, hogy sietnek, otthagyja. — Meghalt a felesége — bökte ki megilletődötten a mondanivalóját a szomszéd, nyilvánvalóan a gondnokról beszélve. — A gondnok felesége? — szólalt meg a házaspár szinte egyszerre. — Tegnap temettük, szépen, tisztességgel, egyházi módra, ahogyan illik. Nincs ennek egyetlen rokona sem — csóválta meg a fejét a kis ember. — Állítólag van valakije falún, de a temetésre ném jött el, ezért gondoltam, hogy maguk a rokonok — Nem, mi nem vagyunk — rázta a fejét a mérnök. — Meghalt, kérem, és most az én barátom azt hiszi, hogy kiteszik innen, mert hogy a felesége . . . Az alacsony ember nyelt egyet, bámulta az üdülő udvarát, mintha azt várná, hogy megjelenik a gondnok, és odajön hozzájuk. — Én pedig azt mondom neki — folytatta, mintha már régóta ismerné a házaspárt —, hogy nem nyúlnak őhozzá, kérem, egyetlen ujjal sem . .. Igaz, ami igaz, főzni nem tud, mert a megboldogult felesége finomakat főzött a vezérigazgatónak is, meg a családjának is, ha itt pihentek ... Valóságos cseléd volt az, kérem, de meg kell hagyni, örömmel csinálta. Bár az is lehet, kérem szépen, .hogy az állápért csinálta.. Ugyebár' lakást is kaptak, fizetést is, a munkát is ki lehet bírni.-.. — ezt már csak úgy mellékesen tette .hozzá, közben rosszat sejtve bámulta az udvart. — Egész nap, nem láttam, csak nem lett valami baja? — Mi teljesen idegenek vagyunk itt, ennyire nem ismerjük a körülményeket — mondta a mérnök, csak hogy végre megszabaduljanak a bőbeszédű szomszédtól. Az tétovázott még egy kicsit, aztán belépett a kapun és elnyelte az udvar, a pompázó ró- zsalugcs. A mérnök és a felesége már a buszmegállóban állt, amikor feltűnt a kis ember az utcán, szinte szaladt feléjük. — Kérem — kiáltotta már messziről —, jöjjön velem, ez magára csukta az ajtót! A mérnök visszarohant vele ez üdülőbe, de akkorra már tárva-nyitva állt a gondnoki lakás ajtaja. — Nem értem — motyogta a szomszéd. A gondnok a villanytűzhely mellett ült, felnézett az őt fürkésző két emberre. — Telefonált a vezérigazgató elvtárs. Kinyitom a szobát, jöjjenek — mondta halkan a mér• nőknek. Hangja rekedt volt, kábán, mintha hetek óta nem aludt volna, tántorogva nyúlt a kulcsért. — Nem kérjük — rázta meg a fejét a mérnök, és elindult a buszmegállóban várakozó feleségéhez. HÉTVÉGE 9.
