Dunántúli Napló, 1982. március (39. évfolyam, 59-89. szám)
1982-03-27 / 85. szám
Népéleti monográfia Szegedről A szegedi nagytáj népéletét bemutató — Bálint Sándor: A szögedi nemzet című monográfia harmadik, befejező része a napokban jelent meg. Amíg az első két rész a város — benne a hozzátartozó nagy kiterjedésű tanyavilág, és az onnan kirajzott települések lakóinak tárgyi világába kalauzol, addig a most megjelent harmadik rész a „szögedi nemzet" népszokásait, népköltészeti hagyományvilágát mutatja be. Nagy elődök — Dugonics András, Kólmány Lajos — nyomdokain 'haladva alkotta meg kétkötetes főművét Bálint Sándor, amely egyúttal az első, átfogó összegezés is Szeged társadalmi, népi és vallási életéről. A harmadik rész elején az emberi élet — a család, a születés, a játék és játékkészítés, a katonaélet, a házasság, az egészség, a betegség és annak sok válfajának népi orvoslása, valamint a halálvárás, halál, temetés — kultikus világába pillanthatunk be. Igen gazdag anyagot ad közre a hét szegedi napjaihoz kapcsolódó hiedelem és szokásvilágából is. Szavaival: „A hét napjainak nemcsak az ünnepektől, jeles napoktól függően, hanem önmagukban is megvan, megvolt a maguk szegedi hagyomány- és hiedelemvilága." Sok helyen eme szokások ma is élők. A hitélet népi hagyományainak vizsgálata Bálint Sándor egyik fő kutatási területe volt. A szegedi hitélet számos paraszti, népi jellegzetességet őriz, amelyekkel együtt azon a katolikus etnikai tájcsoportjaink közé tartozik, amelyek a szakrális megszokásaikat őrző népszigetekké váltak. Ebben a résziben szentel helyet a szerző a régi szegedi templomok bemutatására, de szól az útszéli keresztek világáról, a „szent- emberekről”, akiknek jeles képviselője volt a tápai Fütyű Pista és a szegedi Engi Tüdő Vince. Gyógyításaik emléke a mai idősekben ma is él. Alapos, megint csak a sokévtizedes szorgalmas kutatómunka eredménye a Szeged népköltészetéről szóló tanulmánya. „Népnyelvünk legnagyobb remeklései közé tartoznak a közmondások, a paraszti életbölcsességek színes megfogalmazású, csattanó tömörségű kifejezései.” Mese- és mondavilágunk rendkívüli gazdagságára mutat a Kálmány- tól Bálint Sándorig terjedő időszakban gyűjtött és nagyrészt kiadott anyag, amelynek összegezését a balladákról szóló, kivételes gazdagságú anyag is reprezentálja. A szegedi nemzet zenéje címmel Paksa Katalin tollából olvashatunk alapos tanulmányt, amihez a szerző 286 dalt közöl kottával. Méltó helyet ád a szegedi népzenekutatás úttörőinek is, hiszen e gyűjtés története 130 évet foglal magába. Erdélyi Jánostól Kodályon, Bartókon, Lajtha Lászlón, Péczely Attilán és Bálint Sándoron át napjainkig mintegy 1300 dalt jegyeztek le. A közlést alapos válogatás előzte meg. A táncélet szegedi múltját Bálint Sándor kérésére Felföldi László múzeológus-folklorista dolgozta föl, s ez egyúttal az első összegezés is a szegedi nagytáj néptánc-hagyományairól. Ám terjedelemből is érzékelhető, hogy bár minden föllelhető részletre igyekezett odafigyelni, erről a témáról még van megírni való. Az Utószóban meghatódot- tan köszön el olvasóitól Bálint Sándor. Ez a búcsúvétel minden bizonnyal kopogtatás is ott, ahol már régóta tisztelt és szeretett vendég volt. Hiszen műveivel — amelyekkel véglegesen beírta nevét a magyar néprajztudomány nagyjai közé — ma is közöttünk él és nevel — nemzedékeket. IFJ. LELE JÓZSEF Mire jó a tűz? Neand Andor, a neandervölgyi ősember örömében akkorát ugrott, hogy majdnem visszakerült ismét a fára ... — Ősemberek ... ősemberek...! — sivította. — Felfedeztem a tüzet... Halljátok kissé még hegyes füleitekkel torokhangú szavam ... Lássátok mélyen ülő szemeitekkel, hogy én, Neand Andor, az ősember felfedeztem a tüzet! — Az meg mit ugrál ott? — makkantotta And Nea, a fáradt özvegyasszony, felfigyelve Neand Andor üvöltöző örömére, de a horda tagjai nem válaszoltak az özvegynek, hanem csak pattintgatták tovább a köveket, fülük hegyét sem mozdítva a lelkes üvöltözésre. — Ősemberek! Társaim! Hát nem látjátok? Tűz van. Van tűz. Felfedeztem a tüzet — szökdécselt tovább egyre izgatottab- ban és reménytelenebből is Neand Andor, de a horda látszólag oda sem figyelt rá. Mióta lejöttek a fáról, oly sok érdekes meglepetés érte őket, például a bunkó használata, a pattintgatás öröme, a hús, íze, hogy olyan ősemberi hülyeségekre, ami fényt ad, mint * a nap fent, de mégis lent van, nem adott senki. Különben is Neand Andor abszolút laikus volt a hordában. Nem kapott soha semmiféle hátbaveregető felhatalmazást még arra sem, hogy pattintgasson, hogy feltaláljon valamit. Még a vaddisznó nyomát se nemhogy a tüzet. Amiről azt sem tudta a horda, hogy mi az, és minek az. Obszi Dián, az öreg férfi, aki túl volt már jóval a harmincon, végül csak felfigyelt Neand Andor meg nem szűnő üvöltözéseire. Odacammogott hát a kétségtelenül meleget árasztó tűzhöz, meg a lelkesen ugrándozó hordabéli feltalálóhoz. — Mi ez? — Tűz — mondta már tagoltan Neand Andor. — Mi az, hogy tűz? — Ez! — mutatott a feltaláló a tűzre. — Mire jó? — kérdezte kicsit sajnálkozva gügye hordatársa felett Obszi Dián. — Nem tudom ... De feltaláltam. Van tűz! — hajtogatta makacsul Neand Andor ___ — Nem tudod, hogy mire jó? Akkor minek? - lépett közelebb a tűzhöz Obszi Dián, hogy megfogja és megnézze, mitől fényes, mitől meleg az. Óriásit ordított, amint megégette a kezét. Először az ordításnál is nagyobb pofont adott a tűz feltalálójának, aztán fájdalmasan nyalogatni kezdte megpörköiő- dött kezét, majd tűnődéssel folytatva, lelkes vigyorral fejezte be. — Én már tudom, mire jó ez — mutatott most már kéllő távolságból és tisztelettel a tűzre Obszi Dián. — Húst sütni! — mondta megelégedetten az öreg férfi és elrohant, hogy a Neandervölgyi Feltalálók Hivatalához benyújtsa találmányát, melynek címe: Flambírozott pecsenye obszidian módra. Neand Andor nevét régen elfelejtette volna a történelem és a tudomány, ha e sorok írója nem őrizte volna meg nevét és tettét, ím, az utókor számára. Gyurkó Géza Arató Károly Lehető? Kampis Péter emlékezetére Hasonulni? Lehető? Minden életek alkonyán a halál kinevethető? Hétköznapok göröngyein ki a lépegető? A múltból a képzelt jövőbe bukdácsolva igyekező? A maga árnyékát hiába üldöző? Nulla fok és száz Celsius között életével remegő? Fűcsomók közt a kő. Maka/ Ida A színezüst halálig Ezüstös nyírfalomb fölött bronz pillangó cikázik. Arannyá lobbant alkonyat kísér el hazáig. A nehéz aranytűz mögött a nyír ezüstje játszik, és amikorra este lesz, ellátni már a fák között a szinezüst halálig. Salamon Erzsébet Lelkem keresztjével (Nagymamái m nak) a ® súlyosat nyílik a virág — a muskátliknak feszülsz töppedt kis kézből kajszit kaptál szépek a ráncok hogy dalolt mostan kettéhasad és néz a csönd — GYÚJTOK EGY GYERTYÁT. Bencze József • Apám Eljön értem szekerével, át az országúton, messzeségbe, nem merül ki, nem öregszik, sorsom elől nincs mentsége. Kalap Vettem egy kalapot. Nem akármilyen, feketét, széles karimájút, szürke szalaggal. Meghökkentően olcsó volt, holott gyapjúkalap, a fantázianeve Mexikó... és az 1867-es alapítású budapesti kalapgyárban gyártották. Mindössze 175 forintba került. Potom pénz ezért a minőségért és ragyogó formáért. Egy hibája van csupán: nem jó gazdát talált. Én ugyanis nem merem föltenni. Ahhoz túl elegáns, tú| festői. Most ott lóg az egyik könyvespolcom sarkán, mint alkalmankénti gyönyörködésem szemérmes tárgya, várja miként alakul a sorsa. Néha elgondolkodom róla. Alighanem azért volt ilyen olcsó, mert ez a fazon nem divat manapság, és akik készítették, így akartak szabadulni tőle. Az utóbbi években a keskeny karimájú kalapok voltak divatban. Az olyan kalapok, amelyek masszívan ülnek a viselőjük fején, és mintha azt akarnák elhitetni magukról, hogy ők voltaképpen nem is kalapok, hanem csupán a hűvösség, a szél, a napsugárzás. .. és egyéb ártalmak ellen való alkalmatosságok. És hogy nem ők a fontosak, han^jn ami alattuk van. Persze a prak, tikum...! Csak semmi látványosság, semmi feltűnősködés, festőies póz ... A kalap végtére is nem dísz, hanem ruhadarab. A komolyabb embereké. A praktikumot mindenek előtt valónak tartó komoly fiatalság valahogy mégsem kapott rá erre a keskeny karimájú kalapra. Az ő tartósnak ígérkező — bár- többnyire kérészéletű — fejviseletük egyelőre a hosz- szabb-rövidebb haj, amit ugye nem szeretnek véka alá rejteni. A mostani fiatalság — kalappal szemben vallott — konzervatív elvei jó húsz évvel ezelőtt meggyökereztek nálunk, így már az én generációm (harmadik évtizedük végét taposok) is idegenkednek .tőle. Húsz-egy- néhóny évvel ezelőtt a kalap a férfiak fején amolyan kispolgári hetvenkedésnek tetszett — kivéve egy-két egészen komoly és az akkori körülményekre fittyet hányni tudó embert. Még korábban a fej is amolyan kispolgári csökevényféle volt, nem is igen érdemelt mást, mint svájci sapkát. Szóval itt van most ez az én szép új kalapom, és nem merem viselni. Miért? Magam sem tudom. Egész eddigi életem során igyekeztem kerülni az ilyan jellegű föltűnést. Nem igen szerettem, ha az utcán éppen egy feltűnő ruhadarab miatt fordultak utánam. Na és most? Most sem szeretem az ilyesmit. Az az érzésem, ha föltenném az utcán a kalapomat, megmosolyognának, a barátaim pedig egyenesen kiröhögnének. Akadnának persze olyanok is, akiknek utánam fordultukban ezek a kérdőmondatok fogalmazódnának meg az agyukban: Mit akar ez a marha? Nem fér a bőrébe? Mit ugrál itt ebben a hülye kalapjában? Jóllehet, én becsületes, törvénytisztelő állampolgár vagyok, igyekszem mások hasznára lenni ... stb. De kit érdekelne mindez a kalapom láttán? Ki törődne azzal, hogy mi van alatta? És tényleg: ki törődik azzal, hogy mi van a kalapunk alatt, a fejünkben? Mire gondolunk, akkor, amikor egy kalap, egy nadrág, egy simára borotvált, vagy szakállas arc alapján megmérettetünk és elkönyvel- tetünk itt és ott nap mint nap ... Nézem a könyvespolcom sarokdeszkáján díszelgő kalapomat. Megszerettem. Ha jól meggondolom, jelenleg ez az egyetlen olyan - nem örökölt, nem ajándékba kapott —„ „ruhadarabom" (remélem, megbocsátja a sértést), ami csak így öncélúan, önmagáért valóan van, létezik a környezetemben. Néha azért itthon fölveszem, megsimogatom, elgondolkodom sajátos sorsa felett. Néha csaknem megszólítom, hogy megmagyarázzam neki a helyzetet, a tényállást. Legszívesebben azt mondanám neki: — Nézd, én nagyon szeretlek téged, hiszen azért is vettelek meg, bár nfár a boltban is mosolyogtak rajtam, amikor fel - próbáltalak... Azért vettelek meg, merf megszerettelek, mert mindjárt az első pillantásra szemet szúrtál nekem, szépségeddel, festői vonalaiddal, eleganciáddal ... De nem tehet- lek a fejemre. Tudod, ez a mostani nem a te időd. Várj! Várj egy derűsebb . .. évszakra! Majd akkor... .Meglátod, másnak is tetszeni fogsz. Nem ..irritálsz” senkit. Ellenkezőleg: aki csak meglát, azt mondja majd: — De szép kalap. Nézd, asszony, nekem is ilyen kellene! Ez a helyzet. És még valami. De ezt csak neked mondom titokban, hogy tudd: tulajdonképpen rokon lelkek vagyunk. Vettem egy kalapot. Néha fölteszem estelente és benne nézem a világpolitika nagyjait a tv-ben. Nekik nincsenek kalap-problémáik. A kalap diplo- máciailag is elfogadott viselet. Miközben e felelős emberek eszmefuttatásain rágódom, jó érzés tölt el, hogy én a magam részéről nem fegyverekre és egyéb hadi kiadásokra- költöttem el (talán nem is fölösleges) pénzem egy részét, hanem kalapra. Csak az a kár, hogy nem merek benne mutatkozni a nyilvánosság előtt. Bebesi Károly HÉTVÉGE 9. Németh Miklós metszete
