Dunántúli Napló, 1982. március (39. évfolyam, 59-89. szám)
1982-03-13 / 71. szám
GONDOK, BAM ÁTOK, ÖRÖMÖK... ■ Kákics kincse a gyermek? ......nem hajmeresztő, hogy eb ben a községben a házak legnagyobb része be sincs vakolva! Ügy merednek a gyenge téglafalak, ahogy felrakta'őket a kőműves, még be sincsenek pucolva. Harminc évvel kevesebb ideig fognak tartani. No de ők ezen nevetni fognak. Harminc év! Hát hiszen ők el vannak szánva rá, hogy harminc év múlva már egy magyar sem lesz Kákicson. Addig azonban önmagukat csalják, hogy van még egy- egy édes kisgyerekük." Móricz Zsigmond sorai motoszkálnak a fejemben, miközben a kákicsi aszfaltút szélére kicsapódott havas latyakot tapossuk fotós kollégámmal. Kákics ma szép, szebb mint valaha; a porták rendezettek, a megfiatalított öreg házak dacolnak az idővel, mindössze néhányról hullik a vakolat, de azokról is csak azért, mert gazdáik elköltöznek. Sokan elhagyták az utóbbi évtizedekben szülőhelyüket; 1910-ben még 612-en élték mindennapjaikat Kákicson, az 1980-as népszámlálás szerint most csupán 289- en, a felnőttek zöme azonban nem paraszti munkával keresi kenyerét. Sokan bejárnak a négy kilométerre lévő Sellyére, illetve a távolabbi Pécsre. Az ipar csábítása Kákicsot sem kerülte el .. . A falut, református lelkésze, az Ormánság neves kutatója, Kiss Géza tette országos hírűvé, akinek emléktáblája a parókia épületének falán idézi a múltat. Azt a múltat, melyben Kákics a „magyar népélet utolsó fészke". Sárral, gürcöléssel, boldogulni vágyással . . . egyké- zéssel. Mert Kákicson szerették a gyermeket, — az egyet. A faluban 1915-ben 6, 1916- ban 3, 1917-ben 1 gyerek látta meg a napvilágot; 1950- ben 15 gyerek született. S manapság? Tavaly három gyermek jött világra . . . — Nekem az egy gyermek elég lenne, de a férjem szeretne még egyet, egy kislányt. — S miért elég az egy? — Többet meg tudunk neki adni, mintha több lenne. A sötét szobát erős lám6. HÉTVÉGE pa világítja be, sokan vagyunk, anyós, a férj testvére, egy pécsi rokon, a másik szobából a beteg, ágyhoz kötött nagymama néz ki. A központban a négyhónapos Lacika van, aki szemmel láthatóan jól viseli a népszerűséget, szüntelenül mosolyog. A család szemefényét anyukája tartja karjában, ha nem tudnám, hogy az övé a kicsi, a nővérének nézném. Kovács „csúffá tette a kákicsi népet .. Lászlóné gyengéden dajkálja kisfiát, tizenhat éves gyerekarca el-elpirul kérdéseimkor, s hogy takarja az izzást, Lacikára hajol. Ha mostanság feltennék a kérdést a kákicsiaknak, hogy szeretik-e a gyereket, az érzékenyebbek még a faluból is kizavarnák az illetőt, s bizonyára még utána is ordítanának, hogy hogyan lehet ilyent kérdezni. Hát a csudába, hogyne szeretnék a gyereket ugyanúgy mint Pécsett, Hajdúnánáson, vagy éppen Tokióban. Hisz a világ a gyerekeké, s ez Kákicson sincs másképp. — Milyen ma Kákicson élni?- Hát jó, - válaszolja sebtiben Horgas Ferencné, s olyan jóízüet kacag hozzá, hogy a kredencen még az üvegpoharak is összekoccannak. — Tudják kedveseim, ebben a faluban egy mindenkiért, mindenki egyért. Nagyon szeretek itt élni. — Régebben is így volt, hogy mindenki egyért... — A, dehogy. Mi 1949 óta lakunk Kákicson, de ez a hatvanas évek elejétől alakult ki. Valahogy átformálódtak a lelkek. Miközben beszél a barátok segítőkészségéről, a tsz-beni 7 forintos órabéréről, a háztájiról, melyben most „csak" két tehén, egy disznó, s aprójószág van, a tűzhelyre néhány hasáb fát dob, s kávét készít. S nevet, nevet. Arca azonban elkomorul, mikor unokájáról beszél, a mozgás- sérült kislányról, aki azt kérdezte tőle, hogy „ugye mama, azért férjhez fogok menni?" Szemébe könnyek szöknek, s hogy ne lássuk, hogy sír, elfordul, s a két macskát tereli le a díványról. — Gyermekei? — Na, azok aztán kiszúrtak velem - mondja komolyan, aztán pagyot kacag hozzá. — Férjhez mentek mindhárman, így most nin: csenek kislányaim. De mindegyik megtalálta a számítását. — Három gyerek? — Igen leikeim, három kislányt hoztam a világra. Az valóban igaz volt, hogy az Ormánságban egykéztek, szegény anyám is abba halt bele . .. Egy gyereket akartak a gazdák, hogy a föld ne menjen széjjel. Az ötvenes évektől azonban ennek nem volt jelentősége. örülök, hogy három gyereket szültem, mert nagyon igaz, hogy egy gyerek, nem gyerek. Váratlan betoppanásunk nem hozza zavarba a jóbe- szédű asszonyt, de többször mentegetőzik, „nem szokott ám nálam ilyen rendetlenség lenni", s mesél férjhezmene- teléről, férjéről, aki a MÁV- nál dolgozik, „ha isten éltet minket, együtt megyünk nyugdíjba”, eddigi életéről, melyet szépnek tart. — Csak tudja az a baj, hogy öreg vagyok és csúnya, — de ezt is olyan csilingelőssel, hogy nem is próbálom tovább győzködni, hogy engedje magát lefényképezni .. . — Hogy kinyomtassanak az újságban, hogyisne, - inkább fogyasszák el a kávét kedveskéim. Ugye finom? A hófehér hajú Farkas Józsi bácsi a konyhában ücsörög, mikor belépünk. Nyolcvan évvel ezelőtt született Kákicson, a szülei is itt éltek. A takaros házban csapból folyik a viz, fürdőszoba is van. Az idős ember hozzátartozói dolgoznak, a napjait egyedül tölti, „csak üldögélek a csöndben, néha olvasgatok, a rádiót nem igen szeretem, a legjobb a csönd”. Móricz Zsigmondról beszélgetünk, akivel az idős ember többször találkozott az író kákicsi látogatásaikor. — Csúffá tette a kákicsi népet, pletykázó egy ember volt. — Miért, nem volt igaz amit leírt? — Nem, mert a szegényebb népnek 4-5 gyereke is volt, csak a tehetősebbje egyké- zett, hogy ne follyon szét a föld. Aztán azt mondja Móricz, hogy, itt unatkozó, szomorú emberek éltek, akik nem szeretnek dolgozni. Éppen ellenkezőleg volt ez, mert Kákicson a nehéz életnek is tudtunk örülni, s az itteni népek, afféle kaparj kurta elvet vallottak, a va- gyonosodásért dolgoztak. A szellemileg teljesen friss embei; nyugodtan, megfontoltan beszél. Kezét összekulcsolja ölében, néha megsimogatja nadrágja élét. — Higgye el, a betevőért meg kellett dolgozni, nem jutott idő henyélésre. A sellyei iskolában találkozunk Petkó Jenővel, maga is kákicsi születésű, a könyvtárszobában éppen vége a magyar órának, de gyerekek egy csoportja karéjban kérdez körülötte, s nagy szemekkel várják a válaszokat.- Érdeklődőek a tanulók, de az a nagy tudós iránti vágy nincs bennük. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a szőkébb környezetük múltja iránt nem akarnak fogékonyak lenni. A körzetesítés miatt a kákicsi gyerekek is ide járnak, s szomorú tény, hogy az Ormánság kultúrájáról keveset tudnak. Pedig van irodalma, s én azon vagyok, hogy ezt megismerjék. M esél a Móricz Virágnál tett csoportos látogatásról, a szinjátszókörről, a kutatómunkáról. Jó ismerője az Ormánságnak, s azt szeretné, ha tanulói is azzá válnának az általános iskolából kikerülve.- Én 1949-ig éltem Kákicson, s édesanyámmal rajta vagyok azon a képen, mely a Pesti Hírlapban jelent meg 1938-ban Móricz Zsigmond riportjában. Ebben volt az, hogy egy tehén, egy borjú, azaz, hogy a kákicsi asszonyoknak. csak egy gyerekük van. Ez részben igaz is volt, de ezt a kákicsiak nagyon rossz néven vették. Annyira, I hogy a pécsi piacon, mikor találkoztak az íróval, meg is akarták dobálni. Ezt Zsuzsi néni mesélte, aki nemrég halt meg, 96 éves korában. Kákics ma egyike Baranya megye aprófalvas településeinek, sem jobb, sem rosszabb az átlagnál. Ugyanolyan emberek élnek itt, mint az ország más részeiben, ugyanolyan gondokkal, bánatokkal, örömökkel. Roszprim Nándor Fotó: Kopjár Géza .......az Ormánság kultúrájáról keveset tudnak.” ■ ■■MOT Kettős szorgalommal Er letszínvonalunk idei kilátásai örömteli ujjon- gásra nem adnak okot. Az országos program az élet- színvonal megtartását tűzte ki célul, mégpedig nem a tavalyi, hanem az 1980-as szinten. (Az elmúlt évben „túlteljesült" az egy lakosra jutó reálkereset összege, s ennek böjtjeként most némi, 1 százalék körüli visszaesés várható.) Mindemellett az egyes családok, a különféle munkahelyeken dolgozók különbözőképpen fogják érzékelni az életszínvonal változásait, hiszen a tervek egy statisztikai átlagot vesznek alapul. Persze mindenki azt szeretné, ha abba a csoportba tartozna, amelyikre az átlag fölötti lehetőségek a jellemzők, s nem azok közé, akik az átlagtól is elmaradó életnívóval kénytelenek beérni. Mennyiben függ tőlünk, a saját akaratunktól, hogy az előbbi kategóriába soroltassunk? Úgy gondolom, hogy elég tekintélyes mértékben. Habár az idei béremelések átlaga nem sokban múlja majd felül az árindex növekedése okozta drágulásokat, a bérek elosztásánál azonban fellelhetők a szükséges differenciálási törekvések. Vagyis, aki többet vállal, értékesebb munkát produkál másoknál, az nagyobb mértékben részesül a bérfejlesztésekből, míg akik erre nem kaphatóak, esetleg kima- lodnak belőle. A munkahelyeken növekszik a becsülete azoknak, akik nem a „jelenléti díjra" aspirálnak, hanem — pontosságban, minőségben, a produktum értékében — mérhető módon többre vállalkoznak a kötelezőnél, az előírtnál, az átlagosnál. Van, ahol az ilyen többet akarókat a teljesítménybérezés, a minőségi prémiumok rendszere teszi érdekeltté a versenyben. Másutt túlórával, a hivatalos munkaidőn kívül önkéntesen vállalt többletmunkával (működési engedély szakmunkásoknak, szerződés a vállalattal bizonyos szolgáltatások ellátására, vállalati gazdasági munka- közösség stb.) lehet többet keresni. Némely munkakörben pedig az ésszerűsítések, újítások, netalán találmányok adnak olyan lehetőséget, amely az egyén és a közösség számára egyaránt gyümölcsöző. Köztudott, a munkásosztálynak körülbelül a fele falusi településeken él. A „kétlaki" jelző egy évtizede még afféle pejoratív értelmű megbélyegzés volt. Mivel ma már egyértelmű, hogy ennek á háztáji szorgalomnak nagy része van a kiegyensúlyozott— nem egy környező országban irigyelt — élelmiszer-ellátásunkban, manapság erkölcsi, társadalmi megbecsülés övezi, emellett különféle kedvezmények, előnyös munkaeszköz-beszerzési és értékesítési lehetőségek ösztönzik e kettős szorgalmú embereket. T együk hozzá: a verseny- futás nem kizárólag egyéni, még csak nem is szűkén vett családi célokért folyik. Arról, hogy a népgazdasági törekvéseket, a lakosság ellátásának jobbítását mozdítják elő a többletszorgalom megszállottái, már beszéltünk. Az egy-egy település életkörülményeit közvetlenül szolgáló fejlesztések, támogatási formák az ott lakók forintjaiból — ez viszont teljesen új kezdeményezés. Kísérletképpen tíz városban (illetve községben) a lakosság kommunális kötvényeinek segítségével hozzák előbbre az életkörülményeket javító beruházásokat. Mindez befolyásolja életszínvonalunkat, hozzájárul a versenyhez, amit országos, vállalati, vagy éppen családi léptékben vállalunk saját boldogulásunk érdekében. V. J. „nekem az egy gyermek elég lenne ..
