Dunántúli Napló, 1982. február (39. évfolyam, 31-58. szám)
1982-02-06 / 36. szám
✓ Pákolitz István Pisszenéstelen Ennek a buvalbélelt östrehány kereskedőnek még az immel-ámmal-kiszolgáiás is nehezére esik; meg van sértve, hogy itt kell rostokolnia a pult mögött; a kapós portékát olyan unászolva löki a Kedves Vevő elé, mintha legalábbis ŐIDÉTLENSÉGE lenne kiszolgáltatva a pisszenéstelen kuncsaftnak. Keresztury Dezső Melegség Ég a beton, rajta rézbőrű sereg sütkérez egy falka meztelen gyerek. Vízben áll a rét már, játszani hideg, de az úton még nyár fűti a követ. ' Az ősz sűrű. mézes fénnyel hinti meg, s fészek a por: édes délszaki sziget. Hasuk a láng napra vetik, a tüzes beton simogatja kis feneküket. Botár Attila Rekedtes válasz Nyílt lázadás, hogy élek? Jól van. Neandervölgyi csontokért bomoltam, s szoknyákért, csípőben engedelmes övékért — ó, napsütés, kegyelmezz! Eső felejtett itt. A leverhető testet nem védi törvény, se tető — s tartozása némi történelemhez1 versem sipirc, mert ólomgőzös est lesz — Valkó Antal Romantika Kétségtelenül 979-es hógolyónyomok mondta a szakértő és hirtelen láza lett ez a tél mosolyodott el a hóember és megindult az üres utcákon Gellér B. István rajza Tóth-Máthé Miklós KALAP A tanár kora ifjúságától kezdve kalapot viselt. Széles karimájút. Télen fekete velúrt, tavasztól őszig világosszürke, puha nemezkalapot. Már nem emlékezett rá, milyen volt az élet fedetlen fővel. Egyáltalán elképzelhetetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon. Mindig elegáns volt. A karján meghatározott helyen lógott az összecsukható esernyő és a zakóját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A kalap karimája alól összevont szemmel vizsgálta az embereket, mint a rendetlen diákokat, akiknek már régen igazgatói rovó járna. Senki sem látta mosolyogni. A szája keskeny vonal, mértani alapossággal odahúzva. A kalap karimája alól zártnak és biztonságosnak látszott minden. Pontosnak és körül- határoltnak, akár az élete. Soha semmi slamposság, szabálytalanság. A földtől a kalapkarimáig 170 cm volt a távolság, ami azon felül létezett, körvonalazottnak, elmo- sódottnak tűnt, mint sűrű ködben a házak. A földtől a karimáig és vissza, egy zárt egység! Mintha állandóan egy szobában járna, és ami a plafon fölött van, teljesen elhanyagolható. Egy szeles tavaszi nap az iskolából tartott hazafelé. És bár a kalap jól a fejére volt igazítva, egy erős szélroham lesodorta és sebesen gurította egyre messzebb tőle. A tanár meghökkent. Nem emlékezett, mikor történt vele ilyesmi, és hirtelen az is képtelenségnek tűnt, hogy szaladjon utáno, akár egy diák a labdáért. Előbb csak hosszabbakat lépkedett, mint akinek nem is olyan sürgős a dolog, de aztán mégis kénytelen volt szaladni, mert a kalap egyre messzebb került. És ráadásul egy hirtelen perdüléssel felugrott egy gesztenyefára. Nem nagyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni. Most mit csináljon? Másszon fel a fárg, akár egy gyerek? Vagy várja meg, amíg a kalap magától visszaesik a földre? Mindenképpen dilemma. Állni és nézni a kalapot legalább olyan nevetséges, mint felmászni érte. Óvatosan körülnézett. Az utcában nem sokan jártak. Megvárta, amíg egy fiatal pór lassan elandalog mellette, aztán az esernyőjét a fatörzshöz támasztva, felkapaszkodott a kalapért. Megragadta és akkor látta meg mellette a gesztenyevirágot. Felnézett és egyre több gesztenyevirágot látott, fel, egészen a csúcsig, majd két gesztenyevirág között megpillantotta az eget. A gyorsan úszó pamacsfelhőkkel. Sokáig hunyorgott a vastag faágon, és nézett felfelé. Úgy érezte, minden kitágult, megnőtt, és valami nagyon szép, végtelenül egyszerű titkot fejtett meg. Akár egy gyerek, aki most ismerkedik a világgal. És hosszú percekig nem látott mást, csak virágot és eget. Aztán lemászott a földre. A kalapját a kezében tartva sétált tovább, hagyva, hogy a haját rendetlenre zilálja a szél. Nézegette a házak felső homlokzatát, a cirádás erkélyeket, a falak vájataiban megbújó szobrokat, amiket azelőtt sohasem vett észre. És aztán újra és újra az eget, a gyorsan rohanó felhőkkel. És akkor megszédült. Védtelennek és tehetetlennek érezte magát, mint akit egy kötélen kilógattak a világűrbe. És bármerre kap, sehol sincs fogódzó. A fák koronája, a házak homlokzata, az ég kékje egyszerre félelmetesnek tetszett, mint a mindenség titkát verdeső gondolat. Sietve tette fel a kalapot. Erősen a homlokára húzva, hogy a szél újabb tréfáját elkerülje. Megnyugodott. A kalap karimája alól újra zártnak és biztonságosnak látszott minden. Németh Miklós rajza Tudósítás a közérzetemről Szerdán este jól éreztem magam. Ezt a jelentést azon nyomban, a kellemes érzetet kikiváltó ok után, annak rendje, módja szerint megtettem, s csak megtetézte komfort-érzésemet az a tudat, hogy jó közérzetem nem maradt homályban, tudomást szereztem róla, siettem tájékoztatni magamat. Diaporámavetítésen voltam, kíváncsian ültem be a nézőtérre, mert becsülettel bevallom, e szó jelentése számomra ismeretlen. Tudom, hogy micsoda, mert már láttam ilyent, de képtelen voltam megfejteni maqát a szót. A diát értettem, a rámát is, de a po sehogyan sem akart az agykérgembe integrálódni. A diapo se. meg a poráma se. Elintéztem, hogy nincs ez magyarul és kész. Úgy kezeltem hát, mint kívülállók a vertikálist, amiről senki sem gondolná, hogy a tanárképzés sajátos, külön nyelv- használatában ez nem holmi irányt, vagy síkot, hanem KISZ- szervezetet jelent. ültem hát a nézőtéren, s a tőlem telhető legnagyobb izgalommal vártam a diaporámát. Míg világos volt, illendően köszöntöttem az ismerős pofákat, érdeklődéssel néztem a valamivel mögöttem és fölöttem épített várat, melynek gyilok- járójáról, akár a nagy kaliberű águk, vetítőlencsék és egyéb garabonciás csövek meredtek a vászonra. Ha ragaszkodom velemszüle- tett őszinteségemhez, el kell mondanom, mielőtt a terem elsötétül, hogy érzéseimet tíz egységre osztva, egyetlen egységnyi esélyt adtam a diaporámá- nak, nyolc egységnyi esélyt a kulturált közönyösségnek és egyet a dögunalomnak is. Sietek hozzátenni, hogy ez magától alakult így, előítéleteim a kulturális árucikkek (nosztalgia- show, Vámosi János, Jávor Pál, Buzánszky Jenő és Bródy János, Yehudi Menuhin és Gödöllői Benyák Marci közös fellépése, Csillagok és Birodalom, magyarul: az értékek tökéletes összekeverése és a szándékos emberhülyítés mind.en egyéb fajtája) iránt nem vezéreltek, mint rendesen. Meghívott vendég voltam, az illem ilyenkor meghagyja az egy egységnyi esélyt... E szerkezet felborult. Maradt némi kulturált közöny, igaz, de a dögunalom eltűnt, s ha nem is a diaporáma győzött fölöttem, győzött valami más. Intellektuális játékba fogtam, eleinte az foglalkoztatott, hogy a következő kockán szerepel-e a fa, amelybe a diaporáma szerzői beleszerelmesedtek, később pedig megkíséreltem összerakni magamban az egészet, ami mozaikokra hullt széjjel. A fa ugyanis majd mindenütt ott volt, aztán találkoztam a vízzel, a virággal, éggel és felhőkkel, mindennel, ami az én számomra is valami különösen szépet és megnyugtatót jelent. Bámulatos gyorsasággal vontam hát le a zseniális következtetést: a diaporámák készítői fölfedezték, hogy a természetben rend van. Szorongva fedeztem föl viszont, hogy fölfedeztek mást is. Az embert, bocsánat, az EMBERT, AKI LEGYŐZI A TERMÉSZETET. Mert képtelen együtt élni vele. Mert nem szereti a kérlelhetetlen, szívós rendet. Az egyszerűséget. A szépséget. Abban a pillanatban, amikor az ember megjelent, valami furcsa disszonancia áradt szét az elsötétített teremben, légiriadó hangulata támadt. Lövés is csattant. Egy arcot láttam, kipirult bőrrel, üregéből egy parányit ki- gúvadó szemet, kitágult orrcim- pát, elfehéredő ujjperceket, melyek egy valószínűleg engedély nélkül tartott légfegyver markolata köré szorultak. Egy arcot? A diadalt láttam, a ragadozó, öntelt arckifejezését, az EMBERT, AKI LEGYŐZI A TERMÉSZETET. Néhány ember engesztelhetetlen gyűlöletét a galambok iránt, akik elvörösödött képpel, mint.hófehér zse- niliamacska, cserkészik be a galambot és lövésük halk pattanása után a kielégültség érzésével teszik vissza a fegyvert, hagyják el az ablakba telepített lőállást. .. Mert a galamb piszkok Rá a csodaszépen fénylő automobil tetejére. Azt onnan le kell pucolni, különben bonyolult pszichológiai manőverekkel még azt is gondolhatná valaki, hogy nem is az autó van leszarva, hanem a tulajdonos. Nohát, pusztuljon az a kurrogó dög, lőjük begyén, freccsenjen szét belőle az egész nap keservesen összeszedett mag, reccsenjen a pille madárcsont, dőljön a vér. Ne piszkoljon. A nagy kaliberű lencseágyuk torkolatából újabb fölfedezéseket vetítettek a vászonra. Fölfedezték a rendkívüli találékonysággal megépített telepeket. Ugye, milyen hülyén hangzik a „lakó" előtag nélkül? A telepeket, melyek sehogyan sem illettek a fa eltűnő, vagy éppen előtűnő kontúrjába. A telepeket, ahol a felnőni vágyó ember iszonyúan magányos lehet. Fölfedezték a rendetlenséget. A „rossz" természetet. Azt a koncepciót, amely a száz év előtt perifériára épült gyárat kórházakkal, szociális otthonnal, iskolákkal és lakóházakkal építi körbe, s azt, amely hagyja, hogy a gyár ott fejlődjön naggyá. Egyelőre csak lakóházakat bontanak le (a galamb sem tehet egyebet, leesik a biztonságot nyújtó faágról), hogy rampa lehessen a kamionoknak, később biztosan a kórházakat és iskolákat is lebontják. Mert a rendetlenség rendetlenséget szül, ez szinte törvény. Mese nincs. Ott ültem a sötét nézőtéren és ezek a dolgok jutottak az eszembe. Elkezdtem szeretni a diaporámát, amely előhívta ezeket a naprakészen -szunnyadó gondolatokat, s újra felhívta figyelmemet a fa méltóságára, a víz kiismerhetetlen nyugalmára, a színek elkápráztató izgalmára, a mozgásra és mozdulatlanságra. És, mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezek a mindig előhívható gondolatok keserűek, borúlátók, tudósítom okkori közállapotomat: majdhogynem vidám voltam. Mert a levetített opuszok — filmek, diák, fényképek, negák, diapók vagy akármik, nem tudom - egyike utalt rá, hogy igenis van erő, amely a Föld vonzása ellen hat. Van hát erő, amely a rendetlenség ellen is dolgozik. Csöndben és kérlelhetetlenül, mert csak a rendetlenség jár sok lármával és következetlenséggel. Ez az erő oly méltóságos, mint egy szép koronájú, elfeketült ágait fohászra nyújtó fa, oly nyugodt és csöndes, mint a háborítct- lan, nádas övezte víztükör és oly színes, amilyen szürke csak a lárma képes lenni, ha akar. Már majdnem olyan, mint a szerelem. Kampis Péter HÉTVÉGE 9.
