Dunántúli Napló, 1982. február (39. évfolyam, 31-58. szám)

1982-02-20 / 50. szám

Puskaporos Közép-Amerika Polgárháború, geril­laakciók, határvillongá­sok, fenyegetőzések, vá­daskodások — Közép- Amerikában ismét pus­kaporos a levegő. Nica­ragua és Kuba fegyve­res erői harckészültség­ben állnak, Salvadorban a kormánycsapatok véd­telen parasztokat gyil­kolnak, ám nem tudják megtörni a felszabadító harcosok erejét. Guate­malában is egyre heve­sebb a gerillatevékeny­ség. A washingtoni adminisztrá­ció a múlt hónapban titkos leleplező dokumentumot jut­tatott el szövetségeseihez a közép-amerikai válság moz­gatórugóiról. A Fehér Ház ezúttal is a jól ismert recept­hez folyamodott: kubai és - közvetetten — szovjet' beavat­kozás kísérletével riogatott. A dokumentum állítólag bizo­nyítékokkal támasztja alá, hogy több ezer kubai tanács­adó gerillákat képez ki Ni­caraguában, hogy szovjet és kelet-európai fegyverek ér­keznek Nicaraguán keresztül a salvadori felszabadító erők­höz. Az állításokat — amelyek hitelességére több, már le­leplezett hamis CIA-„doku- mentum” példájából követ­keztethetünk — Kubában és Nicaraguában is erélyesen cáfolták. Fidel Castro kubai államfő üzenetben követelte, hogy Washington hozza nyil­vánosságra állítólagos bizo­nyítékait. Ez azonban mind ez ideig nem történt meg. Az egymást váltó USA-kor- mányzatok kétféle politikát űznek Közép-Amerikában. Ha úgy érzik, szilárdan megvetet­ték lábukat a stratégiai fon­tosságúnak ítélt „hátsó ud­varban”, hajlamosak elfeled­kezni a kis banánköztársasá­gokról. Ha azonban politikai földrengések rázkódtatják meg a térséget, akkor straté­giai létérdekeikre hivatkozva felemelik a „furkósbotot". A nicaraguai forradalom valóban földrengésszerű győ­zelme óta Közép-Amerika a washingtoni politikacsinálók érdeklődésének előterébe ke­rült, azonban alig foglalkoz­nak a miniállamok társadal­mi-gazdasági gondjainak, a válság valódi gyökereinek elemzésével. A sandinista győzelem után Washington­ban leszögezték, hogy még egy hasonló fordulatot nem tűrnek el a térségben: min­denáron - ha kell, katonai erővel is — útját állják a bal­oldali földcsuszamlásnak. Az északról jövő fenyegető­zések fő célpontja Kuba mel­lett Nicaragua, ahol jórészt elhallgattak már a fegyverek, egyre élesebbé válik azonban a politikai harc — a hatalom megragadásáért. A Sandinis­ta Nemzeti Felszabadítási Front a győzelem kivívásakor demokratikus, valamennyi irányzatnak teret adó társa­dalmi berendezkedés és ve­gyes (állami és magán) gaz­dasági modell mellett tett hi­tet. Helyet kínált mindazok­nak, akik hajlandók együtt dolgozni a közös célok meg­valósításáért. A magántőke azonban régóta felmondta a forradalmi harc idején ösz- szekovácsolódott szövetséget. A Reagan-kormányzat ke­mény hangvételén felbátorod­va egyre élesebben, agresz- szívebben bírálja a sandinis­tákat. A managuai kormány­zatnak feszült helyzetben - a szomszédságban gyülekező somozista ellenforradalmá­rokra tekintve, Washington gazdasági-politikai nyomása közepette — kell egyensúlyoz­nia, hogy hű maradjon cél­jaihoz. Nemrégiben több tá- T*. __. - , . . ... í .“VoIdSSS '• ■»“*'“, olyan szélsőbaloldaliakat is, annak tarl0,t amelyeket. Salvadori kormánykatona - a fegyver az USA-ból érkezik akik megalapozatlan és el­sietett követelésekkel próbál­ták a radikalizálódás ingatag útjára terelni a forradalmi fo­lyamatot. Nicaragua a gaz­daság talpra állítására helye­zi a hangsúlyt, ugyanakkor — akárcsak az ugyancsak fenye­getett Kuba — minden intéz­kedést megtesz, hogy készen álljon a forradalom megvé­désére. A közép-amerikai kulcsor­szág most mindenképpen Sal­vador. A katonai és a politi­kai harc dűlőre vitele meg­határozó jelentőségű lehet a közép-amerikai erőviszonyok, légkör alakulására. Az orszá­got elvérzéssel fenyegető pol­gárháború elhúzódása ma már senkinek sem érdeke — döntő katonai győzelmet sem a kormánycsapatok, sem a felszabadító erők nem tud­nak rövid távon kierőszakolni. Politikai rendezést sürgetnek tehát mindkét oldalon. Wa­shington továbbra is a reak­ciós rezsimre tesz, gazdasá­gi-katonai segélyek áradatá­val tartva azt felszínen. A jun­ta választási gyógyírt kínál az akut válságra, az ellenzéki erők azonban elutasítják az olyan választások gondolatát, amelyet a rendkívüli állapot körülményei között rendezné­nek meg, s a junta szabná játékszabályait. A felszabadí­tó erőket, amelyek az ország egy részét ellenőrzik, már aligha lehet kihagyni a sal­vadori politikai rendezésből. Az AASZ ülésszakán a tagál­lamok többsége a*salvadori általános választások mellett foglalt állást, pedig saját ta­pasztalatukból is tudhatnák, hogy egy voksolás hitele mily csekély, ha szuronyok árnyé­kában rendezik meg. E. É. A rajnai AI Capone Későre járt már azon a ta­valy novemberi estén, amikor az egyjk nyugatnémet kisváros, Bensheim elhagyatott utcáján egy férfi ballagott. Kutyáját sétáltatta, s eközben elhaladt a takarékpénztár épülete előtt is. Majd gyanús zörejt hallott: mintha fűrészeltek volna oda­bent. Egy szőke nőt is megpil­lantott, aki a forgalmasabb vá­rosközpont irányába fordulva figyelt: BetörésF — villant át rögtön a kutyasétáltató polgár agyán; a nő falazik. A legközelebbi telefonfülkéből felhívta a rend­őrséget. Nem sokkal később négy rendőr közelítette meg óvatosan az épületet. Gyanút­lannak hitték a betörőt, azon­ban súlyosan tévedtek. Pár mé­terre voltak már csak a bank­fióktól, amikor lövések dördül­tek. Rövid pisztolypárbaj után a betörőnek sikerült elmene­külnie, a véres tűzharccal vég­ződött akció aktájára azonban nem került rá a „tettes isme­retlen” felirat. A rendőrség ugyanis elfogta a szőke nőt, aki percek alatt bevallotta, hogy a takarékban az Észak- Rajna-Vesztfália rendőrsége számára régtől fogva ismert nehézsúlyú bűnöző, a 46 éves Bernhard Kimmel „dolgozott”, akit vagy húsz esztendeje „rajnai AI Caponénak” nevez­tek. Hírnevéhez méltó fogad­tatás várta a gengsztert még azon a hajnalon a lakásán: különleges rendőrségi kom­mandó szállta meg az egész épületei. Kimmel elfogásához azonban nem volt szükség újabb lövöldözésre. A betörő két helyen is megsebesült, s a súlyos vérveszteség annyira le­gyengítette, hogy ellenállás nél­kül megadta magát. Kimmel, aki már tízéves ko­rában vonzódott a fegyverek­hez és a robbanóanyagokhoz, még kiskorú volt, amikor ban­dát szervezett pajtásaiból. So­rozatban követte el társaival a betöréseket, bankrablásokat. 1958 és 1961 között több mint kétszáz (!) súlyos bűncselek­ményt követtek el, több száz­ezer márkát zsákmányolva. „AI Capone-bandónak” nevezték magukat, s a rendőrség, no meg a sajtó is átvette a ne­vet. Kimmel még ügyes pro­pagandát is csinált, mert . a rablott pénzből időnként né­hány ezret bedobáltak szegény családok kertjeibe, fgy a pfalzi erdő környékén lassan a „gaz­dagokat fosztogató szegényle­gények” nimbusza alakult ki a banda körül. A rendőrséget ezért nem nagyon segítette nyo­mozásában a lakosság. 1960 szilveszterén azonban műhibát követtek el. Az egyik rablásnál valamelyik ideges bandatag le­lőtt egy nyomdászt. Rablógyil­kosság! Ezzel már nem lehe­tett elrejtőzni, hiszen jónéhá- nycn tudták, hogy az éjszakai bandavezér a napközben ren­desen dolgozó lambrechti posz­tószövő, Bernhard Kimmel. Ba­rátnőjével, „Revolver Tilly"-vel együtt letartóztatták, pár nao múlva azonban vakmerő hú­zással megszöktek, s napokig bujócskáztak a rendőrökkel a pfalzi erdőben. Végül csak bíróság elé ke­rültek. Kimmel 14 évet kapott, A franciák kevesebb bort isznak Egy kiterjedt tanulmányból kiderül, hogy az amire a fran­ciák már gyanakodtak, nem­csak igaz, hanem a feltétele­zettnél még rosszabb is a hely­zet. Az évi fejenkénti borfo- -gyasztás az 1964. évi 120 liter­ről 90 literre süllyedt. A 35 év alattiak csak hatod annyit isz­nak, mint elődeik hasonló ko­rukban, és hanasúlyozzák, hogy ennyi elég is. A tanulmánynak — az Or­szágos Mezőgazdasági Kutató Intézet és az Asztali Borok Or­szágos Irodája készítette — talán a legfontosabb következ­tetése, hogy a bor Franciaor­szágban mindennapi táplálék­ból élvezeti itallá változott. A tanulmányban találhatók meglehetősen meglepő más következtetések is. A bor két legnagyobb ellensége Francia- országban — legalábbis e vizs­gálót szerint — az automatizá­lás és a televízió. A televízió kimondta a halá­los ítéletet a kis bisztrók szá­mára, ha ugyan nem ezrei fö­lött az egész országban. A bisztró az a hely, vagy az volt, ahol a dolgozók eltöltötték az estéjüket az üveg borukkal — a petit coup de rouge-zsal — hogy órákon át beszélgessenek a barátaikkal. Most régi ame­rikai filmeket néznek. Hogy so­kan közülük miért nem érzik szükségét, hogy eközben igya­nak is, azt a tanulmány nem magyarázza meg. A herceg „heveskedett” Gyilkosság gumicsónakért Nyugat-Európa botránysajtó­ja három éve tele volt a szen­zációsnál szenzációsabb rész­letekkel. Nem csoda, hiszen a bűnügy szereplője egy valódi herceg — Vittorió Emanuele de Savoya, a volt olasz királyi ház egyik tagja — volt. Azóta a botrány egyre csöndesedik, sőt úgy tűnik, lassan elhal. Nem csoda, hiszen a 19 éves Dirk Hamer nyugatnémet diák tö­kéletesen hallgat — meghalt. Meghalt azon az emlékezetes éjszakán, 1978. augusztus 17- röl 18-ra virradóra. Mi is történt? A Korzikától délre fekvő Isola di Cavallo szi­get öblében három jacht hor­gonyzott: a római arisztokrácia ifjú titánjai adtak itt egymás­nak találkozót. Az aranyifjak a szigeten vacsoráztak, majd éj­fél után tértek vissza hajóik­ra. Eközben egyikük — anélkül, hogy tudta volna, ki a tulaj­donos - „kikölcsönözte" a szi­geten lakó herceg gumicsónak­ját. A „királyi herceg” ezen roppant módon felbőszült. Vil­lájába rohant és előhozta M—1 típusú amerikai katonai pus­káját. Átmotorozott a „Coke” nevű jachtra, amelyhez gumi­csónakját kötötték. A herceget nem tulajdonának visszaszer­zése hajtotta, hanem a bosszú a „fenségséntésért”. Botrányt akart. A hajón azonban csend uralkodott, fél kettő volt, min­denki aludt. Egyszercsak a zajra feléb­redt dr Nicola Peude római orvos jelent meg a fedélzeten. A herceg ordítva megvádolta, hogy ö lopta el a gumicsónak­ját és fegyverével megfenye­gette Lövés dördült. Nem ta­lált. Peude rávetette magát a hercegre, aki újra lőtt. A go­lyó a szomszédos jacht, a „Ma- pagia” egyik kabinjában ha­lálra sebezte Dirk Hamert. A rendőrség és a bíróság megindította az eljárást. Az ügy annyira világos volt, hogy a herceg nemcsak írásban je­lentette ki, hogy „minden pol­gárjogi következményt” vállal, de a Savoya-ház negyedmillió márka „fájdalomdíjat" azonnal át is utalt Dirk édesapjának. Azóta kiderült azonban, hogy az ügyben mégsem világos semmi, kivéve az, hogy az if­jú Dirk meghalt. A terhelő ta­núk sorra visszavonták vallo­másukat, az újabb szemtanúk pedig valami titokzatos revol­verről tudnak, amelyből szin­tén lőttek volna. Közben a lö­véstől megsérült „Mapagia” jacht nyomtalanul eltűnt. A dalnak még nincs vége, de az eset ismerői már egyáltalán nem várnak alapos bírósági tárgyalást az ügyben. A védők „bizonyítékok hiányában” az eljárás beszüntetését követe­lik. Az „optimisták" úgy vélik, hogy a herceg legrosszabb esetben is jelentéktelen pénz- büntetéssel megússza „heves­kedését” . .. (géti) Korzikai kikötő A bensheimi takarékpénztár előtt fekszik az egyik súlyosan sebesült rendőrnyomozó de csak tizet ült le. A börtön­ben példásan viselkedett, ezért 1970-ben feltételesen szaba­dult. 1976-ban ugyan bíróság elé állították azzal a gyanú­val, hogy egy társával bankbe­törést tervezett, de bizonyítékok híján felmentették. S Kimmel látszólag derék polgárként él­degélt. Hogy valójában hány ki nem derített bűncselekmény írható a számlájára — máig is titok. A rajnai bűnüldözők sze­rint azonban bizonyos, hogy a helyi AI Capone nem tétlen­kedett az elmúlt tizenegy esz­tendőben sem. A. K.

Next

/
Oldalképek
Tartalom