Dunántúli Napló, 1981. december (38. évfolyam, 329-356. szám)
1981-12-06 / 334. szám
Operafel újítás Pécsett Bánk Melinda holttestével (Albert Miklós) Erkel Bánk bánja Háromféle néző foglal helyet a Pécsi Nemzeti Színház Bánk bán előadásának nézőterén. Olyan, aki drámaként (olvasva vagy színpadról) ismeri már a darabot; olyan, aki operaként is látta-hallotta már és olyan, aki egyik formájában sem ismeri az egykori magyar főár történetét. A Bánk bán viszont prózában és zenében egyaránt remekmű. Megtekintése, ha erre alkalom kínálkozik, jó előadásban, mindenképp nagy élményt jelenthet — bárkinek. Katona József drámája nemzeti létünk két, egymással összefonódó nagy kérdését: függetlenségünk és a társadalmi haladás kérdéseit egyéni tragédiák tükrében megmutató, szikrázóan eleven, célratörő drámai folyamat, melynek végén a főhős, Bánk, szükségképpen elbukik. Erkel műve, ez Egressy Béni szövegére írt opera végkicsengésében, eredményében ugyanez, de más zenei-drámai elemekből összeszőve jut el végkifejletéhez. Az operában nemcsak azért tolódnak el a hangsúlyok a történelmi tragédia felől az egyéni tragédiák, az elsődlegesen politikai mondanivaló felől az inkább pszichologizáló jellegű cselekmény felé, mert a zenei kifejezésmód már eleve máshová teszi, „átírja" e hangsúlyokat. Hanem azért is, mert az operát 1861 tavaszán kellett színre vinni, s a szigorú cenzúra mást nem is engedett volna meg. Horváth Zoltán, az opera szegedi vendégrendezője tehát helyesen döntött, amikor erre — szándék és következmény eltérésére, a „minden másképpen lesz”-re — összpontosít, s jól szolgálják elképzelését az előadás legfőbb elemei. Hangulatos és célszerű a díszlet (Csikós Attila m.v.); jól mózognak a „tömegek" a színpadon/ ízlésesek a középkori magyar udvar egyszerűségre törő — talán túlzottan is puritán — jelmezei (Vágvolgyi Ilona m. v.), s hatásosak, mert a cselekményt motiválják a szép fényeffektusok. Mivel magyarázható mégis, hogy a Bánk bán-felújítás — legalábbis a premieren, az első szereposztásban — nem nyújtott maradéktalan élményt, 8. HÉTVÉGE nem hozott átütő, forró sikert? Mindenekelőtt azzal, hogy a háromtényezős produkció — a zene, a játék, a látvány összhatása — éppen abban gyengélkedett, ami operaélménnyé, igazi zenei élménnyé avatta volna: az énekben. Magyarán: a bemutatóhoz, az első szereposztásban csak részben sikerült igazán „jó formában" éneklő, játszó művészeket választani. Ének és játék — a kettő nem ugyanaz, de fennáll köztük egy sajátos, nyih vánvaló kölcsönviszony, jelesül az, hogy a rossz formában éneklő, gyengébb napot „kifogó” művészek némelyike játékkal sem tudta szerepét hitelessé, élményt adóvá tenni. Albert Miklós Bánk bánja például — az énekes minden, dicséretes igyekezete ellenére — az előadás egyik bizonytalan pontja volt. Az önálló, „zárt” számokban stílusosan, szépen formál, viszonylag meggyőzően is játszik, de a zenei anyag zömét — főleg amikor mozogni, cselekedni kell — erőlködve, a periódusok kezdetét megnyomva — „kitépve", énekesi manirokkal álcázva adja elő. Jellegtelen, fátyolos és színtelen (helyenként rekedt) volt Tamás Endre II. Endréje;. Kővári Anikó Gertrúdja nem nő fel ahhoz, hogy Bánk méltó, hatalmas ellenfelének érezzük; Petra József esetlenül mozog Ottó szerepében. A meghatározó jelentőségű alakok közül csupán Szabadíts Judit teljesítményét tekinthetjük igazán jónak. Maradéktalanul minden szempontból három énekesi, színészi teljesítmény dicsérhető. Ezek fontosak ugyan, de a már említett főszereplőkhöz képest mind zeneileg, mind dramaturgiailag másodlagosak: Deák Mihály (Bibe- rach), Marczis Demeter (Tiborc) és Vaghelyi Gábor (Petur) szerzik az előadás legszebb perceit a közönségnek. örömmel szögezem le, hogy a premiert követő második előadás a jelzett hibákat, hiányosságokat a minimálisra csökkentette. Rengeteget javult a szereplőgárda összmunkája, a .mozgások, játékelemek célratörőbbek, tudatosabbak. Ennél is fontosabb, hogy a négy váltakozó szerepben ezúttal jobb színvonalú teljesítményeket hallottunk - vagy legalábbis jobb diszpozícióban. Benei Katalin Gertrúdja nemcsak karakteresebb s ezáltal hűvösebb, idegenszerűbb királynő volt, hanem tisztábban, érthetőbben is énekelt, s Wágner József Ottója erőteljesebbnek hatott. A címszerepben Pécsett debütáló Vadász István szerényebb orgánumával is jobban gazdálkodott, zeneileg csaknem kifogástalan volt, de játékán még van mit javítani. (Nem. tudott mit kezdeni . például a végső leszámolás és a megbocsátás mezsgyéjén ingadozó Bánkkal a második felvonás záróképében.) A második szereposztás — és az egész Bánk-felűjítás — igazi felfedezettje a szintén debütáló Geöíz Judit, Melinda szerepében, Hanganyaga erő- te.ljes és érzékletes; zenei és Gertrudis és Ottó (Kővári Anikó és Petra József) drámai szempontból egyaránt remekül oldja meg nehéz feladatát.. Átéléssel és odaadó- an játszik, s kevés mozgással, olykor egy-egy kis mozdulattal is nagy indulatokat sejtet. A Breitner Tamás vezényelte zenekar az előadás legbiztosabb pontja volt. Kiválóan oldotta meg feladatát. Az opera verbunkos zenéből és műdalmotívumokból szőtt ze-- nei pnyagát stílusosan, nagy gor.ddal és szeretettel tolhná- csolták, ám helyenként talán visszafogottabb hangerővel kellett volna az énekesekhez clkcrmazkodniuk. Varga János Tiborc és Bánk (Marczis Demeter és Albert Miklós) Fotó: Proksza László A szép könyv dicsérete Jegyzetek a Pécsi Szikra Nyomda két kiadványáról Két könyv, vagy mindössze néhány íves füzet csupán, ben. nük csokornyi válogatás Csorba Győző és Takáts Gyula verseiből. Nem új költemények, valamennyi megjelent már más kötetekben. Nem is a verseket kívánjuk méltatni ezúttal, a füzetecskék különben sem kerülnek könyvárusi forgalomba. Az egész vállalkozás, ez a két hasonló, de ugyanakkor nagyon is különböző kis kötet mégis valamiképpen közügy, ezért figyelmet érdemel. Első pillantásra úgy tűnik, az ötletet az alkalom szülte. A Pécsi Szikra Nyomda Takáts Gyula hetvenedik és Csorba Győző hatvanötödik születésnapjára készítette a párszáz példányt, s ünnepélyesen adta át a szerzőknek és meghívott barátaiknak, egy író—nyomdász találkozó keretében. Ettől persze még mindig gyanakodhatnánk — némely hazai jelenség ismeretében —, miért is kellene szeretnie a pécsi nyomdának Csorba Győzőt és Takáts Gyulát. Vagy ha mégis, akkor talán valami személyes összeköttetés .. . Nem, nem, egyrészt Csorba Győző és Takáts Gyűlő sem képviselő, sem miniszter, másrészt Szendrői György nyomda- igazgató, ha jól láttam, az ünnepség házigazdájaként találkozott először személyesen a két költővel, s maga is, munkatársai is, a friss,- festékillatú példányokkal kezükben sort álltak vendégeik előtt, hogy néhány emléksort kérjenek tőlük. A költők is, barátaik is örülitek persze a szép köteteknek. S nem csupán a szokásos Hiedelemből! Ott volt az ünnepségen Szántó 'Tibor, az egyik, ha nem a legjobb magyar tipográfus: ő tervezte mindkét könyvecskét, így lett belőlük valóban bibliofil kiadvány, valami olyasféle, egyelőre keveseknek hozzáférhető ritkaság, melynek értékét mégsem csupán a ritkaságuk adja, hanem egy többszázados, gyönyörű mesterség régi apró „fogásainak" és jövendő lehetőségeinek foglalata és mintája. S nem is csupán a szövegkép itt a fontos és a szép: a borító papír — Takáts Gyuláé sárgás, finom antikizáló. Csorba Győzőé elegáns szürke-szerény —, a címek és a szöveg összhangja — Csorbánál! cím és szöveg azonos fokozatú, Takáts- nál a hagyományosabb verzál cím „illik” a tartalomhoz —, az oldalszámok változatos elhelyezése — Ta- kátsnál1 ez is természetesen „klasszikusabb", Csorbánál „rendhagyóbb" elhelyezésű —, és még sorolhatatlanul sok apró lelemény a mesterség gazdag tárházából. Az illusztrációk pedig külön bekezdést érdemelnek. Csorba Győző kötetét Mar- tyn Ferenc (Nádor Katalin reprodukciói nyomán közölt) rajzai, Takáts Gyuláét pedig Würtz Ádám grafikái (és egy portréfotó) díszítik. Nagy „csapat" ez így együtt!... A nyomdászoknak valójában mesterségük szépsége, munkájuk szeretete és becsülése adhatta az igazi élményt és a legfőbb „hasznot”, amikor a könyveket készítették. Valószínűleg ez „érte meg" és ez kapcsolódott össze végül is a költők iránti szeretettel és megbecsüléssel. Az alkalmi ötlet itt vált közüggyé: a Szikra Nyomda (is) eztán is — s egyre inkább — ezreknek és millióknak fog. könyveket készíteni, 's minden bizonynyal többnyire szerényebb „csapattak" és „olcsóbb" kivitelben. De nagyon jó, hogy a nyomda megsejthetett valami fontosat a jövőből. A növekvő társadalmi igényt a tartaltna mellett formájában, külsejében is igényes, szép könyvre, a „tömegtermelésben" is szükséges pontosságra és lelkiismeretességre. Emellett talán azt is megsejtette, hogy ha a közeljövőben lehetőség nyílik a nyomda és a könyvkiadás egyesítésére — országos verseny indulhat, valami nagyszerű vállalkozás, amely anyagilag és erkölcsileg egyaránt nagyon fontos, és amelyhez az eddiginél is több kiváló szakembert kell szerezni és nevelni egy gyorsan-nőtt-kamasz nagyüzemben. Ezért érezzük közügynek cf Szikra Nyomda egyelőre keveseknek szóló, de sokat mondó, s még többet ígérő, szép vállalkozását: Csorba Győző és Takáts Gyula bibliofil kötetét. Szederkényi Ervin
