Dunántúli Napló, 1981. december (38. évfolyam, 329-356. szám)
1981-12-06 / 334. szám
Régi téli tájképeket lapozgatok, ámulva látom, mit tudtak kezdeni ezek a hajdani festők a hóval, mint festői tárggyal, jelenséggel. A nagy, egyetemes, mindent betakaró fehérség, a tiszta levegőjű, hideg azt sugalltá, hogy vannak alapvető és átfogó törvények, amelyek mindenkire egyaránt érvényesek. Hogy eljött a tél. Neked. Nekem. Mindenkinek. Mi mindent tudtak és voltak kénytelenek kezdeni ezek a régen holt emberek a téllel! Mi mindenre használták a havat és a hideget! Hát még a gyerekek! Elég Brueghel közismert és csodás téli képére pillantani. Hogy kinyílt, hogy kifényesedett a világ még ezekben a „sötét, középkori” telekben is . . . Régi tájképeket lapogzatok magamban, a saját emlékképeimet. Csillogó gyermekszemeket látok: lestük, vártuk a havat minden reggel. Az ablakunkból egy tető látszott, ha az kifehére- dett, érdemes volt gyorsan kiugrani az ágyból, mert megjött, megérkezett a hó. A rádió reggeli hírei előtt, vagy után talán Kazal László énekelt, vagy Németh Lehel . . . Netán Vámosiék, esetleg Hollós Ilona. Ilyenkor legtöbbször elhangzott az is, hogy „üzenetet hozott a hó, az első hópehely, üzeni a vén Télapó, hogy dlogozz, énekelj. Ibolyákat ne várj tétlenül a hó alól.. . Annak lesz csak szép is, meg jó is, aki dalol" ... Nem tudom, ki szerzetle, ki énekelte, de minden mézessége ellenére markáns emlék maradt és talán igaznak is érezték azok, akik a „tétlenkedés” helyett dolgoztak és énekeltek .. . Nagy hórétegek takarják ezeket a régi teleket. A feledés szürke hópokrócai. Mégis előgőzölög alóluk néha a múlt, mint pokróccal letakart lovak hátáról a fáradtság, és... valami furcsa állati meleg. Mert az élet akkor is csak zajlott lüktetett, „élt és Télközeiben élni akart”.... Jobb szó: túlélni. Aztán itt vannak az igazi belső emlékek. A nagy olvasások, nagy olvasmányok illékony párlatai. Amikor még hinni lehetett a nagy szerzők nagy műveiben. És amikor még működött a képzelet: a meseértő, meseteremtő, legendaszövő, egy jobb és szebb világ elérkeztéről ábrándozó. Micsoda elemi erővel élt és hatott ebben a képzeletben Shelley feledhetetlen songja a nemes és sú-. lyos évszakról: A téli fán gyászolva üldögél egy özvegy nagy madár fölötte fagy leng, lassú szél és lenn a víz megáll. A síkos föld kopár, virága jég, fagy járja át a fát, csönd van, csak egy malomkerék suhog a légen át. Amikor Radnóti ezt a verset lefordította, boldog lehetett. Boldog, hiszen föltalált valamit. Fordítása több, mint fordítás; mondják: ez a vers önálló, magyar nyelvű műalkotásként is valahol a legjobb magyar versek vonalába simul. A boldogságon kívül, nem tudni, mit érzett még Radnóti. Vajon sejtette-e, hogy ezt a Shelley-i, mélyen emberi telet rövdiesen egy embertelen, farkasirdító tél váltja majd föl. Olyan tél, amelyben megfagy minden és amelyre majd sok millióéval együtt rámegy az ő élete is. Jóval tizenöt évvel az el- embertelenedés második világháborúnak nevezett pokla után vettem kézbe ezt a verset és bennem már csak „a malomkerék suhogott" puhán, lágyan, legbensőbb magánügyemként — mint ka- thartikus élmény. Ha a régi telekre gondolok, sok minden eszembe jut, de mindazt, ami ezekben szép, jó és esetleg visszakívánni való, ez a vers foglalja össze, mint széteső fénypászmát a csiszolt drágakő. A régi telek kifelé bezárták, befelé viszont kinyitották az embereket. A családok igazi élete ilyenkor bontakozott ki. A nagyszülők ilyenkor mesélték a legszebb meséket és elképzelhetővé vált, hogy a kertek alatt, a kerítések mentén ott járkál valahol a Mikulás bácsi, kedves segédeivel, a krampuszokkal . . . Elképzelhetővé vált, hogy a karácsonyi csengettyűk szava angyalok üzenete. Elképzelhető volt, hogy a tél hava és hidege mélyén valami elementárisán emberi lappang — akár a gondviselés, akár a homo sapiens veleszületett szeretetének, emberi együttérzésének a formájában. A régi gyertyák leégtek, a hajdani képzelet kiégett. Ma, ha jön a tél, pánikos undorral készülünk rá. Az autósok a téli üzemzavaroktól, a gyalogosok cipőik beázásától félnek. Mindenki elhúzódik a másiktól — mondván: itt az influenzajárványok ideje. Az emberek a pénzüket számolgatják, hogy is lesznek ezzel a szeretetünneppel. Mit is fogok majd mondani a gyereknek, hogy ezt meg azt miért nem kapta meg . . . Kinézek az ablakon, bámulok -a szürkületbe. Valami régi dolog jut eszembe. Talán valami bibliai mondás. Vagy egy kép, egy hajdani prüszkölő lovakkal finoman röppenő csengettyűs szán képe. Talán egy arc ... Hajdani kedves látvány. Nem is tudom. Közeleg a tél. Bebesi Károly ARATÓ KÁROLY Két fejezet Don Jüannak Kakaskodik, áhitoz, bűvészien arcot cserél, szemét igen, ágyékát nem födi fügefalevél. Rendezget, ültet egyik nyakra holtomiglant, másikra holtodiglant: dómtornyot, hagymakupolát — Levéllel takartan is tekintete éles, nagyon lát. II. Sóhajt ölelve, felhőt karolva, bokázva megy pokolba: nedvesen nyíló szájba, puha, lágy, időszakos halálba. Szatyor Győző tusrajza LAJDI TAMÁS A pásztor visszatér A kullancsok azt jelzik hogy e réten bárányok jártak de a pásztorral nem történt semmi: nem hagyott jelet A harmadik nap mégis visszatér Kezében fűzfavessző arcán nyirfaháncs s nyomában folyómosta tiszta nyáj Vastag pepitafüzetemben százszámra sorjáztak a versek, s mivel iskolatársam gyakorta megkérdezték, hány van már, röstellkedve be kellett vallanom, még nem tartok ott, ahol Petőfi, aki egyik költeményében emlegeti, hogy összesen 550 verset irt. A helyi újságok vasárnapi mellékletében, a Hírek rovat alatt már jó párszor szerepeltem; nyilvános, föllépéseim sorozata tovább niocorgatta -bennem a szándékot: ki kellene adatni költeményeimet. Világraszóló eszmém nyomdokába aggodalom is szegődött, bár nem az ópuszok minémüsége felöl aggságoskodtam, csupán az ütött szeget a fejembe: hogyan guberálom össze a kiadáshoz szükséges pengőket. Tervemmel előhozakodtam Horányi Sanyinak. Azért neki, mert a többieknél sokkal jobban érdekelte, milyen intenzitással kerülgetem az „Olymp szent hegyét"; továbbá azért, mert Sanyi, zenésítései révén, nem is lehetett érdektelen a dologban, hiszen öt—ihat verseim alá oda lesz nyomtatva : „Zenéjét szerzetté: vitéz Horányi Sándor." Én ugyan a „szerezte" igealakot Jobban kedveltem, sőt, egyszerűen így jelöltem volna meg a muzsikust: „zenéjét írta", esetleg „komponálta”; Sanyi azonban föltétien ragaszkodott volna a hagyományosabban-ün- nepélyesebben csengő Jszerzet- té”-hez, bőségesen hivatkozva a hazai és külországi komponistákra. A klasszikusokra. Ro- mantikusabbnak is tartotta a régies alakot; egyáltalán, neki mindenben a „fentebb stíl” imponált, a ritkán alkalmazott, az ünnepi. Szamosi Lacit pl. egyetlenegy szóhasználatáért kitűnő stilisztának kiáltotta ki; Szamosi Laci ugyanis, még a Polgáriban, egyik Fogalmazásbon ezt a fordulatot használta: „Az átkos széthúzás és testvérviszály megmételyezte a magyar nemzet ősi erényeit.” Kissé meglepődtem, mikor Sanyi.' a tőle teljesen idegen józansággal kinyilatkoztatta, hogy egyelőre korainak tartja verseimnek' köpyvalakban való megjelentetését. Gondoltam, az irigység terpeszkedett el szívében; tovább nem feszegettem a dolgot; úav döntöttem, azért - is megpróbálkozom a kiadással. Ezt-azt sejdítettem a könyvkiadás körül, de hogy ki, kinek és mit fizet, arról fogalmam se volt. Olyasmire is fölneszeltem, hogy papír- meg nyomdaköltség, továbbá: honorárium; de amikor az orrát mindenbe beleütő Blaskovics Dobó megjegyezte : „A szerző sokszor kénytelen a saját zsebébe nyúlni” — bizony elszontyolodtam. Még szerencse, hogy nem az én kiadási tervemről, hanem úgy általában esett szó a kiadásról egyik könyvnapon. Zsebbenyúlásról az én esetemben szó sem lehetett; hallottam harangozni az előfizetők gyűjtéséről, de nekem ez se- hogyse smakkolt: éppen elegem volt már ezidőtájt a sorkosztos bögrésdiákoskodásból, a tíz- esztendős házalásból. És ekkor, valahonnét az ősködökből földerengett Horatius verse, a Maecenashoz című. Helyben vagyunk! Maecenas úr nem sajnálta sestertiusait a templomegere-szegény Horatius mestertől: ergo, nekem is mecénást kell keresnem. Átcsavarogtam néhány délutánt, töprengve, hova, kihez is fordulhatnék. Sorra vettem leg- módosább kosztoshelyeimet, az orvost, az ügyvédeket, a nagy- kereskedőt, meg az árendást, de egyikőjüket se találtam annyira irodalombarátnak, hogy „mu'n- kótskám” megjelenése érdekében kivágja a rezet, azaz, azt a néhány obulust. Vagyis azt a pár száz pengőt. Kint a Nagymezőn csámborogtam már, kisgimnazista-ko- rom futballcsatáinak terepén, mikoris megvilágosodtam én elmémben: akkora ötletem támadt, hogy hangosan fölkiáltottam: A püspök úr! A püspök úr! Még jó, hogy egymagám tartózkodtam a ködülte mezőn, mert ha valaki meghallja elragadtatott kiáltásomat, méltán megállapítja, hogy kissé elment az eszem. Heurékámat az a tény is támogatta, hogy' tudtam: a keresztnevét latinul is, magyarul is használó episcopus ugyancsak ír, verset-e, regényt-e, vagy szent könyveket — mit lehessen tudni? Pásztorleveleket biztosan. Enciklikát aligha, mert pápai körlevelet csak a Szentatya adhat ki. (Kisdiákkoromban a káptalani főügyvéd, dr. Máré- Nagy Jeromos, minden iskolaik ünnepi beszédében fölemlegette Pius pápa híre encikliká- ját, a Quadragesimo anno-t.) • Borongás novemberi .szerda délután volt, fél három körül, mikor becsöngettem a palota hatalmas töfgyfakapuján. Néhány pillanat elteltével valami házvezetőnő-féle nyitott ajtót, de csak annyira, hogy a fejét kidugva megtudakolja, ki-mi vagyok, mi járatban. Nem kívántam az orrára kötni, jövetelem célját, csak annyit mondtam, végzős diák vagyok a Képzőben, továbbá, hogy igen fontos ügyben kell beszélnem a kegyelmes úrral.' A nyomatékos „keH”-re biggyesztett a néni, nyilván ilyesmi foroghatott a fejében: „Na, megint egy újabb bögrésdiák.” De észleltem, a „kegyelmes” epiteton zavarba hozta, mert kopottas bár a külsőm, tisztességesen megadom a módját. Határozott föllépésemet se utasíthatta el, abban azonban nem akadályozta, hogy hivatali kötelmeiben pontosan teljesítse tisztét, mondván: „A kegyelmes 'úr lepihent egy ki- ' csit, jelentkezzen fél óra múlva" — és becsukta az ajtót. Határozottan csukta, de nem vágta be az ajtót. Ha nem bíztat a csekély félórás várakozással, alighanem lelohad a lelkesedésem. Azt egyáltalán nem latolgattam, minő hajmeresztő, így berontani valakihez az utcáról. Pláne egy püspökhöz! Egyébiránt egészen természetesnek találtam, hogy a főpásztor ebéd után ledől egy kicsit, mért ne; ha egy isten- hátamegetti falusi plébános megengedheti ezt magának, akkor a püspök úr napi programjában ugyancsak helyén való a szieszta. És hát mi az a fél óra? Dúdorászva-fütyürészgetve ballagcsáltam föl-alá a palota előtt, hónom alatt szorongatva pepitafüzetemet, benne szép rendjén, ciklusokra igazítva a versek, ahogy ellestem Adytól. Ha nehezen is, kivártam, míg a toronyóra elüti a hármat, aztán usgyi, föl! Csöngetés, ajtónyitás; a néni mintha egy icipicivel barátságosabbnak tűnt volna: „A kegyelmes úr fent van már, tessék bemenni, jobbra van a dolgozószoba.” A püspök úr az ablaknál ült egy karosszékben, sima fekete reverendában; aranylánc, püspöksüveg, pásztorbot: sehol, csak fejebubján a kis piros sipka. ölében vaskos könyv, súlyosodott, nagyítóüveggel sil- labizálta a sárgult lapokat. A szelíd arcú, jó hatvanas öregembert sokszor láttam ünnepi misét pontifikálni, de ennyire közelesre még nem kerültem •hozzá. Térdhajlításos kézcsókra nyújtotta gyűrűs jobbját, de azonnal föl is segített féltér- deplésemből, egy alig hallható „mit óhajt, gyermekem?" — kérdéssel. Elmakoqásztam, ez meg ez vagyok, maholnap kántortanító ... és hát ugye verseket írok; itt vannak a verseim ebben a füzetben . . . (De lehet, hogy za. varomban kockás irkát mondtam.) — És . . . arra kérném a kegyelmes püspök urat... ha kiadatni kegyeskedne a költemé- ny.eimet. . . Halvány fricska-mosoly ült ki a szája szögletébe: — Kegyeskednék, fiacskám,, nem pedig kegyeskedne. Mert ugyebár ikes igéről van szó. Belelapozott a füzetbe, komát végigpörgette élűiről hátra, majd visszafelé; egy helyütt megállt, megjegyezte, ezt a verset már az újságban is olvasta. Na. gondoltam magamban, indításnak nem tossz; de csakhamar elkámpicsorodtam, mert a kegyelmes úr, visszanyújtva az irkát, olyasfélét dü- nyörészett, hogy kissé korai a kiadatásra gondolni; ezek a.ver- •sek még igencsak zsenge állapotban vannak; sokat, nagyon sokat kell tanulni, olvasni, érlelődni, fejlődni. Alaposan meg kell ismerkedni a hazai és külföldi klasszikusokkal. Odalépett . a plafonig érő könyvállványhoz, kicsit fölnyújtózkodott, levett egv almazöld színű, puha fedelű könyvet. — Ezt magának adom, gyermekem; Vörösmarty Mihályróf szól, tudja, a Szózat költőjéről, az életéről, költészetéről. Sokat tanulhat belőle. Házi áldásban részesített: vezérelje az ég poéta-utamat. Latinul is utánam lódította bíztatását, ahogy már az ilyen magas méltósághoz illik: — Per aspera ad astral Magyarul is mondta, föltételezve, hogy nem ismerem a szólást: — Göröngyös úton a csillagokig! Akkor azt hittem még, hogy az áldáson kívül mást is adhatna, így hát igen csüggete- gen botorkáltam ki a palotából. Istenem, ifjonti hévvel hogyan is láthattam volna be zsengéim gyatra-gyöngeségét? Tetszetősebb volt azon meditálni, ön- vigaszul, magamat is becsapva, hogy őexcellenciája bizonyára sajnálja az anyagi befektetést .. . Habár a csillagokig vivő út igen keservesnek találtatott az első nekirugaszkodásra, másodjára is nekiveselkedtem a könyvkiadásnak, pár hónappal a püspök úrnál tett látogatásom után. Ezúttal odahaza próbálkoztam a Rosenbaum M Miksa és Utódai Cégnél. Nem vittem magammal pepitafüzetemmel, pusztán az iránt érdeklődtem, mit kóstálhat egy könyv kinyomtatása? A Rosenbaum Cég minden fe- lekezetnek dolqpzott; nyomtatott, kötött-javított imádsáqos könyveket: p'akátokat készített az Elöljáróság, meg a Sportegylet részére; gyártott esküvői meghívót, névkártyát, gyászjelentést. A Cég termékeiből én leginkább- a temetési cédulát ösmertem; ezt a nyomtatványt a Plébánia rendelte meg; elhalálozás esetén ugyancsak a Plébánián töltötték ki a cédulát, tájékoztatásul a harangozónak, mikor és hányszor kell kiharangozni a halottat, s hogy a három temető közül melyikbe viszik az elhunytat; az is rajta volt ezen a cédulán,- hogy régi, vagy új sírba .helyezik az illető tetemeit. Mivel nyaratszaka másodharangozóként helyettesítettem apámat, egy ilyen cédulát vizslatva jutott eszembe: miért ne állíthatnék be g nyomdába? Az érdeklődés nem kerül pénzbe. Az öreg Majsi (Mojsze, Mó- sze Mószi, Mózsi-MÓZES) —ez a nevezet inkább barátságosan fratenizáló volt, semmint csúfolódó, netán gyűlölködő — aq- gódva nézett föl a szekérderék- nyi paksamétából-nyomtatvóny- ból. Föltett kérdésemre nem a versek felöl érdeklődött, hanem az egzisztenciámra volt kiváncsi. Csüggedten végigmért, amikor maholnapi oklevelemmel hozakodtam elő. — .Nézze, uram, — sóhajtott .rezignálton — ne vágja fejszéjét ilyeVi nagy fába . . . örüljön, ha meg tud majd élni leendő véknyácska fizetéséből? A ga- tyája is rámerine egy ilyen izére . . . egy ilyen hoqyishíviák. ra . . . egv verseskötetre. Tasz iszt ummöglik ... Nincs jobb ■dolqa?! Horányi Sanyi igen nagy pimaszságnak bélyegezte a püspöknél tett látogatást; megismételte korábbi álláspontját: ezek á zöngemények éretlenek még a kiadásra. De hát úgy kell nekem, ha volt képem kellemetlenkedni az egyházi főméltóságnál. A Rosenbaum Majsival való eszmecserémre nézvést viszont jót 'röhögött, jobbadán a saját szellemességén: — Jól kieszelted: a rozoga öregúr, Jákob nemzetségéből, majd beveszi ócska klapanciáidat, aztán kinyomja nagy nyögések közepette . . . Csak aztán nehogy hasmarsot kapjon, rigmusaidon csámcsogva, mint a Murányi kutyája a lakodalomban. HÉTVÉGE 9. Pákolitz István Pepitafüzet
