Dunántúli Napló, 1981. november (38. évfolyam, 300-328. szám)

1981-11-15 / 313. szám

IRÉNKOR

IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT

ILLYÉS GYULA verae 961 VAS ISTVÁN verse 964 WEÖRES SÁNDOR versei 965 CSORBA GYŐZŐ versei 967

TATAY SÁNDOR: Bakony (Emlékek is találkozások. EL) KERESZTURY DEZSŐ verse 978 BERTOK LÁSZLÓ verse 980

SZÁNTÓ PIROSKA: Akkor, Szentendrén (történet) 981 KAROLYI AMY versei 994

BÉLADI MIKLÓS: A Prae avagy regény a regényről 996 DEMÉNY JANOS: „Aranykor és farkasfogak" (In memóriám Béla Bartók) 1003 RABA GYÖRGY versei 101Q VARGA LAJOS MARTON: Évek - hazajáró lelkek (Sütő András könyvéről) 1012 NEMES ISTVÁN: Szolgálat és elkötelezettség (Czine Mihály: Nép és irodalom) 1020 PAKOUTZ ISTVÁN versei 1024

POMOGATS BÉLA: A teljesség vonzásában (Viszi Endre: Értünk is lássátok paripák) 1026 VÉSZI ENDRE versei 1031

*

Vérérül versre

VÉSZI ENDRE: Farsangi király (A versről a költővel Lator László beszélget) 1033

969

1981

N0VEM0IR

A Jelenkor novemberi száma

A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új száma különösen gazdag lírai anyagot kínál az olvasónak. Tíz költő — Berták László, Csorba Győző, Illyés Gyula, Károlyi Amy, Keresztury Dezső, Pákolitz István, Rába György, Vas István, Vészi Endre és Weöres Sándor - verseit közli. Emellett többük új kötetéről elemző kritika is olvasható a számban: Berták László kötetéről Ágh István, Csorba Győzőéről Kocz- kás Sándor, Károlyi Árnyéról Tüskés Tibor, Vészi Endrééről pedig Pomogáts Béla ír. A „Versről versre”-sorozatban Vészi Endre Farsangi király c.

BERTÓK LÁSZLÓ

költeményéről beszélget a költővel Lator László.

A szépprózai rovatban Szántó Piroska „Akkor, Szentendrén" c. elbeszélése és Ta- tay Sándor Bakonyról szóló sorozatának új fejezete kapott helyet.

Az irodalmi esszék és kritikák sorában figyelmet érdemel Béládi Miklós: „A Prae avagy regény a regényről" c. írása Szentkuthy Miklós újra kiadott híres könyvéről, De- mény János tanulmánya Hamvas Béla Bartók-értelmezé- séről, Nemes István elemzése Czine Mihály tanulmányairól és kritikáiról, valamint Varga Lajos Márton írása Sütő András legutóbbi kötetéről.

Az angyal felszólalása

Martyn Ferenc: Lovas, karddal című képére

Itt megállj! ide nem szól igazolvány, itt a csontokat homok födi, nyilnak-csukódnak, ha átmégy rajtuk, nincsenek, ha megfognád őket, itt ribanckodás a lét, o mozdulat a fény minden színéi kihasítja belőled, ha maradsz, itt a szó, mint a sokk, fölépíti benned a hülyét, és vigyorogsz, nehogy a föld lecsússzon válladról, ha fordul, itt fejed is láb lesz, szaladsz, hogy kerítés másik oldalára Írhasd: szabad vagyok, itt a félelem borostyánba zárt kígyó, csúszkál szíved fölött, és , . rámutatnak, ha elfelejted, itt a szerkezet, mint a rend modellje, foglal magába,

s ha kételkednél, megcsikordul, itt lejt a pálya, nehézkedés visz mindent egy táguló völgy garatjába, itt nem lehetsz az, aki vagy mert mindenkin álca, innen ne a farsangi bálba, hanem hátra, hátra, a barom orrába feszített karikába,

bele a megtartó magányba, passzusok alá, csontok alá, a halál alá, te gyáva, ha emlékszel még az irányra, s elhiszed, hogy nem vagy örökre bezárva.

El Kazovszkij: Kentaur és szirén

— Boris néni, kérem, nem jöhetne ide még két festő? Nagyon kedvesek, egy fiú meg egy lány, Vajda Lajos és Júlia, házasok is. Nagyon rossz helyük van, már második éve, sötét kis szoba a patak mellett, a háziasszonyuk meg veszekedős. Jó barátaim, ugye ide tetszik engedni őket?

— Hát, ha a veranda jó lesz nekik —, énfelüllem jöhetnek. Elférnek.

— Igen, és még egy házaspárnak is kellene hely. Ott csak a fiú festő. A hátsó verandára? A lány főzne, nem baj? Bán Béláék.

— Hát hiszen maguk is főznek. Majd megegyeznek a tűzön. A Cserepes meg úgyis csak egyszer főz, arra jár rá egész héten, amilyen spórolós szegény feje. A Bálint Bandi az jó helyen van a gyümölcsszárító színben, vasárnap még azt a Gabit meg Klárit is felhozta, meg azt a másik, jó vicces embert, tudja maga, az a ragyás! Aztán mondja, ennek a Juhász Palinak nincsen senkije? Jó gyerek pedig. Mert a Törzs Évinek nem kell, azt látom, az után a Cserepes járna, ha merne. Hát a maga udvarlója mikor jön?

No, most aztán dugig van a Haluskai tanya. Együtt vagyunk mindnyájan. Eddig is együtt voltunk, sülve-főve, de a legsötétebb és legolcsóbb szentendrei albérleti szobákból bújtunk ki, hogy találkozzunk a hajóállomásnál, a piacon, a templomban, a szerb misén — és qste együtt kóboroljunk az akkor még alig világított szent-, endrei utcákon, és bámuljuk a nappal olyan tarka város tűzpirosán világító alacsony ablakszemeit. Igyekeztünk neveletlenül benézni a zsúfolt, parányi szobákba — ahány, any- nyiféle volt, kettő sem akadt hasonló, szó sem volt még va- riabútorról, csak az ablaküveget szerették egyformán piros kendővel elfüggönyözni Szentendrén, ettől aztán égi fényben ragyogott a foltos mosdótól fölött bolhát rázó inges néni, a szerb sarokoltár mécsese előtt üveget meghúzó öregember, vagy az asztalon álló ecetes légyfogóba merengő cica, a petróleumlámpa fényvető bá- dogtányérja előtt.

És mi magunk is micsoda szobákban éltünk, s próbáltunk festeni! Törzs Évi meg én egy mosókonyháért fizettünk többet, mint amennyit bírtunk, — ahol hajnqlonkint a háziasszony kürtéles hangja vert föl: „Kakáim kell? Mondd, kakálni kell?" — érdeklődött a hároméves fiúcskájától minden áldott reggel üvöltve, a feleletet már nem hallottuk, a kérdés örökre nyitva maradt. Bálint Bandi egy városszéli manzárd tulajdonosával kötött forró barátságot, oda is költözött, a társulás azonban mély kudarcba fúlt, — Bandi ugyanis átfestette a főbérlő képeit, érdemük szerint ugyan, de a tulajdonos ezt nehezményezte. Vajda padlásszobájában a háziak az asztal lábához kötöttek egy hizlalóba fogott kacsát — alomról viszont

nem gondoskodtak, takarításról

sem.

Valamennyiünk szobája sötét volt —, Szentendre déli stílusú építkezése szigorúan kerülte a napfényt, s a nagyon festőién összehányt enteriőrben alig tudtunk helyet szorítani az állványunknak, de persze ezt is iszonyúan helytelenítette a „házi néni", azt meg, hogy a „többiek” is eljöjjenek esténként, egyszerűen nem tűrték, és énegyeket is a pokolba kívántuk, mert villára tűzve nyújtottak át a tányér étel mellé egy-egy darab kenyeret, holott mi belemarkoltunk a kosárba, ha ők éppen nem űzték ezt a kegyes szerepjátszást, de a medikusokat szívből utáltuk. Lehet, hogy régi hagyomány volt, — de tudva, hogy a festők többnyire látják, amit elmesélnek . nekik —, valahányszor - elég ritkán — ehető ételből csaptak egy

■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■I

Szántó Piroska

Akkor,

Szentendrén

(RÉSZLET)

kelni sem volt szabad —, pedig örökké énekeltünk, rádiója egyikünknek sem volt, és pénzünk sem, hogy a „nyaralóknak" való szobákra vethessük a szemünket, ahol civilizáltabb állapotok uralkodtak, néhol még angol vécé is akadt, a vizet sem a kútból kellett húzni és este szabad volt „lámpa- fénynél” énekelni a vendégeknek, mint Csehov nagyravágyó parasztjainak.

— Csak a bárányos falvédőt sajnálom —, sóhajtotta Vajda, mikor már berendezkedtek a Haluskai tanyán, vagyis leragasztotta pauszpapírral a déli ablakot és katonás rendben kirakott egy hokedlire három rúd szenet és egy pittkrétát.

— Igen, a bárányos falvédő — Júlia is sóhajtott félrehajtott fejjel —, dé Bandi elrikkantotta magát.

— Hahó, barátaim, az nem vész ell Én, én fogom megvásárolni majdan az elaggott Fia-, la házaspártól, az múzeumba kerül, a nagy Vajda motívumkincsének fontos darabja az, ország-világ bámulni fogja!

A bárányos falvédőért nekem is fájt a szívem. Nem igen volt más berendezési tárgy Vajdáék régi szobájában, a kecskelábú asztalon és az öreg, recsegő, zöld díványon kívül. Száröltéssel varrott suta, kedves bárány kontúrja volt, rózsaszínre fakulva, sárgára fakult vásznon. Műremek volt. De azon túl végig az egész falon szolagszerűen egymás mellé téve sorakoztak Vajda képei, hajszálvékonyan, kemény ceruzával rajzolva, csak megálltam döbbenten, mikor Bandival először mentünk be hozzájuk.

Mert hiszen ismertem én Vajdát, még évekkel azelőtt az üllői úti menzáról. A medikusok szemben ültek a festőkkel a menzán, a terem legvégén, közvetlenül a kenyeret osztogató hölgyek mellett. Ezeket a hölmerőkanállal a tányérunkra a szakácsok —, tüstént gyomorboncolási élményeiket kezdték fennhangon mesélni. Anna Margit, Amos, Szin Györgyék, Panni és én egy darabig remegő gyomorral próbáltunk nem figyelni rájuk, aztán egymásután toltuk el a tányért, amit azon nyomban maguk elé húztak a medikusok. Csak a sápadt, kicsit hajlott nyakú Vajda evett nagy nyugalommal, nagyon elegánsan és lassan, tovább. Aztán egy kenyérhéjjöl kitörölte a tányérját, májd mentegetőzve dünnyögte:

— Párizsban ez nem illetlenség. Ez a szokás.

Nagyon tiszteltem ezért, de a képeit nem ismertem. Tudtam, hogy Párizsban volt, mondta, hogy főleg montázsokat csinál, az akkor engem nem igen vonzott. De ezek a képek itt, Fiala bácsiék falán!

Szentendrei házak voltak és szentendrei motívumok. Dé nekem abban a,pillanatban nyilvánvaló volt, hogy ez Szentendre lényege, és fájdalmas, sűrített kivonata. A talpukkal egymáshoz ragadó házak vonalrajza mellé helyenként oldalra csapódott egy jellegzetesen hosszú orrú oromfal, alátámasztotta egy-egy, ablakot keretező díszítő motívum, ahol még a megkötött függöny alsó csomóját is szerették kialakítani a falon a hajdani kőművesek. A házak néztek, a hegyes tető alá került gömbölyű ablakszemükkel, azt is körülvette egy kelta kereszt »formájú 'faldísz, még jobban kihangsúlyozva a házba bújt élőlényt, a ház szellemét. Szín alig volt ezeken a rajzokon, csak rend, iszonyú, szorító rend, a föld forgott Szentendre alatt, és működött a centripetális erő, kidobva a fontos részeit ennek a világnak, elnyelve a többit. Egy-egy krisztus-kontúr megpróbálta néha

feloldani, de csak lebegett a szerkezet fölött, még jobban kiemelve a szorítást. És a bárány, a bárány is beilleszkedett ide, a buta kis lábai hirtelen értelmet kaptak, még egy hajfonat is értelmezett egy szerkezetet, mielőtt a kibomlott vége a reménytelenségbe szúrt volna. Egyetlen rajzot színezett ezek közül Vajda, de ez a szín a legkézenfekvőbb parasztház- sárga s jellegzetes tót-kék takarékos felhasználása volt, néha pontozott egy-egy felületet — talán hogy megmozgassa, vagy kiemelje — talán a szín helyett? Ha nem tette volna, sem kelt háinyérzetet. Mert ezeken a képeken nem hiányzott semmi, viszont minden a helyén volt, természetes feladatát teljesítette a szerb sírokon található komplikált tulipánmotívum, mert oldotta a kemény szögletek erős vázát, s egy-egy régi sírkövekről másolt szép szerb betű hátrább tolta a nagyon modern szerkezetet pár évszázaddal. Az almás-késes csendéletben szinte a szemem előtt gördült le az alma héja, kellemes viszonyt kötve a templom- torony barokk forgásával.

Bámultam a képeket s az előttünk álló fehér nadrágos, kék vasutas blúzba öltözött vékony fiút és legszívesebben leültem volna a lába elé: „Taníts engem, Mester", de ilyesmire. akkor sem vetemedtem volna, ha Bandi nem lármázik egész idő alatt, méltatva a képeket és szóvicceket eregetve — ő így imádta Vajdát —, ha nem irigyeltem volna Júliát, Vajda fiatal feleségét, aki állandóan'ilyen magas szintű festői légkörben élhet s főleg és mindenekelőtt, ha nem élek olyan korban — 1938 —, ami sok mindennek kedvez, de az érzelmes megnyilvánulásoknak a legkevésbé.

De fölösleges is lett volna erre kérnem Vajdát, tanított ő bennünket állandóan a maga módján. Akkoriban még senki sem figyelt a struktúrák szépségére, a falak görcsösen összeragasztott köveire, az ócska kerítések naptól-széltől felmart felületére, s a „furcsa” részletekre, amikre Vajda a kószálásaink alatt rá-rámutatott — a „furcsa” egyébként kedvenc szava »/olt, azt jelentette, hogy érdekesnek, festőileg felhasználhatónak tartja, s fel is használja pontosan, felismerhetően és szervesen beágyazva a képekbe. Például egy rácsot, egy kapubálványt vagy egy faoromfalon lévő kis ablakot, amit úgy takart egy függönyféle rongy, mint egy bekötött kalózszemet. Sokáig azt hittem, hogy csak memorizálja ezeket, aztán egyszer összetalálkoztunk az iz- bégi templom fölötti dombon, s kiderült, hogy az ő hóna alatt is mappa van — gyűjti az anyagát, annak klasszikus rendje- módja szerint, ha együtt vagyunk akkor inkább csak ismétli.

HÉTVÉGE 9,