Dunántúli Napló, 1981. szeptember (38. évfolyam, 239-268. szám)

1981-09-06 / 244. szám

HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT NEMES NAGY AGNES verse 769 HALLAMA ERZSÉBET: Vakondtúrás -és angolvécé (elbeszélés) 771 THIERY ÁRPÁD: A remény ideje (elbeszélés, II. ré$z) 778 TAKÁCS IMRE versei 786 VÁRADY SZABOLCS versei 788 TAKATS GYULA: Amit a margón találtam (jegyzetek) 789 BÉKÉSI GYULA verse 797 HATVANI DÁNIEL versei 798 MAKAY IDA versei 800 JÉKELY ZOLTÁN: Caroline és Andor (Feljegyzések és észrevételek Széchenyi napjainak-éjeinek két kísértetéről. II. rész) 801 GARAI GÁBOR versei 813 * Versről versre GARAI GÁBOR: Századvég (A versről a költővel Domokos Mátyás beszélget) 815 * BÓKAY ANTAL-JÁDI FERENC: „Szurkálnak, óvnak tudós orvosok ..(József Attila betegsége Bak Róbert patográíiáinak tükrében) 822 CSAJKA GABOR CYPRIAN versei 833 FRIED ISTVÁN: Csuka Zoltán hűsége 835 KERÉK IMRE versei 840 BALIPAP FERENC verse 841 1901 52EPTEMBER A Jelenkor szeptemberi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Békési Gyula, Garai Gábor, Hatvani Dá­niel, Makay Ida, Nemes Nagy Ágnes, Takács Imre és Várady Szabolcs verseit olvashatjuk. — A prózai írá­sok sorában Hallama Erzsé­bet és Thiery Árpád elbeszé­lése, valamint Takáts Gyula jegyzetei kaptak helyet. — Figyelmet érdemel Jékely Zol­tán Széchenyi-esszéjének újabb részlete. Az irodalmi tanulmányok közül Bókay Antal és Jádi Ferenc „Szurkálnak, óvnak tudós orvosok . ..” c. közös Garai Gábor írása József Attila betegsé­gét elemzi. Fried István Csu­ka Zoltán hűsége c. írása a nyolcvan esztendős írót és műfordítót köszönti. A „Vers­ről versre" sorozatban Garai Gábor Századvég c. verséről beszélget a költővel Domo­kos Mátyás. A kritikai rovatban Jékely Zoltán tanulmánykötetét Bé­ládi Miklós, Örkény kíván: Lágerek népe c. kötetét Fu- taky Hajna, Fenyő István ta­nulmányait Melczer Tibor, Mándy Iván elbeszéléseit pe­dig Szendi Zoltán írása elemzi. A számot el. Zámbó István rajzai illusztrálják. Féléber délutáni álmok Ezek a féléber délutáni álmok Ott a halál-határon imbolygó ágy felett, Nem rajzolták ki tüzetes képedet; Valami fájt csak és valami csak sugárzott. Nem, nem hittem, hogy egyszer arra rezzenek, Hogy eleven valódban állsz előttem. Félhomály szennyéből kivetkőzőtten, És te szólsz hozzám — nem a képzelet. — * Mindig ez a féléber délutáni álom Lebbentette meg arcod, hiába nem akartam, Hiába űztelek volna — izzadt párnám haraptam. Négy héten át ez a délutáni álom Forgatta nyárson a testemet az ágyon. * Ez a délutáni félálom, félaléltság egy hónapja már, mióta az alvás kegyelméért verekszem, úgy szokott végetérni, hogy kiúszom a teljes öntudatba, szinte észrevétlen, nyitott szemem előtt csak veritékes párnám, vagy a kietlen mennyezet, és számban az a tömény keserűség: hogy minden változatlan, nincs remény, gyöngéd Mezed végképp eleresztettem, hagytam, hogy szemed elússzon a tavasz émelygő-felhői közt — ki tudja merre, merre; s most úgy ocsúdok, hogy itt állsz előttem, testté lett, édes eleven valóság, kit visszahódítotton álmaimtól... Békési Gyula Az élő Pilinszkyhez Benne állok a „sirás tengelyében”; Téged meg visz valahová a Göncöl... Hány „gürcölő" — megváltó-szép-kölönccel önnön nyakában —: menne...! — Nem is értem! Annyi minden szorítja most a gégém, hogy üres gödör, a szemem s „csörömpöl” árnyékom isi... Te már a földi gönctől szabadulton „mutálsz” az utak végén ... S ó, ó, mit ér, mit ebbe belegondol mégis, „ki költő”, s okosan bolondul — embersorsoktél hullásra beérteni!? Én is... halálomban talán-tán megértem: — kolomp s harang hogy bennünk egybekondul — mi az, mi menthet minket a Gonosztól?! Thiery Árpád A remény ideje - részlet ­Frank két nap múlva eluta­zott a városból. Előző délután összecsoma­golt. Egyedül volt otthon. Az onyja Czmarkóékhoz ment a ló árának az utolsó részletéért. Gerzson — aki egy hónapja a vízmester segítségével bejutott a hídépítéshez, a búvároknál dolgozott — Ida nénihez utazott Veszprémbe. A nagy utazóko­sárban, ami még a színészet idejéből maradt meg, fölfede­zett egy ütött-kopott papírkof­fert. Mielőtt az ismerős szabó­mesterek összefogásából készült sötétkék érettségi öltönyét is elcsomagolta volna — fölvette, a tükör elé állt benne. A ta­vaszi hónapok alatt, az érett­ségire készülve alaposan leso­ványodott, csontos arcából fér­fiason kanyarodott elő a ke­mény, horgas orr, kissé dül- ledt. sárgás fényű szemeiből elszántság tükröződött. Ügy vélte, elég határozott a meg­jelenése, bármelyik pesti fő- szerkesztő íróasztala elé oda­állhat. — Egy aktatáska nem ártana — gondolta. De táska nem volt. A koffert a konyha­ajtó mögé rejtette a vizespad alá. Ráterítette a felmosóron- gyot. Vacsora után rögtön ágyba bújt, meg -se várta, míg az anyja hazaér Czmarkóéktól. Az a két év előtti nap járt az eszében, amikor Klári nélkül, kifosztottan tért haza. Bocsá­natot kért az anyjától, meg­esküdött, hogy soha többé nem hagyja el. Régi esküjével szembenézve mégse volt lelki­furdalása, hogy ismét szökni készül. Más volt az indíték, és más forgott kockán. Hajnalban fél ötkor már kint volt az állomáson. A forgalmi irodában úgy tájékoztatták, hogy a távolsági vonat három és fél órát késik, a helyi vonat pedig csak fél hétkor indul Budapest felé. Benézett a res­tibe. Tanácstalanul ácsorgott a frissen felmosott köves terem­ben. Alig volt vendég. Megkí­vánt egy pohár pálinkát, de elhessegette magától a gon­dolatot. összesen háromszáz­nyolcvan forintja volt. A vasúti jegy tizenkét forintba került. Fájt érte a szíve, már zsebre tette a jegyet, amikor eszébe jutott: fel is lóghatott volna Pestre. Beült a helyi vonat egyik kocsijába. A vonat hátul, a hatodik vágányon vesztegelt üresen. Igyekezett minél keve­sebbet gondolni az anyjára, a bátyjára, Bindára és a meg­bukott folyóiratra. Távozási el­határozása szilárd volt, noha kilopózva az udvarból a kerí­tés sarkától visszanézett, és egy pillanatra megingott t)e nem volt több, mint egy múló szédülés. Hiányoztak még a részletekre kiterjedő tervei, csak azt döntötte még el, hogy felérkezve Pestre, azonnal szo­bát bérel, és vesz néhány új­ságot, hogy kiválaszthassa ma­gának azt a szerkesztőséget, ahol majd holnap jelentkezni fog. . El volt foglalva a gondola­taival, fel se figyelt az any­jára. Freytágné kevéssel fél hat után feldúltan, zokogva ért ki az állomásra, de mint aki biz­tos a dolgában, úgy járta vé­gig az újjáépített állomás fo­lyosóit, a várótermeket a res­tibe és a talponállóba is be­nézett majd a vágányokon veszteglő üres vasúti kocsikat kezdte átkutatni. Frank a termeskocsi végé­ben ült. Az anyja megjelenése oly váratlanul érte, hogy szinte megbénult. El akarta fordítani a fejét, de csak nagy erőfeszí­tés árán sikerült. Kibámult az ablakon, épp a vasúti gurító­dombra látott. Freytágné a fapad rácsába kapaszkodott, mint aki meg­szédült. A hűvös reggel elle­nére elég könnyen volt öltöz­ve, harisnyát se húzott, pedig a lába érzékeny volt a hideg­re. A könnyű vászonblúz gyű­rött volt rajta, hasonlóképpen az UNRA-csomagból származó, nem is egészen rá illő skótkoc­kás szoknya is. A retikülje ki­nyílt.- Volt szíved ezt megtenni velem? Ennyit ér az esküd? — csuklott el a hangja. Az áporodott, savanykás füstsza- gú levegő megköhögtette. Hiá­ba szeretett volna kemény és támadó lenni, nem volt ereje hozzá. A szeme könnybelábadt. Frank megpróbált óvatosan feléje pillantani. Szánalmas öregasszonynak látta az anyját. Freytágné a szoknya gyűrő­dését simogatta. — Már tegnap ' láttam, hogy valami nincs rendben. Ruhás­tól aludtam, mint a bombázá­sok idején. A csomagtartóban megpil­lantotta az öreg papírkoffert. Átsuhant az agyán: ha lekap­hatná onnan és elszaladhatna vele ... — Az anyád vagyok! — tört ki zokogva. — Ezt nem teheted meg velem! Föl foglak jelen­teni! Vissza foglak hozatni a rendőrökkel! nem engedhetem meg, hogy a magad feje után menj! Aztán amikor már sem­mit se lehet jóvátenni, akkor majd engem hibáztatsz, hogy miért engedtelek el!... Kire ütöttél, istenem! Kire?... Elhallgatott. Próbálta vala­melyest lecsillapítani magát. — Én is otthagytam a szülői házat, az igaz — folytatta va­lamivel békülékenyebben. De engem elüldözött a mostohám. Ügy bánt velem, mint egy rossz cseléddel. És az apám nem védett meg! Egyszer se védett meg, hogy drága kislá­nyom, neked van igazad . .. Mindig a mostohámnak adott igazat. Tízéves voltam, és ci- peltették velem a nehéz vizes­vödröket. Hóban, fagyban, mindegy volt! Mit tudsz te ar­ról, hogy mennyit szenvedtem otthon, mire vettem magam­ban bátorságot, hogy elhagy­jam a szülői házat! Egész úton sírtam a vonaton, ők meg örül­tek, hogy megszabadultak tő­lem ... De neked mi bajod van? Nem kapsz tőlem elég szeretetet? Nem értelek meg?... Amikor elolvastam az írásodat kinyomtatva sírvafakadtam. Sí[- tam az örömtől, hogy ezt az én fiam írta! Megéreztem, hogy ez a kis novella a szí­vedből szólt, és én is benne vagyok egy kicsit. Te nem tudsz örülni ezeknek a könnyeknek? Felindultságában erősen zi­hált, kapkodta a levegőt. — Mi hajt? — csurogtak ar­cán lefelé a könnyek. — A karrier? Drága, kisfiam ... Olyan fiatal vagy még ... Én is azt szeretném, hogy ne hagyd abba az írást. De hova akarsz menni? Merre? Egy rossz kofferrel a nagyvilágba? Mit gondolsz, hqgy fogják má­sak értelmezni ezt a viselke­dést? Szerelmes asszony módjára letérdelt, átfogta a fia lábait. Frank attól rettegett, hogy rájuk nyit egy korai utas. — Kisfiam, ne menj el! Ne hagyj itt! Van még időd rá, hogy a saját lábadra állj!... Frank egész idő alatt nem tudott megszólalni. Úgy érezte magát, mint egy bekerített állat. Amikor az anyja eléje térdelt, és átfogta a lábait, úgy érezte, nem bírja tovább. — Hogy jutott az eszébe? — nyilait beléje a szégyen. Sze­retett volna közömbös és kö­nyörtelen lenni, de annak is örült, hogy uralkodni tudott magán. — Ha most feladom, soha se fogok a saját lábom- ra állni — gondolta. Pedig nem sokon múlt, hogy ráhajol az anyja ősz fejére, magához húzza, és bocsánatért esedezve csókolgatja, szabadjára en­gedve a saját könnyeit is. Freytágné dolgavégezetlenül és idegileg kimerülve kászáló­dott le a vonatról. De nem ment haza. A vágányok között ácsorgott, vádolva és meg- szégyenülten, tekintetét a vo­natablakra függesztve, mély mögött a . fia ült. Frank mintha zokogást is hallott volna, de nem mert kinézni. Mozdulatlanul ült, mint egy szobor, még akkor is, amikor a kocsi megtelt utasokkal. Az anyja a vonat indulásáig nem mozdult el a vágányok közül. Frank öreg ko­rában is úgy emlékezett vissza, hogy egész életében nem volt még egy hasonlóan gyalázatos óra. Bármikor jutott is eszébe, kínzó lelkifurdalás fogta el, egy soha le nem vezekelhető aljas bűn súlya nyomasztotta. Vagyishogy más választása nem volt. ef, Zámbó István: Barlangrajz Takáts Gyula Amit a margón találtam (Jegyzetek egy versfüzetből) Nem a szemmel látható, de a világból látható mögötti, a nagy költészet egyik lényege. A felület mögötti belső lényeg megszólaltatása. így a költé­szet lényege nem annyira az egyéni, mint a világszellem ki­fejezése. A természet és a tár­gyak és a lélek rejtőzködő tit­kainak és szántásainak meg­sejtése és kifejezése. * Az ember a természet tagja. De egyben szeme is a termé­szetnek. Maga felé és teremtő­je, a természet felé és az ál­tala teremtett tárgyak felé is. A szem madarának ilyen rep- kedése és éneke a világter­mészet kertjében a legszebb repülés és ének. * Létezhet-e az éven belül még egy 13. hónap is? Igen, ... Az és abból, amely a töb­bet adta és gyűjtötte egybe a 12 hónap heteinek köznap­jainál . .. Azok adják nekem e 13. hónapot. Az „Angyal” havát, a sok állatjegy után. Ez a képletes, de mégis való­ságos harminc nap egyben a harminckét betűn túli valóság kertje is. * A világ fizikai, tárgyi való­ságának kutatásában, az élet­tan, a kristály- és sejttan, egy­szóval minden anyag mögött nem az anyagot, de azt a szellemet, a valóság vázát kell keresnj. Ennek kinyitása és megszólal^ tatása az igazi költői repülés. A valót ekként lényegében üstökön ragadni.. . Azt, ami­ről Berzsenyi írta: „minden csak jelenés”. Paolo Santarcangeli fogalmazásában, mert minden „jel, híradás" ... * Nem tudok a tapintható ter­mészet nélkül élni ... Ennek nemcsak jelképe körülöttem a becei kert. Gyermekkorom nagyanyai kertjének folytatása. Tanulni tőle tudok és benne magam is úgy alakulok és lé­nyegülök, mint fáim és növé­nyeim. A kert maga a kultúra. A kertet művelő nemcsak test, de a testet irányító olyan szel­lem is, amely érzékenyen nem­csak észreveszi, de meg is érti a szavak nélkül is értelmesen megnyilatkozó természetet és gyümölcseit ... A szellem-lélek a természetben csak nőhet. . . Beszéltem erről, s az ilyen Heszperidák kertjéről már. Ám a földtől egyre távolodó embe­riség, lelkét veszítve, nem tu­dom hogyan s egyáltalán meg tudja-e teremteni? ... Az em­ber anteuszi lényét, ha egyre tovább sorvasztja, feladja, biz­tosan elveszti magát.... A ci­vilizáció és technika levegőbe emeli és megfojtja . . .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom