Dunántúli Napló, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-238. szám)
1981-08-16 / 224. szám
: Rugóvá tekeri versek Berták László: Tárgyak ideje „Ama egészen ritka megszólalások ezek a versek, amelyek nagy tétre menően is szerény tartásúnak megmaradva nem lehetnének más életmegnyilvánulásokkal helyet- tesithetőek, amelyekből tehát születés közbenileg sugárzik szét az erkölcsi energia, az ilyen energiává lett veszélyeztetettség az az élet egyszerű, alapvető, fontos értékeit becsülő tragikus szemlélet, amely megoldást keres." (Tan- dori Dezső). Ha szükség von nagy versekre, akkor azok a versek meg is születnek. Hiányból, múltból, reménytelenségből, de minthogy nagy versek, mindenképpen reményül, puszta létükkel is állítva, hogy lehet, hogy „lezuhanva is fölfelé”. Nehéz költészet Berták Lászlóé. Nem azért, mert „érthetetlen", „kibogozhatatlan", ellenkezőleg: mert érthető, mert hátborzongatóan pontos. Nehéz, mint a megszenvedett, végiggondolt gondolatok. A Tárgyak ideje nem hogy szusszanásnyi időt sem az olvasónak. „Menet" közben a csúcsok közötti átvezető versekről is kiderül, hogy magasan, igen magasan vannak. S hajlok rá, talán csúcsok sincsenek. A történet, • a Bádog szitakötő, A rost beszél, az Állsz egy üres lavórban. A jóslat kampóján, a Holdudvar-ciklus hét szonettje és a kötetzáró Szavak a súgólyukból egyenrangú magaslatként állnak a Dédapám, március hatalmas, kettős tömbje és a Kockakövek hatsorosai körül. De a második nekirugaszkodáskor máris átíródik a térkép, új magassági pontokat jelöl be a felfedező ott is, ahol „lankát” sejtett előbb, hisz például, A lélelem futamaiból nyugalmas kezdés után merevedik egy „vak pillanat" állóképévé, a szülőföld-nosztalgiát ígérő Vése fölött ben „kés röpül a versbe, holt malom zörög" és a történelem, az idő köszörűköveként „visít, remeg az augusztusi ég”Aligha van korszerűbb, érvényesebb vállalása a múltnak, a paraszti hagyománynak, mint a Dédapám, márciusból kitetsző, minden akáclombos-nosztalgiától mentes, pátosztalan, mélyen emberi magatartás. A vers megejtően egyszerű és meghökkentő eredményekre vezető családi számtana öt nemzedék valós, vagy lehetséges dátumait veti össze, mondhatni „eljátszva" a számokkal, de a tízoldalas szöveg két sokszorosan összetett mondatában a „nagy"' történelem plusz és mínusz jelei villannak fel műveleti jelekként, kitágítva, egyetemessé növesztve ezt a teker- vényes, különös genealógiát, melynek konok „elszámoltatása" nem egyéb, mint az egyenlőségjel keresése: az azonosságé a családi és nemzeti történelemmel a dédapa személyén keresztül. Legendát, anekdotát, száraz tényt, háborús töredéket görgetnek elő a „ha elképze- lem"-tagmondatok, a visszafogott tempó s a gyakran elharcpott közlések növekvő intenzitása, egyre tágabb asszociációs köre vibrálással, feszült nyugalommal tölti meg a szöveget. Az első rész groteszk „énvesztése" feloldás helyett kitartja a hangot, nemcsak tartalmában ígérve folytatást, sugallva befejezetlenséget: „ ... ha röptét elképzelem, / összekeverem magamat vele, és / azt hiszem, hogy ezerki8. HÉTVÉGE lencszázegyben, / hatvannégy évesen engem rúgott meg / halálosan az a ló, azért nincsen / befejezve mindmáig annyi: minden." A szaporább tempójú, gyakoribb rímelésű második rész a jelképpé sűrűsödött március-dédapa „belsővé válása", végleges beépülése a költői személyiségbe. A gyorsabb tempó ugyanakkor közelibb tragédiát hordoz, másfajta sérülést, mikor a „lefüggönyözött autó", háttal a történelemnek, azt játszva mégis, hogy előre" tolat be a dédapái udvarra, éppen a „márciusság" nevében, groteszk bizonyítékaként a mások által is „lereagált" dédapa-dédunoka közösségnek. Innen, erről a válságpontról vissza- és előrenézve mutatkozik meg az összekeveredés „praktikus” értelme, miértje: megkapaszkodni „valami közösben”, a folytonosság, a folytathatóság lehetőségében legalább, hogy egyáltalán föltehető legyen a kérdés: ........ ki volt i tten / mégiscsak benne minden ütközetben / s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem / fiammal együtt, és ... / talán dédunokámmal és helyettem / elmondhatja itt, hogy befejeztem?". „Kirobbanásig harmonikus költészet" - írta róla ugyancsak Tandori. De megszerkeszthető-e a „teljes, nagy harmónia" másból, mint a robbanás küszöbén vibráló anyagból, ha egyszer ez a „való világ" s ha „varázsainak mérnöke"-ként csak ebből teremthet belső rendet a költő? „Valami végképp elveszett a rugóvá tekert világból.” - mondja a Kockakövek egyik darabjában Berták, nem állítva, hogy ez a „valami" megtalálható, de „rugóvá ;ekert" versek sorában mutatja, szenvedi meg hiányát és a kötet legszebb versében — a jövőbe vetítve — meg is haladja azt: „Állsz egy üres lavórban, amit/úgy is hívhatnék: jövő, / gyönyörű vagy és meztelen, / tehát múlandó, elpusztítható, / hullámzói lassan, mint a hold / minden alkalmi gravitációban, / s mikor annyira önmagad le. szel, hogy önmagadról elfeledkezel, , fölismer mind és újra megfogan / az időben a tér, a nincsben a van." Berták László póztalan, teátrális gesztusok nélküli küzdelme kimondva-kimon- datlanul ezért a „mikor any- nyira önmagad leszel"-álla- potért folyik. Ezért kell le- szállni „oda, ahol a rost beszél", „a héja alá, a ricsaja alá, / káprázata és bilincse alá”, „ahonnan, míg fölér, / elhajlik minden lényeg ujja." Talán a Tárgyak ideje legfontosabb mondatai ezek, s ha az a bizonyos „lényeg ujja” el is hajlik óhatatlanul, a mérce, a mérték nem lehet egyéb, mint hogy mennyire. Nyugtalan, kockakő-sűrű versek sorakoznak kötetében „megnyugtató" válaszokként, illúziótlanul, félre- és mellébeszélést nem ismerve. A „költészet közlegényé"- nek nevezi magát egy helyütt. Teljesítménye, rangja valamelyes ismeretében töprengek el, hogy hát mi is ez? Túlzott szerénység? A „létra" megvetése? Egyik sem. Inkább józan számvetés és jogos öntudat. Józan számvetés az irodalmi élettel és tudása az irodalom életének, ahol a hadnagyi, tábornoki csillag belülről pirosodva üt át a vállon, megjelölve kénytelen viselőjét, aki makacs következetességgel teljesíti be egyre inkább Hamlethez címzett kötetzáró sorait: „Bennünket jelölsz, ha elkülöníted / pontosan, ami még te vagy." Elrejtőzve a tárgyaiban, kirajzolva a tárgyainkat. „De talán ez a legtöbb." Parti Nagy Lajos A Fából faragott királyfi. Bartók táncjátéka a Szabadtéri Táncszinen. Képünkön: jelenet az előadásból. Középen Bognár József (Fabáb), balra Kuli Ferenc (királyfi). Ellentmondásokkal is Jobban sikerült... Pécsi Nyári Színház, 1981 Saját lábára álvan jövője Volt néhány művészileg kimagaslóan sikeres produkció, volt egy-két fiaskó, egyébként a Pécsi Nyári Színház idei he.- mutatóit a megbízható, jó színvonalú előadások és a különösebb színházi élmény, szellemi izgalom kiváltására nem képes tiszta középszer váltakozása uralta. Ezen belül, azonban ha csak a főbb vonósokat ragadjuk is meg, feltűnően ellentmondásos a kép. A nézőszám megkétszereződött az elmúlt évihez képest, ugyanakkor láttunk szomorúan üres széksorokat, eléggé méltatlanul is. A művészileg szép és igényes Antigoné produkciónak csak az utolsó néhány előadásán töltötte meg a nézőteret a közönség. Az alig egy éve hirtelen világhírűvé lett Prágai Burlesque Színház két előadása tél „házakkal" ment, s jellemző módon, mivel „nincs benne tánc", a hivatalos műsorrendben se szerepelhetett. A Bar- tók-balettesteken a nézőtér jó háromnegyede általában megtelt. A nyár igazi nagy sikerét viszont egy Zerkovitz-operett szolgáltatta; ugyanakkor a — két évvel ezelőtti pécsi előadásuk nyomán — méltán nagy sikerre számot tartható poznani Teatr Polski két — egyébként jó színvonalú — előadását messze ívben elkerülte a nagyközönség. Mindezzel együtt a korábbi évekhez képest látogatottság, és tartalom — érdekesség, vonzerő — szempontjából jobban sikerült és többet adott az idei program a korábbi évekhez képest. Vannak azonban o szembe ötlő jelenségeken túl ennek a programnak olyen rejtett ellentmondásai is, amiknek a feltárásához, elemzéséhez vissza kell tekintenünk a kiindulásra. Ami-' kor a Pécsi Nyári Színház négy éve elkezdődött, művészeti vezetője, Eck Imre a koncepció alapkövének határozta meg, hogy „ ... a hazai táncművészet nyári otthona legyen". Ehhez társult az az elképzelés, hogy minden nyáron külföldi vendégkoreográfusok és együttesek is fellépnének a műsor gerincét adó Szabadtéri Táncszínen. A műsorok bázisát természetesen a Pécsi Balett jelentené. A három közül csak ez utóbbi valósult meg teljességében, ám ez is ellentmondásor sen. A Pécsi Nyári Színház nem válhatott a hazai táncművészet nyári otthonává, mivel a hazai táncművészetnek kisebb gondja is nagyobb, mint az, hogy Pécsett milyen arculatot kívánnak adni a nyári színháznak. Ez viszont csak menet közben derült ki. Két-három alkalommal fellépett ugyan egy-egy önálló est („gálaest"?) jegyében a magyar Operaház néhány szólistája, tegyük hozzá: egy szál zongora „közreműködésével" ... Nyilván ez nem adhatta meg a koncertélmény teljességét. A sikeres Győri Balett most kezdi élni fénykorszakát. A pécsi vendégszereplést különböző okokból rendre visszautasítják. A külföldiek vendégszereplésének gondolata (egy-egy sikeres afrikai est kivételével) elvetélt, elsősorban anyagi okokból. Az első kísérlet, a mostani Teatr Polski-vendégszereplés nem hozta lázba a közönséget, igaz, műsorukban egyedül a Bartók- mű ígért valamit. Megkockáztatom, hogy Penderecki már látott, rendkívüli hatású Stábot Mater-e és a Csodálatos mandarin együtt bizonyára nagyobb vonzerőt jelentett volna. Következésül: a közönséget, mint fontos tényezőt itt sem volno szabad kihagyni. Ha megveszek egy fellépést, diktálhatom a feltételeket. S ha nem megy, akkor inkább köszönjük, nem kérjük - nincs üzlet... Egy jó menedzser nagyon elkelne ehhez a nyári színházhoz. Mindebből következik, hogy 12 táncos jellegű, illetve műfajú idei bemutató közül hat egyértelműen a Pécsi Balettre épült, s ebből ötnek Eck Imre a koreográfusa. (A felújításokat itt nem számítom.) Mégis igaztalan a vád ellene, hogy (a négy reprízzel együtt) „mindent" ő akart az idei nyáron. A lehetőségeket végigzongoróz- ták, az anyagi feltételekből érié futotta. Becsüljük meg, hogy vállalták az átlagosnál nagyobb terheket. S néhány produkcióban kimagasló sikerrel, művészi eredménnyel. Azt viszont meg kell jegyeznünk, hogy a Pécsi Balettnek az utóbbi nyolc—tíz évben kialakult stílusirányai a kamaraprodukciókban mélyebben filozofikus gondolatokat hordoznak, jelrendszerük elvon- tabb és nehezebben apercipiál- ható a korábbicknál. (Pl. Magnificat, Dante-szimfónia, Balettek kórusmuzsikára.) Ezeknek az arányain jó lenne változtatni egy kicsit oldottabb hangvételű és a zenéhez konvergensebb táncstílusú közelítéssel — legalább nyáron. Mi lenne hasznos a jövőben? Mindenekelőtt: az alapgondolat, az eredeti elképzelés bizonyos mértékben felülvizsgálandó. Figyelembe véve, hogy ennek a nyári színháznak a közönségbázisát még sokáig elsősorban a pécsi színházjáró emberek jelentik, akik „nyárvíz" idején szeretnének néhány estén kellemesen szórakozni, kevesebb agytornát végezni, s mellesleg a klasszikus balettre is ki vannak éhezve. Indokolt és jogos az igény a színvonalas nyári szórakoztatásra is, ezt elégítette ki jól, sikeresen a Csókos asszony (hét!) zsúfolt házas előadása az idén. Ennek a jegyében szakítani kellene azzal o csökönyösséggel, amely a „tiszta-profilúság" égisze alatt újabban kizárólag tánclépésekben hagy szóhoz jutni bárkit és bármit. Attól, hogy a kiegészítő programokban egy-egy kamaradrómc, groteszk vígjáték, pantomim, blődli vagy akármi színpadot kap, még táncszínház maradhatna a Pécsi Nyári Színház. El kellene érni, hogy a műsortervek kialakításában, s általában a művek kiválasztásában csak olyanok ítéljenek, akik értenek is hozzá. Ebben ezidén az első fontos lépés megtörtént. Megszólalhatott a „tüke szív", mert februártól a Pécsi Nyári Színház egész éves költségvetéssel jóváhagyott önálló intézményként működik. Ennek a hatása most is érezhető volt. Hiszen „már" jó két hónappal korábban (márciusban) hozzákezdhettek a nyár előkészítéséhez: szerződtetésekkel, megrendelésekkel. Most pedig ez a folyamat — ahogyan rendjén való — már szeptemberben elkezdődhet. A Pécsi Nyári Színház lélek- vesztője szerencsésen túljutott az első szakasz, a kezdet „szkülláin és charibdiszein". (Hajó lett belőle, amely a folyam középső szakaszán elindult a tenger felé.) ügyelni kell a kormánynál, s arra, nehogy léket kapjon valahol ... Azt szeretnénk, ha eljuthatna egyszer a nagy nemzetközi kikötő révébe, ahol rakományára sokan felfigyelnének. Wallinger Endre
