Dunántúli Napló, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-238. szám)
1981-08-16 / 224. szám
Devecseri Zoltán Mikor mozdulnak a kulcsok- Bartók ürügyén Halántékomon gubancolódott folyók megriadt erek — édesanyám! Szemeimben újra kihajt a tavasz, s tarkómon elvérzik a nyár... \ Nincs belőlem: csak a kezem, Nincs belőlem: holdas csókok, Nincs belőlem: csak dallamok, Nincs egészem: csak feleim — Lássátok, lásd édesanyám! Nincs panaszom, se félelmem, álmom se, csak álmosságon átszűrődő bólintásom: Évszakok rendje hinni enged termékeny csöndben, halálban, — mikor mozdulnak a kulcsok lékelt lelkünk hátsóudvarához hetedik ajtókban, hetedik zárban — Gyarmati László Vadászat Volt, hogy köbaltával, szemtől szembe. Majd nyíllal, kissé aljassá ereszkedve. Aztán puskával, elefánthátról... A VADÁSZOK AZ OROSZLÁNT NEM FÉLÉNKKÉ, CSAK ÓVATOSSÁ TETTÉK. Hunyadi István: Ismeretlen Erzsi - vonaton Igazság szerint alig tudok rólad valamit. Nem ismerem sződ- ligeti otthonod, ahol egyedül élsz, talán kerted is van, talán nincs. A folyópart előrebukó füzeit látod ablakodból vagy a Naszályt. Naponta eljársz a közeli városba, a gyárba. Kezeid széles, paraszti kezek, .de ujjaid túl hajlékonyak, simák ahhoz, hogy keményebb munkára használd. Nem tudhatok rólad csak annyit hogy egy szőke kisfiúval szálltál fel Siófokon. Ahogyan nézted, az anyák rejtélyessugaras tekintetével, végigsimí- tottól a legényke csupacsont vállán, s ahogyan csókolgattad, ki kellett találnom, hogy a fiad, akivel ritkán vagy együtt. Te se lehetsz több huszonhat évesnél, félig gyerekasszony, habár zöldes szemeid sűrű megalkuvásokról, de szigorú önfegyelemről is vallanak. Szép is vagy, ahogy a virágok lenyesett szárral kerülnek kosarakba, hogy ideig- óróig pompázzanak. Arcod se mindennapi. Keskeny, ideges orrvonalad, az ajkak közötti játékos hajlatoddal, lágyan előreszökő állóddal, koromfekete, merev fürtjeiddel. Minden más lényegtelenné oldódott körülötted, mozgó sziluettekké, nem vettél tudomást útitársaidról. Kizárólag őmiatta voltál jelen, a szőke kisfiúért. Később megszólítottalak: — Honnan, Erzsiké, és hová? Megütődve néztél rám, de gyanakvás nélkül.- Miből tudjo, hogy Erzsiké vagyok? — A monogramról. A retikül- jén az E betű.- Hát persze. Nem nehéz kitalálni. Résnyire nyitottál ablakot, egyre tágult az a rés, titkolózás nélkül, mintha magad akartad volna fölfedni intim gondjaidat. Talán idősebb korom is egyik érved volt, hogy megbízhatsz bennem. Amit megtudtam rólad, szokatlan erőfeszítés, szüntelen ismétlődő próba, hogy anyának megmaradhass. Nagyberényből származtál Sződligetre. Anyád és a „dédi" itt élnek Somogybán, vállalták apátion fiad, mivel elváltál, egész embert követelő munkát végzel, s a nagyszülői gondoskodás szükségből pótolhatja az anyait. Mégse nyugodtál bele, hogy elszakadjon tőled Janiko. Vágyakoztál •utána. Ezért ingázol kéthetenként, szabad szombatodon és megtoldod ünnepeid a hétfői nappal. Kisfiad hozod és viszed, hogy anyáskodhass. Közel hét órát utazol busszal és vonaton, s a rövidlejáratú örömért többször !s fordulsz. Nem tör össze az út, még annyira fiatal vagy, nevetgélsz is, mire ne futná' erődből azérti aki csak a tiéd. Meghökkent csodálat lepett meg engem, vizsgálódót, szán- déktalan vallomásoddal, te, ismeretlen Erzsi. Nem tudtál róla, hogy alig járható magasságba emelkedtél. így mesélted: — A fiam játszópajtásáról is gondoskodtam, elhívtam mellé Erikát. — Ki az az Erika? — A Túri Erika, Jani féltestvére, férjem új házasságából. Ö háromesztendős. — De Erzsi — néztem rá megütődve. — Ne haragudjon a furcsa kérdésemért: szereti maga azt a kislányt? — Mint a magamét — felelte. — Hiszen egy apától vannak. Semmiről se tehet az a csöppség. Miért ne szeressem? Jani és Erika egymáshoz tartoznok ketten. Ne érezzék ők a szülői viszályt. Össze kellett kötnöm, omit a változékony férfitermészet és az emberi törvény szétválasztott. Kifelé, a tünedező fák irányába fordultál, eltöprengtél kicsit. Szádról se hervadt le a mosoly. Aztán tovább játszottál Janikával. Görög tengerpart Bényi László rajza Az órák z első időmérőt, karóra formájában, apámtól kaptam tízéves koromban. Szeptember elején, amikor beirattak a gimnázium első osztályába. — Most — mondta apám, amint átadta az órát rejtő tokot — már nagyfiú vagy és tudnod kell, hogy az ember életében az idő fontos dolog. Jót kell élni vele, be kell osztani ... — A haszontalanul eltöltött idő tékozlás: elveszett számunkra, nincs tartalma. Olyan, mint egy üres doboz ... Az idő, tudod, mértéke az egyensúlynak is, és úgy kell gazdálkodni vele, hogy föl ne billenjen soha: meg kell lennie benne a kötelesség óráinak, a játék óráinak és a pihenésnek is. Most egy új időszak kezdődik életedben, amikor komolyabban kell venned az időt, mert nagyobbak lesznek feladataid. Ezért is lesz szükséged az órára, amely figyelmeztet az idő múlására ... — Viseld egészséggel — mondta még és magához ölelt. Az ünnepélyes átadás perceit az ebédlőben, feszengve kínlódtam át. Hol a nyitott ablakon át beszökő, nyárvégi napsugarakban lebegő cigaretta- füst kavargását néztem, hol anyámat, aki könnyes szemmel figyelt minket. Ezen nem lepődtem meg, anyám könnyen meghatódott. De apám elhomályosult tekintete megdöbbentett. Ez szokatlan volt, és sejteni kezdtem, hogy az idő valami félelmetes úr, apám tán nem is túlozta el fontosságát. Lehet, hogy másmilyen idő is létezik, mint amit eddig ismertem? Nemcsak az iskolába járásé, amely túlságosan is lassan múlik? És az a másik idő, a nyáré, a szüneteké, amely viszont oly gyorsan röppen tova, mint az alacsonyan cikázó fecskék? Ám, ha így is lenne - tűnődtem elbocsátásra várva, hogy mielőbb visszamehessek szobámba a félig kész repülőmo- dellemhez — az óra, mint kronométer nem érdekel túlságosan. A szerkezete izgatott inkább. Azt azonban beláttam, hogy egy ideig még várnom kell, amíg feltűnés nélkül szétszedhetem ... Minden előző föltevésem ellenére az óra mégis fontos kellékévé vált életemnek. Reggelente például, iskolába menet, csak rá kellett pillantanom, hogy tudjam: őgyeleghetek-e vagy futnom kell, avagy hány perc van még a kicsöngetésig, mikor közeleg a nagyszünet ideje ... Az osztályban rajtam kívül csak két gyereknek volt órája. A kövér Qutmann-nak és a szeplős Mezeinek. Gutmann szerint az én órám egy bóvli vacak volt, mert csak 6 jewels volt ráírva, az övére pedig 12 jewels. Mezei, aki nyurga volt és szemüveges, egy zsebórát hordott térdnadrágja zsebében, amely „dir- rekte” — ahogy mondta — órazseb volt. Az óra láncát az övéhez erősítette. Az óra még nagyapjáé volt és állítólag ezüstből készült. Amikor megkérdezték tőle, hogy hány óra van, körülményesen előhúzta azt láncánál fogva, fölpattintotta fedelét és azt mondta: 10 óra 25 perc, vagy 16 óra" 33 perc. Azért így — magyarázta —, mert igen fontos az idő precíz ismerete, különösen a hajózásban, ahol nélkülözhetetlen a navigáláshoz. — Biztosan igaza lehet — gondoltam akkor — hiszen hajós- kapitány akart lenni, tehát tudnia kellett bizonyos dolgokat... Az órám, bár Gutman szerint nem sokat ért, éveken át kielégítő pontossággal teljesítette feladatát. Tartva apám rosszalá- sától, csak kétszer nyitottam föl hátsó fedelét. Egyszer nem sokkal azután, hogy birtokomba került. Később mert megállt, amikor biciklizés közben meglehetősen nagyot estem. Nagyító segítségével csakhamar fölfedeztem mozdulatlanságának okát: hajszálrugója, nyilván az ütés következtében, összekúszá'lódott. Miután egy gombostű segítségével sikerült szétválasztanom a vékony kis acélszálakat és az óra ismét ketyegni kezdett, roppant elégedettség töltött el. Mintha kiszabadultam volna, az óra, következésképpen az idő hatalmából... Órám évekkel később azután végérvényesen tönkrement: üvegje összetört, rugói elszakadtak. Mutatói 12 óra 19 percet mutattak — ahogy Mezei mondta volna. így őrizte meg a pillanatot, amikor a fölrobbanó bombák irtózatos légnyomása egy árokba dobott. És akkor — a rémület és az ocsudás perceiben értettem meg: az elmúlás, a kérlelhetetlen végzett végre- hajtóia az idő. Vérző hátamon feküdtem a füstfekete, fojtogató ég alatt és félelmemet elnyomta ez a reménytelen szomorúság. És tudtam: soha többé nem fogom kedvelni a végrehajtót, az órát, amelynek mutatói oly közömbösen falják tünékeny életem perceit. A második órámat a katona vitte el. A katona arcán nem látszott indulat. Mozdulata, amellyel órámra mutatott és begörbített mutatóújjal jelezte, csatoljam le, inkább udvarias, volt, csaknem bocsánatkérő. Akár a buszon, amikor az ember valakinek a lábára lép és azt mondja: bocsánat, nem tehetek róla. A tolongásban előfordul az ilyesmi. Épp úgy, mint itt a háborúban, hogy agyonlőnek valakit... Minthogy az a valaki épp én leszek, a dolog az órával természetesnek tűnt. Elvégre a holtaknak a legritkább esetben van szükségük órára. Azt is be kellett látnom, hogy a katonának kényelmetlen lett volna lemászni az óráért a gödörbe, amelyet oly lassan és gondosan ástam meg a puha erdei földbe. És lehet, hogy karórás kezem a testem alá szorul. Az óra megsérülhet, földes 'lesz. Kár lenne érte. , Szerettem volna már túl lenni az egészen, ha már nem lehet másként. Leginkább azért, mert féltem a fájdalomtól, ha az ugyan eljut a tudatomig ... Mégis akaratlan elpiszmogtam a csattal, amelynek szorításából sehogy sem tudtam kiszabadítani a bőrszíjat. Ujjaim remegtek, ami szintén eléggé érthető volt, mert meghalni készültem, életemben először. A katona nem volt türelmetlen. A parancs végrehajtása — úgy látszik — nem volt időhöz kötve. Végre sikerült megoldanom a csatot. Mély lélegzetet vettem, hogy a katona ne lássa mennyire remeg a kezem. Amint az óra után nyúlt, géppisztolya lecsúszott a válláról. Ekkor átvillant agyamon — ha nem is a menekülés, mert ez teljességgel reménytelen volt — a küzdelem lehetősége. így könnyebb lesz mindkettőnk számára, és kevésbé megalázó... A katona azonban, a hosszú háborúban kifinomult veszélysejtésével, hirtelen hátralépett. Az órát zubbonya bal felső zsebébe csúsztatta. A fekete bőrszíj vége a csattal, kikandikált a zseb hajtókája mögül. Mozdulatom megtört és dermedten bámultam a napfényben megcsillanó csatra ... Ekkor, valahonnan a barakok mögül kiáltozás hallatszott, amely géppisztolysorozatok rövid, pattogó kerepelésével keveredett . . . Pillanatokkal később föltuszkoltak egy teherautóra és vad iramban robogni kezdtünk egy földúton. A por beszállt a ponyva alá és torkomat fojtogatta. Köhögnöm kellett és öklendez- nem, hogy könnyeim is kicsordultak. A katona egykedvűen bámult, de az órát elfelejtette visszaadni. Legutóbbi órámat Annától kaptam házassági évfordulónkra. Ezen már nem jelezték hány rubincsapágyon rohannak a másodpercek. Maga a név garancia a megbízható minőségre. Ketyegése finom és- tiszta. Ha a fülemhez emelem egy távoli kápolna harangjának csi- lingelése és egy gyorsvonat kerekeinek a kattogása keveredik fémtiszta ritmusában. Az azt követő napon, hogy Anna egy kicsit kedves, egy kicsit anyáskodó mozdulattal karomra csatolta ajándékát, öreg, évtizedekig használt órám látszólag minden ok nélkül megállt. Hiába nézegettem nagyítóval, piszkálgattam gombostűvel. Hajszálrugója, mint megfáradt szív húzódott'össze, tágult ki néhányszor, de ketyegni már nem akart. Tán az órák különös törvénye szerint — megsértődött ... Az új órámat pedig- nem kedvelem túlságosan. Amint a fényképeket sem szeretem. Emez gonosz kapkodással űzi az időt, amaz mozdulatlanságba merevíti a pillanatot, ami sohasem térhet vissza többé. Üj órám, ha nem éri baleset, meglehet akkor is a karomon lesz, amikor átsík- lom az ötödik dimenzióba, ahol már nincs értelme a térnek és időnek. Azután még járni fog égy ideig, mint ahogy nő még a körmöm és a szakállom. És ebbe a túlélésbe nehéz belenyugodni. Búsbarna László HÉTVÉGE 9.
