Dunántúli Napló, 1981. május (38. évfolyam, 118-147. szám)
1981-05-17 / 133. szám
Látni és látszani É rtesültünk róla, hogy egyes országokban a gépkocsivezetők a saját járművük jobb észlelését úgy segítik elő, hogy nappal is tompított fénnyel közlekednek, és ennek következtében javult a láthatóságuk, csökkent a balesetek száma — fordult kollégáihoz nyílt levéllel Nyers József gépkocsivezető, majd így folytatta: jelenleg a Volán-vállalatok baleseteinek körülbelül 80 százaléka nappal, egyenes útszakaszon történik. Ezek ismeretében elhatároztuk, hogy nappal is tompított világítással fogunk közlekedni. Felhívással fordulunk valamennyi hivatásos és magán-gépkocsivezetőhöz, motorkerékpároshoz, hogy csatlakozzanak hozzánk, legyünk mind többen, akik a gyakorlatban is megvalósítjuk a „látni és látszani" jelszót, a biztonságos közlekedés érdekében. Korai lenne még mérleget készíteni és kijelenteni, hogy a több mint egymillió kilométert baleset- mentesen vezető Nyers József felhívása süket fülekre tatáit. Nappal, tiszta időben ugyan manapság is kevesen használnak tompított fényszórót, aki be is kapcsolja, rövid idő utón ráun, mert állandóan jelzik a szembejövők, hogy égnek a kocsi lámpái, oltsa el őket. Lelki kapcsolóink vajon hogyan viselkednek? A belső moz-' gatórugók merre lendítik a pofon-egyszerű elvet, amelyet mégis — a közlekedésben — felhívásokkal kell belénk sulykolni? A KRESZ-morál ezen a ponton is érteni magatartáskódexünket, s nem kevés azon közéleti koccanások száma, melyek okát a jelszó hibás felfogásában kell keresnünk. A kötőszó választó értelművé ér- desedik: látni vagy látszani? És háborúkat, följelentéseket, ajtócsengetésre riadó rebbené- seket takar a szülői figyelmeztetés: „Fiam: ne add ki magadat!" Forgatom az intést a számban, az agyamban, s bár értem — nem akarom érteni. Fogadjam a szót, s ne válaszoljak rá? Vagy tekintsem hamis tanúnak, amely arra hivatott, hogy félrevezessen? Hogy kiszedjen belőlem valamit? Hová fajulnának a párbeszédeink, meddig vékonyodhatna így a fogalom - eszmét cserélni? S mivé válna a világ megannyi egyetértő, problémát megoldás nélkül elsimító, lavírozó véleménnyel? Talán túlságosan is totálissá dagasztom az egyszerű szülői intelmet, ideje hát a morfondírozást abbahagyni. De elém tolakszik a gimnáziumi kép az állandóan magában mosolygó osztálytársamról, aki csak emberi hátak mögött volt képes grimaszt vágni, megjegyzést tenni. Hallgatott, míg más beszélt, egyetértett az utána szólóval is, nem lehetett kibillenteni lelki nyugalmából, s úgy raktározta másokról információit, mint mókus a mogyorót. Érettségi előtt jöttem rá, hogy akkorra mór mindenkinek volt félnivalója tőle, ki-ki örült, ha valamivel segíthette, puskák hátán vizsgázott — igaz, a főiskolai felvételin elvérzett. Azóta azonban már üzemmérnök, „ugrott" hát a pozitív tanulság. Illetve mégis maradt egy: senki sem ismerte, ennélfogva senki sem szerette. D., a néhány éve nyugdíjazott igazgató, aki korengedménnyel szívbetegsége miatt hagyta ott a vezetői asztalt, 60. születésnapjára kibérelt egy éttermi különtermet, s ünnepelni hívott boldog-boldogtalant. Torokszorító volt, ahogy ült a hatalmas teremben, körülötte megannyi teríték és — az üres székek. Fölháborodva támadtam közös ismerőseinkre, hogy tehettek ilyet, micsoda kegyetlenség így „leírni” valakit. Válaszuk könnyen kitalálható: míg D. igazgató volt, addig a kötelező három lépést is megkétszerezte beosztottjaival szemben. Mosolyogni sem igen látták, hétköznapjairól csak annyit tudtak, hogy pontosan érkezik a hivatalba, ebédjét az irodába hozatja és bejelentkezni még az osztályvezetőknek is csak napokkal előbb lehet nála, mert elfoglalt. Bele is kapaszkodtak HÉTVÉGE 4. a szóba: hát persze, hogy elfoglalt, nagy a vállalat, elszív időt, energiát, ne várjanak a vezetőtől makarenkóian türelmes, együtt töltött órákat. Az egyik volt beosztott jegyezte meg: nem is azt várták, csupán annyit, hogy értesse, hitesse el velük, hogy közös a cél, közösséget érint a feladat, s a kollektíva örül a sikernek, vagy bánkódik, ha balul üt ki valami. Ám D. magánál tartotta a közösség jogát, egyedül „vitte" a céget sikerei útján, igaz, amikor derűre ború következett, az ő szíve roppant bele. Semmit sem osztott meg senkivel, mesélik, még a kitüntetéseket is szó nélkül adta át, automata gépként járt kézfogásra a keze — ha nagyritkán kezet nyújtott. Ezért maradtak üresen a székek az ünnepi asztal mögött. Látszódó-fajták is akadnak. A leendő vezető, aki az újévi jókívánságokat már olyan papírra nyomtatja, ahol ott díszeleg nevén kívül új beosztása is — bár még el sem foglalta. Vaqy a megyei hivatal irodái előtt toporgók, akik naptárokkal, falidíszekkel megrakottan érkeznek a b. u. é. k.-kézfogásra. Nézem a tornyosuló határidőnapló-halmokat, zsebnaptárdombokat, látom a helyi gyufagyár ajándékát — gyufatömeget díszdobozban. Figyelmesség — inthet le bárki. Szerintem pedig figyelmetlenség velünk, a közösséggel szemben. Versenyt .Játszódni" üres formalitásokkal, naptárak és groteszkül mutató díszdobozok alakjában értelmetlen és szükségtelen. De hagyjuk az ünnepi alkalmakat, kákán csomót ne keressünk, hiszen lehet, hogy ezek a „látszódó" emberek látnak is, csupán félreértelmezett hűségnyilatkozat a megannyi nappa és díszes falinaptár. Látszódó. de nem lótó valakik juttattak már a csőd szélére gyárat, teremtettek anarchiát hivatalokban, okoztak dugót a közlekedésben, kergettek idegorvos elé védtelen kislányt — azaz: találkozunk velük minden régióban. Vagy mit tartsunk arról a fölfelé helyezkedő vezetőről, aki se látott, se hallott, ha felettessel beszélt; tanácsot parancsként értelmezett, ajánlást utasításként kezelt; mindig arra a szóra hallgatott, amely fentebbről érkezett. így vált a termékszerkezet-változtatás - az egymásnak minduntalan ellentmondó intézkedések nyomán — kapkodóvó, akárcsak tartósan pangóvá a jövedelme- zőséqi hányad. A vezetőt leváltották, s most széltében-hosz- szában kürtöli: mások miatt kellett buknia, s titokzatosan a mennyezetre bök ujiával. önálló véleményalkotásra még most is képtelen, gyűjtőszóval és mennyezettel perel, konkrétumok nélkül. Nem más ő se-", mint a pecsétekkel körülbástvá- zoft hivatalnok, aki üvegablaka mögül kockára vágott vilóqot lát ügyfelekkel, de nem emberekkel. Hatalmaskodó fölénnyel nyugtázza azok kiszolgáltatott pillantásait, aaaályos lassúsága csak akkor válik szolgai gyorsasággá, ha főnöke reccsen rá. De elfeledkezett a látásról az az apa is, akinek láthatási pere vaskos kötetekké duzzadt, akárcsak az anya, aki szintén harcosnak látszik — egymás csatájában pofonok, fenyegetőzések váltogatják egymást. Úgy tetszik, ez a viadal élteti már mindkettőjüket. A kislány a láthatási per tárgya zokog a hangosabb szótól, általános iskolai osztályfőnöke — a szülők tudtán kívül — járatja az ideggondozóba. S ajnáljuk az akkut, a villanykörtét? Kövér ködben, hunyorgó szemmel alig tudom elkerülni a világítás nélkül előző Zsigulit. A szokás hatalma? — morfondírozom ismét, kalapáló szívvel. Ennyire nehéz lenne a közhelytételnek, a „látni és látszani” egyensúlyának, egyenrangúságának érvényt szerezni? Én hiszek Nyers József felhívásának mozgósító erejében. Persze, az egymillió kilométert baleset nélkül levezető sofőrben, gyakorlott szemében bízhatunk — lát ő minket nappal tompított fényszóró nélkül is. Mégis bekapcsolja gépkocsijának lámpáit, s tévedés azt hinni, hogy csupán a mi kedvünkért. A maga érdekében is. Tamás Ervin Hajlotthátú öregasszony ül o ház előtti kispodon; kékpöttyös kendője megengedve. Az éles reggeli napsütés ráncos arcára árnyékcsikot húz ... Zalóta. - Falu a határszélen. Széles utcájú csendes község. Talán ezért is vette meg egy városi ember a volt parókiát? Talán ezért nem építenek a fiatalok új házakat? Talán ezért menekülnek Zalátáról? Nem kell senkinek a sok döngöltfalú ház? Nem kell o Dróva-parti füzes? Ki tudja? Odébb egy csoportosulás: asszonyok kuncognak. Amint közelebb megyünk, kiderül: azt hitték malacot jöttünk venni, s maguk között felsrófolták az árakat. — Aztán mennyiért adták volna? — Amennyit kialkudunk. A nyolchetes malacért van, aki 1700—1800 forintot is megad, de ha többet, az se boj. Malaca válogatja ... A széles utca - frissfüvü legelő. Szinte minden ház előtt haragos gúnárok csapkodják a szárnyukat, körülöttük remegőfenekű pihés kislibák sárgállnak. Élvezik a tiszta levegőt, az eső utáni jó időt. Vajszlóig úgy ahogy bejutnak — ez o 10 kíloméfer nem sok de onnan rosszak a csatlakozások.- Az ellátás? Tóth Lászlóné szerint úgy ahogy elfogadható. A bolt jó: szinte mindent lehet kapni. A körzeti orvos, meg a nőgyógyász Csányoszróról jön ki, s akad egy segélykérő telefon is, de legtöbbször az őrsre kell menni telefonálni; az biztosabb. Mozi: hetente kétszer, hétfőn és vasárnap. Május 1-én horgászból volt. — Azért megvagyunk magunkban. A közös tanács Vojszlón von, a tsz-központ Vejtibe került. Akad, akinek mindegy, okod, oki nem szívleli a dolgot. Állítólag, a falugyűléseket is úgy csinálják meg, szép csöndben, hogy a község 460 lakójából minél kevesebben tudják meg. (?) Persze az is lehet, hogy ezt a rosszindulat mondatja. Igaz, nehezen hihető, de el kell hinni: a vajszlói tanácson új szemmel nézik Zalától. Maga, Katona Zoltán tanácselnök mondotta: „Érezzük mi is az ott lakók sérelmeit, s valahol meg is értjük .. . Régi keletű dolog ez; Zalótónak valamikor vasútja volt, termelőszövetkezeti központja, iskolaközpontja, s Vajsz- ló leqnagyobb társközsége most is ..." — Tegnap még jég is esett — mondja Vető Jánosné, s mutatja: — Innen jött a kert felől, annyi, hogy lapátolni lehetett. Tisztára elpacskolta a salátámat, hogy a fene vitte volna el! Vetőné 61 éves, itt született, s sose élt másutt. Azt mondja, régebben a község lejjebb volt, a folyó mellett, aztán egy ár felhozta az embereket. A házak többsége azért döngöltfalú; ha jön a víz, ne sok vesszen . . . — A férfiak többsége a tsz- ben dolgozik. Akad, aki a Ganzba jár el, vagy másutt talált munkát Vajszlón. A nők nemigen tudnak elhelyezkedni, Nincs bölcsőde-óvoda, s ha gyerek van, marad a ház körüli munka; hizlalás, veteményezés. A közlekedés sem a legjobb; dehát mit lehet tenni. Még Milyen jövőt várhat a zalótai ember?- Egy szándék vezérel bennünket — mondotta Katona Zoltán —, s az a következő: ne sorvadjon tovább a falu. S ez nemcsak szó. Jövőre kiszélesítik, megjavítják a zalátai utat. Ez az első lépcső, a kezdet. Szeretnék ezt az ormánsági miliőt legjobban megőrző falut az idegenforgalom előtt is kinyitni. Pár év múlva — ha az iskola körzetesítése megtörténik -, az egyik zalátai iskolából vagy öregek napközije lehet — vagy óvoda (?) -, a másikban pedig néhány szobát a helybéli Vára- di Ilona magángyűjteményének átadni: ormánsági szőttesektől, munkaeszközöktől, helytörténeti emlékektől kezdve sokminden megférhet itt. Köpés Ottó iskolaigazgatónál jobban Zolótát szeretni nem lehet. Legalábbis ez érződik beszédéből : — Én néhány év múlva nyugdíjba megyek; lesz időm a gondolataimat rendezgetni. Sokat harcoltam ezért a községért, eredménnyel is, hiába is .. . Amikor kezdő tanítóként idejöttem, éreztem: itt ragadok örökre, nem enged elmenni a helybeliek szeretete, a szép vidék, ez a széles utca, a Dráva-part. — Miért volt a harc? Hallgat, keményen maga elé néz. Mintha azon töprengene: mondjam vagy ne mondjam? Aztán csak megszólal: — Több évtizeden keresztül csak azt látni, hogy sorvad ez a község. Ki bírja szó nélkül? Látni, hogy elköltöznek az emberek, éppen azok, akik a falu hangadói voltak, akik meg tudták mozgatni a közéletet... Tudom, mert a világot figyelő ember vagyok, hogy az a politika, amit úgy nevezünk, hogy „növelni a községek megtartó erejét" — megmentheti Zalátát. De hát, nem lett volna jobb előblj . . .? Kevés annyi átszervezést megélt község lehet Magyarországon, mint ez az ormánsági falu. Zaláta ma még csendes. Meg lehet törni ezt a csendet? Katona Zoltán: „Nem lehet, hanem kell!” Az asszonyok még mindig a kertkapuban. — Már építkeznek is — mondja az egyikük. — Ott, a község bejáratánál, biztosan látták, emeletes ház lesz. — Kicsoda? Nevetnek. — A nevét nem tudjuk, s magunk között csak Dollárpapának nevezzük. Ki más lenne, hogy annyi pénze van? .. . Legalábbis úgy néz ki, hogy sok van. — S ha magának is annyi lenne? — Eltolatnám dózerrel a házamat, és egy újat építenék. — Vajszlón, Sellyén, Vejti- ben? . .. — Nem. A régi helyén. Kozma Ferenc A felvételeket Cseri László készítette.
