Dunántúli Napló, 1981. március (38. évfolyam, 59-89. szám)
1981-03-29 / 87. szám
Hazánk, Kelet-Európa (8.) Hz önállóság próbája A függetlenségtől, az állami önállóságtól Kelet-Közép-Európa népei azt várták, hogy minden korábbi gondjukra, bajukra gyógyírt fog hozni. A háborúból győztesként kikerülő államokban jórészt ennek az illúziónak (meg a területi változásokkal való megelégedésnek) tudható be, hogy nem tört ki, illetve nem győzött a sokak által megjósolt forradalom. A lakosság többsége bizalmat előlegezett az újdonsült nemzeti kormányoknak. Az első békeévek a térség számára igen nehéz időszaknak bizonyultak. A régi gazdasági egyséqek fölbomlása még a súlyos bel- és külpolitikai feszültségek nélkül is komoly gondot okozott volna az új államoknak. Megnehezültek, vagy megszakadtak a termelés és a felvevő piac között kialakult kapcsolatok, nyersanyaghiány, munkanélküliség, infláció, sőt egyes területeken éhínség lépett föl. A háborús viszonyok sokfelé 1921—23-ig megmaradtak, hiszen egymást követték a forradalmak, intervenciók, ellenforradalmak, puccskísérletek. Garázdálkodtak a különítmények, a „szabadcsapatok", polgárháborború dúlt nemcsak Oroszországban, de a balti államokban is, máshol szinte csak egy szikra hiányzott a jobb- és baloldal véres összecsapásához. Nyílt háború folyt a Magyar Tanácsköztársaság és rátört szomszédai között. Lengyelország és Szovejt-Oroszország között, de a román—szovjet konfliktus sem állt ettől messze. így a világháború befejeztével a gazdasági helyzet a legtöbb országban tovább romlott (amihez hozzájárult az antant által továbbra is fönntartott blokád is) s a háború előtti termelési színvonalat csak az 1920-as évek derekára sikerült újból elérni — a nemzetgazdaságok erőteljes befelé fordulása és nagyarányú külföl. di kölcsönök fölvétele mellett. Ezután pár évig tairtó föllendülés következett, amikor a nemzetállam gazdasági előnyei meg tudtak mutatkozni, s különösen a korábban elmaradott iparágak és régiók indultak gyors fejlődésnek. 1929-ben mindez véget ért, a gazdasági világválság ismét a csőd szélére juttatta a zömükben még mindig agrárjellegű, a mezőgazdásági exportra épült nemzetgazdaságokat, Tovább csökkent egymás közötti kereskedelmük, erősödött az autarchia1, majd - a válságból való lassú kilábolás során — a külállamoktóli gazdasági függés. Az 1918/19-es forradalmi időszak az egész kelet-európai térségben a demokratikus tendenciák előtérbe kerülését hozta, mindenütt polgári-demokratikus alkotmányokat fogadtak el, radikálisan kiterjesztették a választójogot, földreformok születtek, az emberek öntudatra ébredtek. Még levert forradalmak után is — mint Magyarországon — formálisan demokratikusabb rendszerek jöttek létre, mint amilyenek a háború előttiek voltak. A meghirdetett új elveket azonban képtelenek voltak betartani az új államok. Az eltérő fejlettségű, kultúrájú és (részben) nyelvű területekből egyesülő országokban erősen centralizált állam épült ki, s ez önmaga is sok belső ellentét, tartományi sérelem forrása lett. Az általános választójogon alapuló arányos képviseleti rendszer mindenütt számos pártot, szenvedélyes összecsapásokat hozó parlamenteket, nehezen működő kormánykoalíciókat és nagyarányú választási korrupciót eredményezett. A különféle politikai vagy gazdasági kudarcok nyomán megerősödő belső elégedetlenség és a szomszéd államokkal szembeni állandó külpolitikai konfrontáció előbbutóbb Közép-Európa valamennyi államában nyílt vagy leplezett diktatúra létesítéséhez vezetett. Horthy után Lengyelországban Pilsudski (1926), Litvániában Smetona (1926, előbb Vo'lde-HÉTVÉGE maras-szal közösen), Jugoszláviában Sándor király (1929), Romániában Károly király (1931-től ténylegesen, 1938-tól formálisan is), Lettországban Ulmanis, Észtországban Pőts (mindkettő 1934-ben), Görögországban pedig Metaxas (1936) vette kezébe a hatalmát. Az egyetlen kivétel Csehszlovákia, de Masaryk, majd Benes kormányzási rendszerében is sok hatalom összpontosult az elnök kezében. A demokratikus berendezkedéseknek talán a legkritikusabb próbáját jelentette az akaratuk ellenére bekebelezett nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított magatartás. Ebben a kérdésben — ha eltérő mértékben is —, de valamennyi középeurópai állam rosszul vizsgázott a két világháború között. Noha az önrendelkezésért küzdő nemzeti mozgalmak, majd a születő új államok részéről ebben a vonatkozásban is gyönyörű ígéretek hangzottak el (pl. az 1918. december 1-i gyulafehérvári román nemzeti gyűlésen), már gyanús jel volt, hogy milyen vonakodva írták alá az egyes államok a békeszerződésekhez csatlakozó ún. kisebbségvédelmi egyezményeket. Nem is igen tartották be az ezekben foglalt rendelkezéseket, a kisebbségeknek biztosított széles körű jogokat, s a sérelmek, jogtalanságok elleni panaszok hiába jutottak el a Nemzetek Szövetsége genfi palotájáig. Nemcsak a korábban fölül álló, s most nehezen elviselt szerepcserére kényszerült németekkel és magyarokkal szemben mutatkozott meg a szeparatista törekvésektől való rettegés szülte kicsinyes üldözés és az asszimiláló igyekezet, de az etnikailag rokon, esetleg államalkotónak deklarált nemzetiségek is tele voltak sérelmekkel. Pilsudski 1919-ben lengyel —ukrán—litván föderációról ábrándozott, de a lengyel-szovjet háború nyomán Lengyelországhoz került ukrán és fehérorosz, valamint a litván kisebbség jogai jórészt csak papíron voltak meg. A délszláv állam első hivatalos neve Szerb—Horvát— Szlovén Királyság volt, de a szerb jellegű, centralizált államot teremtő 1921-es alkotmány elleni tiltakozásul a képviselők 2/5-e bojkottálta a belgrádi parlamentet, a horvát-szerb ellentétek betetőzéseként pedig 1928-ban a parlamentben gyilkolták meg a horvát parasztpárt két vezetőjét. Csehszlovákiában a szlovákokat nem ismerték el külön nemzetnek, ezért legerősebb politikai pártjuk ellenzékben maradt, s idővel Hitler eszközévé vált. A külpolitikai mérleg sem túl kedvező. Az egymás közötti ellentétek húsz éven át alig veszítettek hevességükből, a létrejött tömörülések (kisantant, Balkán-blokk) nem a nagyobb (német, olasz), hanem a kisebb ellenfelek (Magyarország, Bulgária) ellen irányultak, s a 30-as évek derekától egyértelműen jelentkező külső fenyegetés hatására sem voltak képesek ezek az államok a józan engedményekre, az ésszerű kompromisszumokra. Problémáikra a külső nagyhatalmaktól várták a megoldást. A nyertesek az erejét meghaladó európai vezetőszerepre törekedő Franciaországra támaszkodva próbálták megvédeni pozícióikat, a vesztesek pedig az elégedetlen olasz, majd a megerősödő német nagyhatalomtól várták a területi revízió megvalósítását. A szerencsétlen és kudarccal Végződő külpolitika oka nem a függetlenségben, a nemzeti alapú széttagoltságban keresendő, hanem a ke'let-középeurópai államok nem eléggé demokratikus, majd nyíltan antidemokratikus társadalmi és politikai berendezkedésében. Ez nem engedte érvényesülni azokat az erőket, amelyek az önző nacionalizmus, az egymás rovására történő térnyerés helyett az együttműködést, a közös érdekeket és mindenekelőtt o társadalmi igazságosságot hirdették. Jeszenszky Géza Cigányok voltak« mivé Sesznek? Nézem a dencsházai iskolaudvaron ugrabugráló gyerekeket. A lassan éledező tavaszias napfény meghunyorogtatja a téli szürkeségbe belefáradt szemet.- A fényözönben elolvad a labda, elmosódik a röpke mozdulat, eltűnik a színek árnyalati tónuskülönbsége. Az ember nem gondolná, hogy a lurkók jó része cigánygyerek . . . Nem is az. És ha elbújik a nap? Ha feltűnőbbé válnak azok a finom különbségek? Akkor sem! — Mi itt keveset „cigányozunk" — mondja Ernő bácsi, a dencsházai iskola igazgatója. Leszoktunk erről. Lassan elfelejtkezünk mindarról, ami különállóvá teszi őket és amit általában cigányproblémaként emlegetnek. Az ő problémáik sajátos állampolgári problémák, gondjaik emberi gondok. Mi itt nem „cigányozunk”, az embert kerestük és találtuk meg bennük. Délutánra fordul már az idő, amikor bekopogtatok Csirke Ernőhöz, aki iskolaigazgatói munkája mellett a dencsházai népfronttitkári teendőket is ellátja. A faluszerte Ernő bácsiként emlegetett és nagy tekintélyű, sokat tudó emberként tisztelt Csirke Ernő 16 évvel ezelőtt költözött Dencsházára. A komoly élettapasztalattal rendelkező, az élet iskoláit is megjárt férfi először körülnézett... Mit lehet itt csinálni? A helyzet fölmérése után lassan kirajzolódtak a feladatok is. — A két borzalmasan elmaradott cigánytelep gondjai, problémái, az ott élők silány életkörülményei szinte kiverték az ember szemét — mondja. Akkor aztán elkezdtünk velük is foglalkozni . . . A másfél évtized eredményei önmagukért beszélnek. Ma már Dencsházán olyan értelmiségi is van, aki hajdan cigányként kezdte. Ernő bácsi szerint a falu ott tart, hogy amit a „bogdánok" és „orsósok” gondként emlegetnek, ugyanazt elmondhatnák például a „darabosok" is. Még a névváltoztatás is divatba jött. A vegyesházasságok gyakoriak, öt év múlva ebben a faluban aligha lehet„cigányproblémáról" beszélni. — Hogyan lehetséges ez? — Arra törekedtünk és törekszünk, hogy a velük szembeni követelményeket ne a cigánnyal, hanem az állampolgárral szemben támasszuk és érvényesítsük. Itt van például az iskola. Aki nem járatta a gyereket, azt büntették. Ha nem tudta fizetni, a gyerek állandó napközis lett. A „mindent szabad, mindent lehet" parttalan szabadságából bekerült a szolid iskolai kötöttségek világába. Ott aztán segítették, ahogy csak lehetett. A cigány tanítványaink közül eddig ketten végeztek főiskolát, a harmadik most végzi. A nyolcadikosok közül a továbbtanulók egyharmada cigány. Dencsházán körülbelül 300 cigány él, ez a környék összlakosságának mintegy a négyötöde. A munkaképes felnőtt korosztály szorgalmasan dolgozik. Egyharmaduk szakmunkás. A cigánysággal kapcsolatos felfogás az, hogy az egyenértékűség alapján érjék el azt, amit akarnak, tudnak. A népfrontbizottságnak is vannak cigány tagjai. Csonka László és Bogdán Gézáné már bizonyítottak. A cigányság képviselői aktívak, érdeklődnek a falu helyzete, gondjai, jövője iránt. Ha valamelyik utcába vízvezeték kell, azért már megdöngetik az asztalt a falugyűléseken. — Óriási tapasztalatait Ernő bácsi könyvben is megírhatná. Nem tervez ilyent? Eltöpreng. — Nem szeretném dencsházai szemüveggel nézni a dolgot. A probléma teljes áttekintéséhez viszont idő kellene. Remélem, hogy lesz még erre időm. Hogy mi a lényeg? Nem szabad reprodukálni a cigány lumpen réteget. A gyerek ne azokkal az életszokásokkal váljon felnőtté, amit ez a közeg ad. A környezet révén ők is igényessé tehetők. A gyerek megfelelő nevelése ugyancsak fontos. Ők visszahatnak a szülőkre. A jó cigánycsalád szintén erősen hat a többire. Amíg mi beszélgetünk, lassan beesteledik. A falu éli a maga mindennapos életét. Itt-ott megnyílnak a fürdőszobacsapok, Két út Baranyában „Mi az embert kerestük és találtuk meg bennük” Falusi népfront-tisztségviselők a munkájukról Gyerekek a dencsházai iskola udvarán vacsora kerül az asztalokra. A gyerek becsukja a füzetét, fölvillannak a tv-készülékek képernyői. Csak az nézi némi szájtáti csodálkozással mindezt, aki tudja, mi ment végbe itt másfél évtized alatt. Ernő bácsi persze tudja, de ő nem csodálkozik. Szerinte ez törvényszerű. — A cigány a megfelelő környezeti hatások és a teljesértékűség révén törvényszerűen válik az állampolgári jogok és kötelességek gyakorlására képes, bárkivel egyenrangú emberré — vallja és hirdeti másfél évtizede. ♦ Alsószentmártonba az esti elcsendesülés idején érkeztem. Azért még jól látom a porták élénk színeit, a friss vakolásé házak előtt beszélgető embereket, jól hallom a nyugodni térő háztáji állatok neszezését. Alsószentmárton cigányfalu. A régi lakosok közül Győrffy Kadisáék az egyetlenek. Úgy is, mint nem cigányok, és úgy is mint értelmiségiek. A férfi, aki az Építőipari és Szállítási Vállalat beremendi kirendeltségén dolgozik. Alsószentmártonban népfrontelnök, az asszony itt a faluban pedagógus és elnökhelyettes a népfrontban. — Körülbelül öt éve zárult le a cigányok betelepülése a faluba — mondja Győrffy Kadisa. Előtte a falu végén laktak a cigánytelepen, putriban. A 12 tagú népfrontbizottságnak 10 cigánytagja van. — Hogyan lehetne nagyvonalakban jellemezni a falu mostani lakosságát? — A fejlődés kétségtelenül számottevő, viszont még mindig nem áll arányban az állami segítséggel. A férfiak zöme dolgozik, a nők 35—40 százalékának is állandó munkahelye van. Helyi munkalehetőség sajnos nincs. Az egész munkaképes lakosság bejár valahova . .. Körülbelül 30 család háztájizik, két-három tehenet, egy-egy lovat, néhány sertést tartanak. A munkát nem kedvelők, a semmittevők elenyészően kevesen vannak. Győrffyék 1968-ban költöztek Alsószentmártonba. Hogy mi változott azóta? — Nem könnyű felsorolni sem — mondja a népfrontelnök. — A legfontosabb az, hogy a cigányok a korábbinál kényelmesebb, normális lakásokba kerültek. A körülményeik kulturáltabbá váltak. A hatvanas évekhez viszonyítva gyökeres változás állt be a cigányok alapvető életviszonyaiban: munkahelyhez és lakóhelyhez kötődő emberek lettek. A lakások berendezése, a cigányok öltözködése igényesebbé vált. — És az iskola? Győrffyné azt mondja, hogy addig, amíg idejárnak Alsószentmártonba, az alsó tagozatra, addig nincs probléma az iskolalátogatással. A gondok akkor kezdődnek, amikor a gyerekek felsősökké válnak és be kell járniuk Egyházasharasztiba. Itt Alsószentmártonban 100 százalékos cigányosztályok vannak. Harasztiban az osztályok 80 százalékát cigánytanulók teszik ki. Sok minden hátráltatja a bejárásukat. Szélsőséges eset, hogy például a lány 13—14 éves korában „férjhez megy" .. . Akkor aztán: nesze neked iskola ... A bejárás feltételei sem a legjobbak. A busz háromnegyed hétkor indul. A gyerek elmegy, délután három után ér haza, és közben megeszik egy kiflit.. . — Visszatérve a lakosság jellemzésére. el kell mondanom — folytatja az előbbi gondolatmenetet Győrffy Kadisa —, hogy a lakosság körében akadnak egészen jómódúak, gépkocsival rendelkezők is. Volt, aki 30 ezer forintért építtetett fürdőszobát magának. Kismotorja, motorkerékpárja, tv-készüléke, rádiója szinte minden családnak van. Sőt, színes tv is akad a faluban. Tudunk viszont olyanokról is — mintegy 20 családra jellemző ez — ahol a munkahelyi problémák, az állandó italozás és az igénytelenség a jellemző. Ők nem tudták eltépni még magukban a régi időkhöz, a régi életformához visszahúzó kötelékeket. — És ezekhez az adottságokhoz kell igazodnia a népfrontmunkának is? . . . — Igen. Ez a munka itt eléggé jellegzetes. A falvakban a HNF általában a pedagógusokra támaszkodik. Itt rajtunk kívül nincs értelmiség. Ezért a szervező munkát a háromtagú elnökség végzi el. 1981-ben elég sok munkánk van — mondja az elnök. Nézem a munkatervüket. Ilyeneket olvasok benne: a felnőtt lakosság tájékoztatása az ifjúságnevelési, egészségügyi, jogi és gazdaságpolitikai ismeretekről a mai követelmények szellemében. Az ifjúsági politikai vitakör vezetése. Az ifjúsági klub programjának irányítása. A HNF kongresszus határozatainak ismertetése. Társadalmi munkák ... Az iskola környezetének és a játszótérnek a karbantartása. Környezetvédelem ... A védőnő munkájának a segítése . . . Győrffynétől tudom, hogy ifjúsági klubjuk tavaly elnyerte a Kiváló ifjúsági klub címet. Elképzelem, mennyi munka lehet emögött. Mennyi munka lehet abban, hogy a rendezvények színvonalasak legyenek, hogy a közéleti fórumok tartalmas politikai cselekvési színterekké váljanak. Hogy a falugyűléseken, amelyek „telt házasak", a lakosság aktívan, cselekvőén, felelősen kezelje saját ügyeit. A falu közlekedési ellátottsága többé-kevésbé kielégítő. Van bolt, kocsma, zöldségkereskedés. Az alapvető élelmiszerellátás megfelelő. Húsért viszont már Siklósra kell menni. Hetente egyszer van körzeti orvosi rendelés. Szakrendelésre és gyógyszerért ugyancsak Siklósra kell buszozni. A cigányok sok gondjuk között fölvetették, hogy sajnos ők nem nagyon jutnak hozzá az áruházak — szezonvégi kiárusításaikor eladásra kerülő — olcsó áruihoz. Mire beérnek, elfogy minden — mondják. Ha bemegyünk Siklósra egy kiló húsért — mondják az emberek, több pénzünk elfogy sörre, mint amibe a hús kerül. Háromnégy órát kell várni a buszra és három—négy kávét mégsem ihatunk meg ... Iskolabusz is kellene, óvoda, bölcsőde .nincs. Gyakori a „gyermekházasság". Tenni kellene valamit a lányok korai teherbe esése ellen ... — Mégis, merre halad itt a cigányság Alsószentmártonban — kérdezem Győrffy Kadisától. — Amióta kimozdultak a községből, többet látnak, többet tudnak. Ez hat rájuk. Előbbutóbb rájönnek, hogy a boldoguláshoz szakma, jó munka, szorgalmas, törekvő életvitel kell. Nincsenek egyedül az idős emberek sem. Az idős, magányos embereket egy állandóan itt-tartózkodó szociális gondozónő látja el. Ezen a téren is lesz fejlődés, öregek napközijének beindítását tervezik a faluban. Mi is azért maradtunk itt, mert próbáljuk őket segíteni, fölemelni. ♦ A két útban sok a közös és sok az eltérő vonás. A lényeg az, hogy a cigányság kezdi maga is felismerni tulajdon létérdekeit. Ebben nagy segítséget kapnak az olyan emberektől, mint amilyen Csirke Ernő bácsi’, és mint amilyenek Győrffyék. Nélkülük ez a sokszorosan hátrányos, nehéz helyzet talán még ma sem változott volna meg számottevően. Bebesi Károly
