Dunántúli Napló, 1981. március (38. évfolyam, 59-89. szám)
1981-03-15 / 73. szám
MARKÓC zak most is csak a jobb oldalon vannak; a bal oldalon csak a község vége felé kezdődik egy rövidke házsor. Drávafok fiatal tanácselnöke, Győrvári Márk már kikészítette asztalára a falukrónikákat, mire odaértünk. Valóban igen érdekes adatokat találtunk arról, hogy a kis falu hogyan zsugorodott egyre kisebbre. A századfordulón még 250-en laktak itt, 1930-ban már csak 195-en, 1965-ben 142-en, a tavalyi népszámláláskor csak 74-en. Most, a legújabb helyi fölmérések utón ismét egy magasabb számot írhatunk a krónikába: 97-re emelkedett Markóc lélekszóma. 1900-tól számítva, amikor a legnagyobb volt a falu, 47 ház alkotta, amikor a legkisebb, 27. Ma 44 háza van, ebből kettő üresen áll; a harmadik gazdátlanba most költöznek be. 28 szarvasmarha, 45 sertés; 28 rádió, 7 televízió, 2 autó, nyolc motor van a faluban, és naponta több buszjárat jön el idáig. Ezenkívül egy tejgyűjtő, egy italbolttal egybekötött vegyesbolt és egy pusztulásnak ir.dult kis református templom. A tanácselnök: — Többségében idősebbek laknak Markócon, de azért okodnak még ott gyerekek is. Ök — körülbelül tízen — Drávátokra járnak iskolába, itt dolgozik a tsz-ben a felnőttek egy része is„ De sokan utaznak naponta a szigetvári konzerv- vagy cipőgyárba is. Most kicsit könnyebb lett az ott lakók élete: van útjuk! Ez igen nagy szó, különösen, ha azt is mondom, hogy az ő útjuk csak 1980 végén készült el. Hogy miért? Mert amikor 1950 körül a bekötő utak épültek, a lakosság egy része, az akkori bíróval az élen, megakadályozta. És a markóciaknak még harminc éven át sárban kellett taposniuk; sokszor kerékpárral sem tudtak menni az úton. — És a templom? Műemlék? — Nem. A hetvenes évek elején akarták műemlékké' nyilvánitcni, de az idős lakosok tilAz Ormánság csücskében bújik meg aj, egyutcás, 760 méter hosszú - vagy inkább rövid? - falucska; Markóc. Valamikor a középkorban nem itt feküdt ez a település, hanem egy kilométerrel odébb. Akkor még Mokorfánok hívták. Aztán a törökök elől menedéket keresve, lakói egyszerűen arráb költöztek, s azóta minden térkép - már amelyiken rajta van - itt jelzi a falut. Ez az egyetlen kilométer igen sokat jelentett: az emberek házaikat mind a jobb oldalra építették, szemben ugyanis hatalmas mocsaras terült el — ennek maradványa még ma is megvan, idén készülnek lecsapolni. A biztonság egyik záloga tehát a mocsár, a másik a Dráva volt: amikor áradt, a falut csak csónakkal lehetett megközelíteni. Eldugott helyen, mocsárral, sárral körülvéve megmaradt Markóc, de a természetes védelem egyben elszigeteltséget jelentett. A „majdnem-egyutcás" falu közigazgatásilag Drávafokhoz tartozik. Azért csak majdnem, vagy alig egyutcás, mert a háZsófi néni a „minden dolgok tudója” A falu legszebb háza Fotó: Szokoloi Döme Julianna, a falu krónikása takoztak: attól féltek, így majd elveszti templom jellegét. Az eredmény az lett, hogy most már leginkább zárva van, állapota pedig egyre rosszabb. Elhanyagolt, de valamikor szép, régi, tornácos házak mellett megyünk; az udvarokon gémeskút, hatalmas növésű fenyők, és rengeteg kutya, némely portán kettő is. Nézelődés közben egyszerre csak végeszakad a falunak, az útnak is. Egy idős, fejkendős néni figyel bennünket. Megkérdezem, ho! lakik Lőrinc Sándorné. — Ott, abban a nagy kereszti hdzban. Az Ormánságban ezt gyakorta hallani azokra az épületekre. amelyek tengelye nem merőleges az útra. Mire odaérünk. Zsófi néni már a kerítésnél; készséges, betessékel a házba. Vendég van. a favágás ráér . .. Zsófi néni valóban a „minden dolgok tudója": itt is született, mindenre emlékszik, életvidám és energikus. 61 éves, de még ma is kerékpáron jár be Drávafokra, a fiához. A faluban pedig mindent ő csinál, amire nem akadt vállalkozó. Ö gyűjti be a gazdáktól a tejet, ő őrzi a templomkulcsot, s ha valaki meghal, ő harangozza ki. Kérdezem, hogy is volt azzal az úttal. — Az még 43-ban kezdődött. Aztán a háború után újra előjött, de a bíró azt mondta. „Eddig eljártunk benne így is, jó lesz ezután is, ahogy van". Ezzel készen volt. Ezért kellett tavalyig várni. Sokan elmentek innen vagy kihalt a nemzetség, de újak azért mindig jöttek Régen persze nem így volt. mindenki ismert mindenkit, s nem volt mindegy, ki lakik a szomszédban. Ha n^m tetszett az új jelentkező, inkább saját magunk megvettük az üresen maradt szomszéd házal. Ma már nincs ilyen zártság Könnyen befogadjuk az idegeneket is. De igaz, ami igaz, a fiatalabbakat már alig ismerjük mi, öregek. Egymás hoz átjárunk, tv-t nézünk, nemigen kívánkozunk sehova. — Hát a templom? — Megnézhetjük — mondja. Kötényt és fejkendőt vált, s egy hihetetlen méretű kulcsot akaszt le a szögről. Útközben megcsodálom a falu legszebb házát, az egyetlent, amit karbantartanak. Fehérre meszelt tornácoszlopok, köztük sötétzöld fából a könyöklő. Itt lakik szüleivel a mostani krónikaíró, magyar—történelem szakos tanárnő. Ö délutánra vár bennünket a drávafoki iskolába. A templom ablakai betörve, a vakolat hullik, töméntelen fecskefészek a magasban. Lakóinak nyoma pedig a padsorokon. Se lent, se a karzaton leülni nem lehet a portól, piszoktól. Kór! 1858-ban .építette a falu saját erőből. Néha még eljön a református lelkész istentiszteletet tartani, ilyenkor kitakarítják. Zsófi r.éríi bezárja a templomajtót. Búcsúzunk. Megyünk Döme Juliannához, a drávafoki általános iskola igazgatóhelyetteséhez, aki negyedik éve íjra a falu krónikáját. — Nagyon szép a házuk. — Igen. Ha már valaki ilyen kis folubc szorult, legalább a közvetlen környezetét igyekszik széppé varázsolni. S most már be lehel menni a faluba könypyen, ez is valami! Az út megléte biztosan ösztönöz mindenkit majd, hegy helyrehozza házát. Mert szerintem érdemes: a falu nincs kihalóban, legfeljebb fokozatosan kicserélődik a lakosság. Akik elmentek, vissza ugyan már nem jönnek, de új „beszórmazók" mindig akcánok. — Hogyan lehet Markócon vásárolni? — Ez a falusiak egyik panasza. Az a- egy kis bolt csak alkalomszerűen tart nyitva. Nincs is igény mindennapos és egész napi nyitvatartásra, a baj az, hogy sosem tudjuk, mikor érdemes odamenni. A falusiak meghatározott időpontot akarnak Így is alig van ott valami: hetente háromszor kenyér, egyszer tejtermék. Tej nincs, de azt egymástól beszerzik. S az eladó Drávátokon lökik, ezért nem is tudjuk sokszor, mikor érkezik. Baromfi van minden udvarban, de újabban ez is sok fejfájást okoz: viszi őket a sas és a vércse. Ezek pedig védett madarak, a baromfiállomány hiába csappan meg, nincs mit tenni. A zöldségféle eddig még csak megtermett a kiskertekben, de most mór ezzel se nagyon érdemes kísérletezni. A tsz növényvédő repülői éppen a falu fölött fordulnak meg, és a vegyszerek évről évre tönkreteszik a kerteket. Pedig már többször kértük őket, de csak azt a választ kaptuk, hogy termeljünk mi is szóját . . . Nem hinném, hogy ez lenne az egyetlen és igazi megoldás. Ha nem mennének tönkre a kertek, eggyel kevesebb lenne a gondunk nekünk, akik itt élünk a „világ végén". S előreláthatólag itt is maradunk. Dücsö Csilla Gyermekeink ebédje Indokolt és ésszerű az a törekvés, hogy a korszerű, gazdaságos — vagyis kevés költséggel működő — vendéglátóipar vegye át a gyermekélelmezést. A legtöbb városban ez már meg is történt. Pécsett most kezdődött. A vendéglátóiparnak megvan a lehetősége, hogy Pécsett az eddigi 16 000 gyerek helyett 18 000-ret étkeztessen, méghozzá úgy, hogy ebből nyeresége nem származik. Persze, vesztesége sem származhat. Ebből jön a gond: ezért a nulla pénzügyi állásért is 31 százalékot kell felszámolnia a művelődésügynek. Utóbbinak pénzügyi szakemberei pedig kiszámították, hogy emiatt Pécsett 10 millió forinttal több pénzre van szükség. Az eddigi iskolai főzés helyett a vendéglátóipar központi nagy konyháiról szállítanák az ebédet, vagy továbbra is az iskolában főznék, de a vendéglátóipar keretében. A másik gond: a minőség. Mindenki állítja: ha a vendéglátó vállalat átvett egy iskolai konyhát, és ott helyben főz- — esetleg részben a régi alkalmazottak foglalkoztatásával — akkor jó ízű marad az étel. Ha szállítják, akkor már jelentkeznek a viták. Hiszen ma még Pécsett néha tizenöt kilométerről hordják a gyermekek ebédjét: Meszesről például Rácvárosba. Világviszonylatban egyre általánosabb a nagy központi konyhákról szállított diákétel. Párizsban három fogás, személyekre előre kitálalva egy-egy konyháról 10 000 qyereknek (!) indul el naponta — s nincs kifogás. Cambridge-ben magam is étkeztem így — kiválóan. Még a táicát sem kellett elmosni, ebéd után eldobtuk. A gondok: kisebb költségű nagyüzemi diákétkeztetés, az ételámövekedés és a szállítás, tehát itt állnak előttünk. Igaz, van a Mecsekvidéki Vendéglátó Vállalatnak 40 ételkonténere — egyenként majd 6000 forint az áruk! — s ezekben már Komlóra is vittek ki ételt, és senki sem vette észre, hogy hosszú volt az út, mert órákig képes 70 fokon tartani az ebédet. Ezekből a magyar etelkonténerekből külföldre is szállítunk. A vállalat 3000 diáknak főz majd a Nevelési Központban. Ajánlja továbbá, hogy több vendéglőjében, avagy az Építőipari Vállalat kihasználatlan hatalmas éttermében a közeli iskolák gyerekeit ebédelteti. A művelődésügyi osztály a kötéltáncos kockázatával rendezi a pénzügyi nehézségeket. Hol van tehát a három gond közös járható útja? - Az arányos üzemi átadásban. Ahogy nő az ételhordó kon. ténerek száma, aztán ahogy átadják a korszerű üzleteket, konyhákat, úgy csökkennek majd a minőségi panaszok. De két gondot viselnünk kell: az a tízmillió forint az államkasszából jön. Az oktatásügy dolgozói pediq sajnos a vendéglátóiparba csökkentett létszámban, s nem kéthónapos nyári kötetlenséggel kerülhetnek át. Továbbá kosztjuk a gyerekekével azonos lesz. Gazdasági helyzetünkben a ncgyüzemi gyermekélelmezésnek most ez az ára! Földessy Dénes HÉTVÉGE 7.
