Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)
1981-01-01 / 1. szám
s Dunántúli napló 1981. január 1., csütörtök Pedagógushiány vidéken — túlképzés Pécsett Fölösleges vagyok? Bírálatok pergőtüze nyomán módosult a pályázati rendszer Ifciddísznohajtäs Puskás emberek toporognak a tűz körül. Lehetnek ötvenen. Vasárnap reggel van. Húsz centire a kesernyés füstöt izzadó hasáboktól, fagyos a keményre taposott hó. A vadászok is fáznak, hát még én aki a várható események miatt zaklatott lelkiállapotomban nem is aludtam előző éjszakai Zengővárkony fölött vagyunk egy kisebb tisztáson, egyelőre rendezetlen alakzatban. Litter József, a Pécsváradi Zengő vadásztársaság elnöke köszönti a helybeli és a meghívott vadászokat. Ezután a vadászmester, Császár János, a vadász- terület és a vadállomány alapos ismerőjeként ismerteti a vadászat menetét. — Ma csak vaddisznót lövünk — mondja. És esetleq rókát. Fölhívja még a figyelmet etikai, biztonsági és sportszerűségi szabályokra, a szeszesital fogyasztásának mellőzésére. Szavaiba néha belefütyül a szél arcunkba vágva egy-egy marék havat. Számokat osztanak, ezek a lőállások helyét jelzik. Retith Henrik vezeti föl az első huszonöt vadászból álló puskás vonalat. Hosszú, egyes sor kígyózik fölfelé, a meredek szálerdők közötti szurdokon. Egymás nyomába lépve halad a lihegő csapat. Persze csak én vagyok úgy oda .. . Már folyik a verejtékem kapkodva veszem a levegőt. Mindjárt kidől itt mindenki — gondolom. Holott még a vadászok öregebbjének se kottyan meg a „kis séta". Jó két kilométer után Pista, az én „puskás emberefc”, akinek a kaland kedvéért segédjévé szegődtem, hátrapislant, hunyorít. — Mindjárt odaérünk —mondja halkan, nehogy a1 többiek észrevegyék, milyen hitvány segédje van. Színes karikák ugrálnak előttem, félig-meddig levetkezve a kezembe cipelem a nagykabátomat, sálamat. Néha a sapkámat is lekapom egy pillanatra. Csatakos hajamból csavarni lehetne a vizet, mint hajmosás után. Egyszer aztán a fölvezető int: itt a helyetek. Mutatja o lőirányt, és végre megállunk. — Na, most aztán öltözz föl — mondja Pista. És ahogy mondja, abból mindjárt megérték valamit a vadászok makkegészséges sportjából. Látom, ő még csak sűrűbben sem szedi a levegőt. Nevet. - Na mi van kis barátom, így odavagyunk? Csizmájával elkotorja a havat egy jó négyzetméteres területen, én pedig fogadkozom: ezután minden nap fölmegyék gyalog a Misinára és vissza. (Azóta se gyalogoltam még két kilométert sem . . .) Állunk, figyelünk. Semmi. Fönt a szálfás tetején előbukkan valami. Én veszem észre az őzsutát. Nézelődik, aztán visz- szaugrabugrál az erdőbe. Valahol a távolban megszólal egy puska. Telnek az órák. Végre fölbukkannak a hajtok is. Sehol semmi. Illetve lent valaki lőtt egy kant. Ahogy jüttünk, libasorban levonulunk. A „Kárpáti-vágás” kezdeténél gyülekezünk. Isszuk a vadásztársaság forró teáját. — Hát ebben a részben nem sok disznó volt •=- mondogatják a vadászok. A második hajtás a „Kárpátivágásban” történik. Buzgón lépkedek mesterem, Pista nyomába. — Ne félj, ez nem lesz hosszú út — nyugtat meg. Nem hiszek neki, de azért csak gyerünk. Sokat nyavalyogtam, míg végre elhozott, most aztán nyugi. Látom, nagyon szurkol, hogy itt már történjen végre valami. Nehogy „élmény-nélkül" maradjak ... A mi kaptatónk tényleg rövid. Megállunk. Csizmánkkal elkotorjuk a havat. Előttünk szép, meredek szálas part. Mögöttünk lent csörgedező patak. Azon túl ismét hatalmas szálfák húzzák a tekintetet a vaksi ég felé. Jók ezek a szurdokok, védenek a széltől. Várunk, beszélgetünk halkan, szinte sugdolózva. Én hálálkodom Nimródnak, hogy ezúttal megkönyörült rajtam. Ki sem izzadtam. Érzem, hamar belejönnék az erdőjárásba, a vadászatba. A lényegét és az értelmét talán máris kapisgálom. De minek nekem a háromszáztizennegyedik hobby? Minek a drága puska, a vadászok különös életmódja, szenvedélye? Van énnekem már így is elég szenvedélyem — állapítom meg. Aztán itt a Pista. — Bármikor elvisz vadászni — bizonygatja. Én már igazi vadász nem igen lehetek — mondom neki. öreg vagyok hozzá. Hogy milyen az „igazi” vadász? Nem tudom. De a teázásnál is láttam, minden vadász „igazi" szeretne lenni. Megy? Nem megy? Nem mindenkinek. Vannak, akik csak a külsőségekig jutnak el. Ott feszül rajtuk a vadászruha. Ott mered a kés a derékszíjon. Ott szurkálja a puska a vállukon az eget. . . De nem. Valahogy nem hajlik rá a lelkűk a lényegre. Honnan veszem mindezt? Sehonnan. Kitaláltam. Itt azonban igazi vadászat folyik. Pista a vaskos fatörzs elé áll, kezében a puska, figyel. Őzsuta ugrál a fák között. Puskás emberem „benézi" rajta a távcsövet. Az előbb vitáztak: kell-e nem kell-e? — Kell a távcső — állapította meg Pista és neki lett igaza . . . Már itt is jó két órája állunk. Legalább száz lövés elhangzott. A szurdok mentén egészen távolról dörögnek a fegyverek. A közvetlen közelünkben, Schadt doktor puskája durrog. .. . Nálunk ismét semmi. Vége felé jár a hajtás. A fegyverek azonban csak-csak ropognak — egy kisebb fajta valóságos háború csatazaját keltve. Hirtelen két vaddisznó bukkan elő a szálerdős domb hajlatában. Pista úgy lövi meg őket, hogy, amikor az első még kapálódzik, már a másikat is megrogyasztja. Látom, milyen a vadász önmegvalósítás. A sikeres lövés a vadászt mámorossá teszi, az addig csöndben filozofálgató, észrevétlen alakot boldog emberré. Vége a hajtásnak. Fölmegyünk a disznókhoz. Két-két golyót kaptak. Leszánkáztatjuk őket a hóban. A délelőtti teázóhelyün- kön gyűjtik össze a zsákmányt. Látom van itt egy róka is. Köteleken, láncokon húzva szán- káztatják a disznókat. Kezdődik a zsigerelés. Innen már lovas szánon utaznak a „kis öregek" a reggeli gyülekezőhelyhez, ahol terítékre kerülnek. Este ismét a tábortűznél. Keserű füst, hideg. A vadászmester megállapítja, hogy 118 lövést adtak le. 22 disznó került terítékre. A terítéken a kizsigerelt vaddisznók hason fekszenek. A kihűlt állatokat fenyőgallyakkal rakják körül. A vadászmester szavára levesszük egy percre a sapkánkat, kalapunkat. Megadjuk a végtisztességet az elejtett állatoknak. tjs vadászmester ismerteti a vadászat eredményét: ki hány disznót lőtt... A többség egyet sem. Schadt doktor viszont hármat is. így a nap egyik hőse ő. Pista sapkájára két „töret" kerül. Ez is irigylésreméltó. A töret kis fenyőág, bemártva a disznó vérébe. Hazafelé végiggondolom a nap eseményeit. A társaságnak a vadászat — megyei szinten is — kiemelkedőnek számító eredményt hozott. Számomra mindez jelképes értelmű, mellbevágó élmény volt. Nézem a töretét. Nem véres. Persze, hogy nem. Hiszen akkor összevérezné Pista sapkáját. . . Jelkép ez is csupán. Jelkép, amit a magamfajta ember eltesz emlékül. Aminek tartalmán és jelentésén még majd sokáig töpreng, gondolkodik. Bebesi Károly A színhely egy portásépület, valahol a Megyeri úton. A Kertészeti és Parképítő Vállalat szervestrágya telepén vagyunk. Teherautók gördülnek ki-be, kerekeik mély nyomot vágnak a földben. A portás biológia-testnevelés szakos tanárnő, aki vételezi és kiadja a trágyával kevert földet, tőzeget. Dolgozott szakmunkásként is a vállalatnál, ásott, vermelt: nem akart teljesen elszakadni szakjától, a biológiától, és mint testnevelő tanár, a mozgástól sem. Pécseit maradni...! — Zalai lány vagyok, de Pécsre jöttem férjhez a főiskolai évek alatt. Itt élünk a férjemmel, itt van lakásunk, ezért szeretnék Pécsett tanítani. Sikerült ez messziről idekerült egyedülálló nőnek is. Mivel tanári állást nem kaptam, voltam diszpécser a Sopianában, selejt- analiti'kus a Műszergyárban, s nem egy volt diáktársammal találkoztam ezeken a munkahe- lyeken, Ök is Pécsett akartak tanítani, és velem együtt bíztak abban, hogy ez egyszer sikerülni fog .. Évát a lakásán keresem fel. Férjével együtt fogad kedves, sok melegséggel és ízléssel berendezett otthonukban. Amíg hármasban beszélgetünk, a két kisgyermeket a nagymama foglalja le. Éva beszél, belső remegéssel, alig palástolható izgalommal, s a szemét minduntalan elfutja a könny. — Mindketten itt születtünk Pécsett, de vidéken is el tudnánk képzelni az életünket, ha a férjemet nem kötné ide a munkája. Annyi mindent megtettem azért, hogy pedagógus lehessek, az volt a nagyapám is, de öt éve már. hogy végeztem, és azóta is hiába keresek Pécsett állást. — Érettségi után mentem férjhez, István Pesten tanult, én pedig levelezőn elkezdtem a tanárképzőt. A konzultációkra — ki tudja, mi okból — Kaposvárra kellett járnunk. Hogy tanulhassak, négyórás állást vállaltam, emiatt aztán elestem a gyermekqgondozási segélytől, amikor hatévi házasság után megszületett a kislányunk. Min. dig bánt, hogy nem tudtam mellette lenni az első három évben. Talán ezért is labilis az egészsége .. Ez a kétely már sohasem hagy megnyugodni engem. — Megszületett a második gyermekünk is, vele aztán itthon maradtam. Miattuk ragaszkodom Pécshez, bármilyen álláshoz. Azt mondják, nincs hely a városban, ugyanakkor pedig látom, hogy nyugdíjas pedagógusokat alkalmaznak szerződéssel a megüresedő helyekre, pedig ők már igazán rászolgáltak a pihenésre, a nyugalomra, és itt vagyunk mi, akik szívesen munkába állnánk. — Lassan tíz éve dolgozom már, de úgy érzem, nincs szükség rám, nem vagyok hasznos. Most olyan munkát végzek íróasztal mellett, amihez elég lenne nyolc általános is. Újra és újra elindulok, végigjárom az iskolákat, felmegyek a tanácsra, de mindig úgy érzem, zárt ajtók fogadnak, én felesleges vagyok . . . Diplomával- képesítés nélkül... Pécsi származású az a fiatalasszony is, aki képesítés nélküli óvónőként dolgozik tanári diplomájával — hogy a városban maradhasson. Férjemet szerződés köti pécsi munkahelyéhez, időközben lakást is szereztünk. A gyermekemet diákfejjel szültem, így a gyes nem járt. Tizenegy hónapos kora óta bölcsődébe viszem, szüntelenül beteg, s így minden szabadságom elmegy az ápolására. Hogyan vállalhatnék így kijárást, vidéki állást? . .. — A jelenlegi munkámat nem érzem lealacsonyítónak, csak hát én nem erre készültem, öten voltunk pécsiek a csoportomban, s közülük csak egy szem fiú kapott végleges qllást a városban. Mert fiú, mert nem megy szülni, sem gyesre, sem táppénzre. Ö tehát tanít, a többiek pedig ingáznak egyik szerződéses állásból a másikba. Én ezt sem merem vállalni, mert szeretnék még egy gyereket, és ha éppen a szüléskor járna le a szerződésem, ismét elesnék q gyermekgondozási segélytől, ezt pedig másodszor nem kockáztatom. * A szó mögött — munkaerőgazdálkodás — ők állnak, tehát. Diplomás fiatal nők, anyák, gondoskodásra szoruló gyermekekkel, családdal. Elhivatottak, tettrekészek vagy reményvesztettek; bizakodók vagy csüggedők. Mind Pécsett akarnak tanítani, s adataikat pontosan számontartja, intézkedésre készen a városi tanács művelődésügyi osztálya. 120 körül járt a sorszám a nevükkel teli nagy füzetben, és ebből a létszámból máris sokakat sikerült megnyugtató módon elhelyezni. AnomáliÉk Térjünk azonban vissza a pá- lyákezdőkhöz. Bírálatok pergőtüzében áll(t) a rájuk kötelezett pályázati rendszer, amit alapjaiban rázott meg a pedagógus szakszervezetek kongresz- szusa. Valóban megérett a módosításra, ezt már a minisztérium is elismerte, hiszen a gyakorlatban eltorzult az az értékrend, amit a pályázatokkal akartak felállítani. Világossá vált, hogy ezzel az eszközzel nem lehet ellátatlan helyekre kényszeríteni a fiatal végzős pedagógusokat, többségükben nőket. Abszurdum, mondják a művelődésügyi osztályokon, hogy a szülés, betegség következtében megüresedő helyekre bárkit felvehetnek az utcáról, de a friss diplomást nem alkalmazhatják, amíg annak pályázati kötelezettsége nem jár le. Ha megkérdezik a Pécsi Tanárképző Főiskola negyedéveseit, szinte kivétel nélkül Pécset jelölik meg: itt szeretnének dolgozni a diploma után. Saját szülővárosukat, falujukat is csak másodsorban említik. Indokuk általában a házasságkötés a pécsi illetőségű fiatalemberrel, a gyerekek, a pécsi lakás. A frissen végzők elhelyezkedésének ügyét évek óta nagy figyelemmel kíséri Pécs város Tanácsának művelődésügyi osztálya. 1980. tavaszán 52 helyet hirdettek meg számukra, s erre 285 pályakezdő jelentkezett, s 197 idén végzett általános iskolai tanár a 15 általános iskolai státusra. Hogy hányán vannak, akik pécsi állás reményében egyelőre más pályán dolgoznak, ezt senki sem tudja. A pécsi állásokért minden esetre sorba állnak, mig vidéken kénytelenek képesítés nélkülieket alkalmazni. A meghirdetett állásokra augusztus 20-án indult meg a végzősök áradata. Naponta 20—30 ember ostromolta állásért Pécs város Tanácsa művelődésügyi osztályát. E hatalmas társadalmi nyomás mellett, a közfigyelem reflektorfényében az osztály által összehívott bizottság vizsgálta meg a frissen végzők kérelmeit, az illetékes pártbizottságok, a megyei tanács és a szakszervezetek képviselőinek bevonásával. Jelen voltak az érdekelt intézmények vezetői is a döntésnél, ahol a politikai, szociális érdek mellett elkerülhetetlenül harmadik helyre szorult a pedagógiai érdek. És ezt a rangsort ugyan ki kérdőjelezné meg egy háromgyerekes pedagógusnő esetében, aki évek óta vidékre járt tanítani? Vidéken, de Adminisztratív intézkedés helyett valódi ösztnözéseket tesz sürgetővé a helyzet, a vidéki iskolákban levő pedagógushiány. Hirdessünk állásokat magasabb alapbérekkel, mondja a szakszervezet, ha már a vidéki lakás- és életkörülményeken nem tudunk lényegesen változtatni. Baranyában ugyanis 2483 forint a kezdő tanár átlagbére, míg az ország más területein 2543 forint. A Baranya megyei Tanács művelődés- ügyi osztálya kész kijárni a 30 000 forintos kölcsönt a vidéken induló pályakezdőknek. Pedagógus házaspár számára netán a dupláját is. Ki kellene használni a kedvezményes gépkocsivásárlás, gépjárművezetői oktatás lehetőségét is a fiatal pedagógusok, népművelők részére. Ami a pedagógus lakás- építési kölcsönt illeti, ezt kétkedéssel szemlélik az érintettek, mondván, hogy kedvező építési kölcsönhöz egyébként is hozzájuthatnak, és akkor nem sújtja őket a húszesztendős helyhez kötöttség. A városiasitás eddigi folyamata után nehéz megteremteni a falu megtartó erejét. Soha még ilyen vonzó nem volt a városi életforma, minden hátulütője ellenére is, mint napjainkban, mint az utóbbi években. A falun kialakítható életmód, értelmiségi életforma le- tőségei viszont lassan javulnak. Éppen ezért kell többet adni mindazoknak, akik vállalják a nehezebb körülmények között is a munkát, akik elmennek vidékre tanítani. Amint az orvosi pályán sem kétséges, miféle előnyökkel jár, ha valaki a körzeti állást vállal. Főiskolai kérdőjelek Fölteszik azt a kérdést is, vajon az életre nevel-e a tanárképző főiskola, esetünkben a pécsi. Minden városban, ahol felsőoktatási intézmény működik, telítettség áll elő az adott szakmából. így van Pécs is a tanárképzéssel, mégis sok bírálat éri a Pécsi Tanárképző Főiskolát: miért vesz fel olyan nagy számban pécsi jelentkezőket? Miért nem figyel jobban a felvételnél a megye pedagógus szükségleteire? Miért nem érvényesíti a területi elvet? És miért képez olyan nagy számban biológia-mezőgazdasági szakos hallgatókat, éppen a pécsi származásúak közül? Különben is nagy a dél-dunántúli nagyváros vonzása. Nem célunk szaporítani az állástalan vagy éppen portásként dolgozó diplomások számát, s ugyanakkor a képesítés nélkül oktatók tömegeit. Ezt az ellentmondást pedig adminisztratív mádon nem lehet feloldani — ezt már bebizonyította a pályázati rendszer kudarca. A cikk megírását követő napon közölte a sajtó, hogy a Minisztertanács megtárgyalta a pályázati rendszer módosítsa- s át, és miniszteri rendeletben szabályozzák a művelődés-oktatásügy területén a pályakezdők elhelyezkedési rendjét. A kormány úgy határozott, hogy a jövőben a felsőfokú végzettséget igénylő munkakörben az első alkalommal elhelyezkedő pályakezdőkre vonatkozik csupán a pályázati rendszer kötöttsége. A háromévi megkötést eltö rölték. Gáilos Orsolya ösztönzők
