Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)
1981-01-01 / 1. szám
1981. január 1., csütörtök Dunántúli napló 9 ° Grain András rajza A Szépvölgyi és a Zöldmáli út kereszteződésénél két perc alatt összetorlódott a forgalom. Egy fehér Skoda állt az út közepén, tetején tanulóvezető-tábla. A volánnál szőke asszony ült, mellette Tass, az oktató. A kocsi bal hátsó gumijában lehetett volna egy kicsit több levegő. Négy óra tíz volt. A Skoda mögött olajfoltos Fiat várakozott, ablakában zöld overallos fickó könyökölt. A Fiat mögött kék szemű férfi ült egy Volkswagenben, borostás állát tapogatta és a tanulóvezetőt nézte. — Akár egy ólommadár — morogta. Az overallos elvigyo- rodott, és behúzta a kéziféket. Mindenki a szókét bámulta, még a baloldalon épülő társas- ház tetőfedői is: egyikük törölközőt csavart a fejére a nap ellen. Hátul dudált valaki. Az asszony egy pillanatra az oktatóra nézett. — Csak nyugodtan — mondta Tass. — A sarok után balra fordulunk. Az asszony gázt adott. — De eressze ki a kéziféket — morogta Tass. Az asszony kiengedte, a kocsi gurulni kezdett hátrafelé. — Ez mindjárt elgázol minket — vigyorgott az overallos. ű is kiengedte a kéziféket, hagyta a kocsit hátra gurulni — a kék szemű ugyanúgy. A harmadik kocsiban szemüveges tanárnő ült, aki mozdulatlanul figyelte az eseményeket. — Csak nyugodtan — mondta Tass. Egy pillantást vetett az asszony fehér shortjóra, amely megfeszült fenekén az erőlködéstől, és látszott alatta az asszony bugyija. Lila, gondolta. Na persze mindegy. Nekem is mindegy, meg ezeknek is ott hátul. Tudta, hogy mindegyik ide képzeli magát most az ő helyébe, és találgatják, mit mond az asszonynak, aki már tizenkét órát vezetett, de nem tudott többet, mint más az első napon. Azért se mondott neki semmit. ^ — Ide figyeljen — kezdte az asszony; gyorsan beszélt, de minden második szó után beszúrta az alsóajkát. Fehér volt a foga, és úgy harapta vele az ajkát, hogy az is elfehéredett. — Nem vinné át a kocsit a kereszteződésen? — Nem — mondta az oktató. — Maga viszi át. — Elegem van az egészből! Nem akarok levizsgázni! — Dehogynem akar. A sarok után megállunk. A tetőfedő röhögött odafent. A turbános előre hajolt — közben meglökött egy tucat egymásra rakott palát. A lábujjával fogta meg, amely kilógott a tornacipőjéből: egy pala így is lecsúszott és a járdára poty- tyant. A kék szemű még mindig az asszonyt nézte. — Fantasztikus! — morogta. Hátul ismét dudáltak. A szőke asszony rángatni kezdte a biztonsági övét, ki akart szállni a kocsiból, de Tass megfogta a karját és visszahúzta. Olyan vékony csontja volt, hogy átérte ujjával a könyöke felett. — Induljon! — parancsolta. Az asszony engedelmeskedett. A kocsi elindult, de három méter után ismét megállt. — Én is elbajlódnék vele — mondta az overallos a kékszeműnek. __ Imádom a szörnyű felada* A Központi Sajtószolgálat 1980. évi novellapályázatán dijat nyert alkotás. tokát. Ismertem egy ilyen asz- szonyt, új Audija volt, ezerhetes. Azt mesélte, hogy a barátja küldte neki Rómából. Nem hittem el egy szavát sem. Soha egy büdös szavát, el tudja képzelni? Másfél évig vele jártam, és azalatt soha egy szavát el nem hittem. A Skoda végre keresztüljutott a kereszteződésen. — Itt megállhat — mondta Tass. — Iszunk egy kávét, jó? Az asszony a fejét rázta. — Akkor iszik egy szőlőlevet. — Ügy kéne beszélni vele, mint egy gyerekkel, gondolta Tass. Amit az isten se fizet meg. Ebéd után legurított egy fél barackot, mert úgy érezte, romlanak az idegei. Nézte az asszony kezét. Hosszú, barna ujja volt, a körme holdalakú. Nyaka és a válla nagyon barna. Víz mellett volt a nyáron, gondolta Tass. Biztos, hogy nem dolgozik. Akkor vette csak észre, hogy az asszony sír; behúzta a kéziféket, kikapcsolta a motort, és a volánt markolászta, Tass pedig arra gondolt, milyen vidám volt reggel, ruganyoson lépkedett, és vissza-visszanézett a válla felett. Úgy ment a kocsi felé, mint aki vezetni akar. Tass mindjárt észrevette a változást, és egyáltalán nem örült neki. Nem szerette a váratlan dolgokat, különösen nem a nőknél. Egyébként sem szerette a szőke nőket, már repülős korában ugratták ezért a többiek. Nézte kicsit az asszonyt, várta, hogy felé fordul, vagy mond valamit. Ha megint hisztizni kezd, letolom, gondolta. Ha kétszer egymásután ráhagyom, akkor ezt csinálja egész nap. Lehet, hogy én is az oka vagyok, gondolta. Szombaton, amikor ugyanígy megálltak keresztben a villamos sínen Újpesten, és kiszállt a villamosvezető, Tass letekerte az ablakot és elküldte a fenébe a fickót. Az tovább kiabált, erre Tass kiszállt a kocsiból, és megindult felé. A villamosvezető visszaugrott o peronra, és volt valami furcsa az arcán. Tass maga sem értette a dolgot. Éppen eléggé utálta ezt a szakmát ahhoz, hogy bárkivel is veszekedjen miatta. Utoljára akkor fordult elő ilyesmi vele, amikor még repült, és megmutatta a szerelőnek azt a rozsdás karabinert. A szerelő visszapofázott, mire Tass felvett egy paj- szert a földről, és kihajtotta a fickót a hangárból. Végül is ő húzta a rövidebbet, mert a szerelőnek valami kapcsolata volt a parancsnokságon — egy hét múlva a vitorlázórepülőkhöz küldték Tasst, négy évig húzkodta a vitorlázógépeket, és akkor kezdett inni. Harmincéves korában leszerelték. Mire mindezt végiggondolta, az asszony jól kibőgte magát, és Tassnak volt annyi esze, hogy ne szakítsa félbe. Az a legjobb, ha bőgni tud valaki, gondolta. Az asszony elővett egy papírzsebkendőt, gondosan megtörölte a szemét, és megnézte magát a visszapillantó tükörben. — Az ég szerelmére, mondjon már valamit! — szólalt meg váratlanul. — Mit mondjak? — kérdezte Tass. — A nyavalyának ül itt, hogyha nem mond semmit? — kiáltott ró az asszony. Na tessék, gondolta Tass. De nem gondolt haraggal az asz- szonyra. — Menjen fel balra — mondta. A kőkerítésre sandított, amely az utca túlsó oldalán emelkedett, és amely ugyanolyan volt, mint harminc évvel ezelőtt, amikor átmásztak rajta hátul a kert felől a srácokkal. Egy gróf lakott a villában. Hatul a kertben márvány férfiszobor állt. Tass emlékezett rá milyen éles pittyenésekkel pattogott le a kavics a szoborról, amikor megdobálták. öt fiatal nő járt a grófhoz. Azt beszélték róla, hogy fotós és akt- képeket csinál a nőkről. A fiúk elhatározták, hogy betörnek hozzá, és ellopják az egészet. Egy szuroksötét este indultak el négyen, Tass ment elöl, ő volt a legbátrabb közöttük. De amikor a kőfalhoz érlek, amelyen mozdulatlanul lógtak a vadszőlő indái, ő is félni kezdett. Olyan volt az egész, mintha egy kriptába lopóztak volna be, vagy olyan házba, ahol csak halottak laknak. A kert szaga is furcsa volt. Tass azt mondta a többieknek, hogy otthon hagyta a zseblámpát. Valamennyien tudták, hogy hazudik, de látszott a fiúkon, mennyire örülnek a dolognak, és tovább- iG is Tass maradt az, akit a legbátrabbnak tartottak. — Na, menjen már! —mor- Gull az asszonyra. Az asszony bólintott, és gázt adott. A motor bőgött. Tass ösztönösen előrekapott a jobb kezével, mintha a botkormányt akarta volna elkapni —, ugyanakkor hátrcpillantott a tükörben, es látta, hogy éppen az ő helyükre áll az a Volkswagen, amely mögöttük állt a kereszteződésben is. Látta a hegyek felett lilára színeződött cumulusokat, és azt is, hogy a bal oldali ház ablakán, ahol Perlakiék laktak harminc éve, felhúzza valaki a redőnyt. Tudta, hogy az asszony túl egyenesre vette a kanyart, megfogta hát a kormánykereket. Még azt is látta, hogy az asszony hátranéz o visszapil- Icntó tükörben. Olyan erősen fogta a kormányt, hogy Tass nem tudta félrerántani. — Az istenit! — morogta, és már benne is voltak a kőfalban, a kocsi eleje összerop- pont, a szélvédő kitört, és Tass érezte az arcán, hogy eltalálja egy szilánk. A motor leállt és egy pillanatra nagy csend lett. Por szállt a kocsiban, az a rejtélyes, átkozott por, amely ilyenkor előjön valahonnan. Tass az asszony karja felé kapott. Érezte, hogy ott van, érezte, hogy milyen vékony a csontja, és valahogy azt is tudta, hogy nem történt baja. Kicsit meghökkent, amint az asszony arcára nézett: átkozottul nyugodtan ült ott a porban. Mielőtt még szólhatott volna, melléjük kanyarodott a Volkswagen, kiugrott belőle a kék szemű fickó, feltépte az ajtót, és kirántotta az asszonyt a kocsiból. Nem kérdezett tőle semmit, csak rángatta jobbra-bal- ra, megnézte elöl-hátul, ahogy a műtárgyakat szokás, de úgy látszik, hogy ő se talált rajta sérülést. T ass kimászott a kocsiból és kipróbálta, hajlik-e a térde? A férfi közben beültette az asszonyt a Volkswagenbe. — Hé! — mondta Tass. — Hová viszi? — Haza —; mondta a kék szemű. Az asszony az összetört Skodát nézte — csaknem derűs volt az arca. Tass akkor már tudta, hogy soha nem fogja megérteni azt, ami történt. Habár a jegyzőkönyvbe úgyis mást kell írni, gondolta. Nézte a férfit, amint hátratolatott, hogy megforduljon. Szóval a férje, gondolta, és már rémlett neki,- mintha látta volna kint a gyakorlópályán, amint az asszonyra várt egy délután. Idejöhetett volna előbb is, gondolta dühösen. Lukovszky László: Álomlesők Csörsz István: Elsőbbség* Csorba Győző: • • Ünnep felé A napok órák és a percek e hires és jeles időszakában már annyiszor ismétlődnek hogy joggal várhatom legyenek szinültig tele sőt csorduljanak is ki hogy ne kényszerüljek szivszorongva lesni a szűkmarkú jelent ne kényszerüljek o nehéz reggeleken kövéredő alkonyokon üres zsebekkel csinálni számadást hogy ebből is,ne újra-újra növekvő elszegényedésem hullafoltjai tűnjenek ki Feledy Gyula rajza Keresztury Dezső: Újévi hajnal Fölrebben egy csapat sirály: a hajnalhozó Napba száll, mely lassan emelkedik a lengő láthatár fölé, s bár méq párák fedik a világ már az övé. Fölhajnallanak frissen újévi gondjaink. Bár alakulna minden napfényes kívánságaink szerint! Weöres Sándor: Könyörgés Láthatatlan kör-Tzántokon keringő égi tüzek! alattatok, mint a hangya, egyetlen morzsát viszek, az is súlyos, a hozományomtól összeroskadok, bár jutna egy sugár a hatalmatokból, kör-pályás csillagok. O ismeretlen teher súlya! ti öröktől ismeritek, öröktől örökre körbe vinni nem restelitek, így forgatjátok az egész világot, bátran, könnyedén! de ércetekből egyetlen szilánk: mire megyek én?
