Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)
1980-11-14 / 313. szám
6 Dunántúli napló 1980. november 14., péntek Vita a vállalatok belső Irányításáról A munkapadtól a vezérigazgatóig ■ * ■ A vállalati belső mechanizmus korszerűsítésének szükségességéről irt vitaindítót lapunkban Gerencsér Ferenc „A munkapadtól a vezérigazgatóig” cikksorozatában, ostorozva és meggyőző példákkal bizonyítva a vállalatok belső irányításának merevségét. A cikk visszhangot váltott ki, az első hozzászólásokat október 24-i lapunkban közöltük. Most újabb hozzászólásokat közlünk. ......... — - * D ivatirányzatok a szervezésben Gerencsér Ferenc cikksorozatában olyan vezetési és szervezési problémákat vetett fel, amelyek mind elméleti, mind pedig gyakorlati megközelítésben vitát válthatnak ki. A döntések, a hatáskörök és d felelősség kérdése az alapvető kérdések közé sorolható; ez a probléma fontosságára utal. Ugyanakkor azonban azt is tapasztaljuk, hogy ez a fontos problémakör sem mentes a divatirányzatoktól. Azt hiszem, hogy az elmúlt évtizedekben tapasztalt centralizációs és decentralizációs „hullámok" több kárt okoztak mint hasznot, hiszen a kérdés egy-egy aspektusát igyekeztek mindenható megoldássá kikiáltani. Márpedig — sajnos — a szervezésben is híjával vagyunk a mindenható megoldásoknak. Hol az ésszerű határ? A decentralizáció és a centralizáció fokának eldöntésénél a legnehezebb dolog a kettő közötti ésszerű határt megtalálni. Gondoljunk csak a következőkre : A túlzottan magasfokú cent- ralizáció igen könnyen csökkent- heti a tevékenységek szokmai orientációját. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy egyre jobban növekszenek azok a problémák, amelyek széles körű szakmai tudást igényelnek. Másszával: napról napra több specialistára van szükség. Abban a szervezetben viszont, amelyben szinte kizárólag az alá- és fölérendeltségi viszonyok, a hierarchia szabja meg az emberek közötti munkakapcsolatot, szinte természetes alapfeltételezés az, hogy a felettes az általa 'irányított szervezetben folyó tevékenységeket jobban, vagy legalább azonos szinten ismeri, mint az azokat végző szakemberek. Ez az alapfeltételezés azonban ma már nem más, mint illúzió. Mégis: ha ezek az alá-, fölérendeltségi viszonyok az uralkodók a szervezetben, a beosztottak kizárólag a felettesükhöz kénytelenek igazodni (ez kötelességük is). A következmény könnyen az lehet, hogy a szakmai problémák megoldása másodlagos feladattá válik, az elsődleges ez az „igazodás" lesz. Mi a megoldás? Általában a decentralizálás, bizonyos hatáskörök átadása, vagy pedig (sajnos ez a ritkább) olyan szervezeti modellek létrehozása, amelyekben feloldódnak az említett merevségek. Ilyen például ez úgynevezett mátrix-szervezet, illetve a különböző szakértői modellek. A decentralizáció is sok veszélyt rejthet magában. Először is vannak olyan funkciók, amelyeket a vállalat (ha vállalat akar maradni és nem vállalja az olyan szerepeket, amelyek „álvállalattá” teszik őt) nem decentralizálhat, hiszen azok vállalati és nem üzemi kategóriák. Gondolok itt például a fejlesztésre, a pénz- és hitelgazdálkodásra, az üzletpolitikára stb. Másodszor: a döntések alacsonyabb szintre való helyezése igen gyakran együttjár a szervezet tagolTságának növekedésével. Nem elég ugyanis magát a döntési hatáskört leadni, a döntéselőkészítéshez általában apparátusok is kellenek. Ha pedig a döntések leadása következtében növekszik c szervezet tagoltsága, okkor egyre több törzskari szervezeti egység jöhet létre. A törzskari szervezetek pedig előbb-utóbb intézkedési-döntési jogokra törekszenek és így lassan átalakulnak lineáris irányító szervekké, automatikusan növelve ezáltal a vezetési szintek számát. E körforgás hatását nem kell bővebben ecsetelnünk. Hol hát akkor a határ? Azt hiszem ott, ahová a józan meggondolás teszi azt. Annak kell döntési jogot adni, aki helyzeténél fogva várhatóan a legjobb döntéseket képes hozni. A döntéshozó „helyzete” azt jelenti, hogy ő rendelkezik a legjobb információkkal, van gyakorlata a döntéshozatalban és rendelkezik olyan képességekkel, amelyek a jó döntéshez nélkülözhetetlenek (határozott, hajlandó kockázatot is vállalni, jó az elemzőkészsége stb.). Gerencsér Ferenc igen plasztikusan írjo le azokat a tényezőket, amelyek következtében a jogkörök — és így a döntések is — egyre feljebb kerülnek. Úgy vélem azonban, hogy ennek nemcsak az az oka, amit a szerző említ, tehát az, hogy „egy, az adott termelési színvonalhoz viszonyítva túl sok szintből álló szervezet" jön létre. Kétségtelen, hogy ez az egyik ok. De talán azonos súllyal esik latba az is, hogy az alsóbb vezetők egy .része nemcsak hogy egyetért ezzel a „felszippantással”, hanem elő is segíti azt. Azokra a döntésre szinte képtelen, vagy a kockázattól félő vezetőkre gondolok, akiknél szabályos stresszhatást vált ki a döntéshozatal : éppen ezért nem veszik rossznéven, ha „felszippantja” tőlük a hatáskört a felsőbb vezető. Márpedig akkor, ha felülről „szippantják", alulról pedig felfelé „nyomják" a hatásköröket, igen könnyűvé és általánossá válik ez a tendencia. Tanácsadási rendszer Ide sorolható az a tény is, hogy nálunk gyakorlatilag megbukott az úgynevezett tanácsadói rendszer. A vállalatok többségénél annak van tekintélye (és talán anyagi és erkölcsi megbecsülése is), akinek „hatolom”, azaz döntési hatáskör összpontosul a kezében. A műszaki-gazdasági tanácsadói munkakörök inkább a nyugdíj előtti védettséget, vagy éppen-“ séggel a „süllyesztőt” jelentik, mintsem a szakértői feladatkört. Valahogy nem találtuk meg a merev, hierarchián nyugvó szer. vezetékben az ilyen tanácsadók helyét, így aztán nagyon sok tanácsadótól senki sem kér tanácsot. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy az utóbbi tíz évben hány tanácsadóból lett osztályvezető vagy főosztályvezető, illetve hány tanácsadónak „csináltunk" osztályt vagy főosztályt. Márpedig ha a tanácsadóból lineáris vezető lesz, az együttjár a döntési hatáskörök újraelosztásával. Az újraelosztás során pedig a legkisebb súrlódási felület úgy érhető el, hogy a volt tanácsadó is beáll a „szippantok” sorába. Dr. Zeller Gyula Egyedül nem tudunk változtatni A cikksorozat mondanivalójával és a felhozott példák egy részenek kritikai bemutatásával egyetértek. Kétségtelen, hogy a nagyvállalati szervezetben a rugalmasság, gyors reagálás sokszor hátrányt szenved az egymásra épülő' szintek miatt. Megjegyezném azonban, hogy a felsorolt példák, melyek bizonyára az életből származnak és előfordulásukat nem is vitatom, többségükben nem az összevont nagyvállalatokra jellemzőek. Előfordulhatnak bárhol, ahol a vezetés nem eléggé nagyvonalú, felelősségvállaló, és éppen ezért ezt a szellemet nem tudja akár törzskari, akár funkcionális szerveire továbbvinni. Abban azonban, hogy ilyen helyzetek kialakulnak, nem mindig a vállalati vezetés és az általa kialakított és működtetett belső mechanizmus a hibás. Úgy látom, mintha a cikkek írója a „pult egyik oldalán” állna — tehát a kevés önállósággal rendelkező gyáregységek dolgozóinak, alsóbbszintű vezetőinek szemszögéből nézné a kérdéseket. Megpróbálnék a „pult másik oldaláról” nézve megvilágítani néhány kérdést, melyekkel a cikksorozat foglalkozik. Vajon miért kell a vállalatnak nagylétszámú és esetleg bonyolult szervezetű beruházási apparátust fenntartani? Miért kell javaslatait több főosztálynak véleményezés végett megküldeni? A beruházások műszakigazdasági előkészítésére vonatkozó állami szabályok az illetékes bankszervek hiteligénybevételére vonatkozó követelmény- rendszere olyan mértéktelenül bonyolult, hogy ezek kielégítésére egész szakember-gárdára van szükség. Ha pedig egy nagyvállalat helyett például nyolc önálló kisebb vállalat működne, akkor erre az apparátusra nyolc helyen lenne szükség. Miért van szükség nagylétszámú és többszintű ellenőrző apparátusra? Sajnos meg kell állapítani, hogy ma Magyarországon a társadalmi tulajdont sokan (és a legkülönfélébb társadalmi rétegekben) összetévesztik a saját tulajdonukkal. Az általános megítélésben nem mindig esik megrovás alá, sőt nemegyszer vagányságnak, élelmességnek számít, ha valaki „ott spórol, ahol tud” — tehát az üzemből viszi haza, amire otthon, építkezésnél, barkácsolásnál stb. szüksége van. Mit tehet az a vállalati vezető, aki felelősséggel tartozik a rábízott vállalatnál a tulajdon védelméért? Kiépíti a maga ellenőrző apparátusát és ezt teszi minden, vállalaton belüli kisebb egység vezetése is, amely — ellenőrzés elmulasztása miatt — felelősségre vonható. így azután az ellenőrzési szintek itt is sokasodnak, egymásra épülnek. Ha a vezetés a lopást nem is tudja mindig megakadályozni, az indokolatlan felelősségrevonást esetleg elkerülheti. Mi az egyik fő feltétele a jól működő, rugalmas belső mechanizmus kiépítésének? Jól képzett megbízható, önálló szakemberek, mégpedig több szinten: abban a funkcióban, ahol a szervezet kiépítésével foglalkoznak (például szervezés); a felső vezetésben; a gyáregységi végrehajtásban. Hogyan áll az ipar ma szakemberekkel? Meglehetősen rosz- szul. Olyan közszellem alakult ki (egyetemeken, felsőfokú képzésben) hogy „előkelő" dolog kutatóintézetben, szervező-fejlesztő intézetben, minisztériumban, társadalmi szerveknél, külkereskedelemben, rádióban, tv- ben dolgozni — és alsóbbrendű dolog az iparvállalati munka. Például a Közgazdasági Egyetem képzési rendszere is olyan, hogy elsősorban népgazdasági szintű feladatokra képzi ki a hallgatókat. Következésképpen: egyetlen akár nagy, akár kicsi — vállalat, egyedül, önmagában, a helyzet megváltoztatásáért sokat, különösen látványos intézkedések keretében — nem tehet. A jogszabályokhoz, rendeletekhez, a makró-irányítási intézményrendszerhez, az egész gazdasági, társadalmi környezet mozgásirányához igazodva léphetnek csak előbbre a vállalatok — belső mechanizmusuk számottevő megújításáért. Csak annyira és annyiban — plusz— mínusz 10—20 százalék — amennyit a környezet objektíve megenged. Dr. Kecskés Józsefné PÉCS SZÜLETTEK: Siszler Zsolt, Gombor Ildikó, Varga Richard, Kiss-György Brigitta, Füredi Orsolya, Padányi Péter, iekl Flóra, Koch Róbert, Ma- táncsi Vivien, Orsós Anikó, Piros Tibor, Magyar Éva, Horváth István, Czigler László, Strausz Ágnes, Gyi- mesi Gergely, Bogda Veronika, Szabó János, Katona-Győr András, Rad- nai Viktória, Szentes Zita, Abonyi Tibor, Kustos Zsuzsa, Fojtik Adóm, Gyurkó Ferenc, Búzás Brigitta, Katona Rita, Horváth ibolya, Huszik Klaudia, Illés Katalin, Bíró Zoltán, Tősér Szilvia, Jung Gyöngyi, Takács Tímea, Till Zoltán, Horváth Balázs, Horváth Rita, Schrempf Zoltán, Ná- govics Attila, Stier Krisztián, Kószó Gábor, Virág Gábor, Hohmann Gabriella, Szijj Bernadett, Soós Judit, Weisz Péter, Bettiol Lilla, Hóbor Tamás, Szabó Zsolt, Solti Mónika. MEGHALTAK: Martonka Imre, Kardos Lajos, Ruzsics Mihályné Gyúrok Anna, Szantner József, dr. Wolf Ferenc, Szekeres László, Konkoly János, Forintos Dezső, Litke Lőrinc, Kónya József, Molnár György, Szabó Sándor, Tóth Miksáné Kacskovics Edit, Saller Jánosné Weczenbach Anna, Vándor Gyula, Garami Ádámné Liber Julianna, Németh Jánosné Lukasics Mária, Garaczi László, Kiss Imréné Vertike Mária, Maticsek Béla, Mester Józsefné Szabó Etelka, Nagy Józsefné Gross Anna, Rock Józsefné Braunn Gertrud, Horváth Béláné Mi- licki Erzsébet, Németh Imre, Pados Pál, Lombos János, Szippl Norbert. SIKLÓS SZÜLETTEK: Szuhán Réka, Horváth Viktor, Sipos. Diána, Szántó Fruzsina, Tisza Erika, Guzsvány Attila Zsolt, Theisz András Károly, Mikola Angéla, Szabó Szabina, Horváth Viktória, Szúnyog Julianna, Fehér Timea, Nyúlási Georgina, Óbert Edina, Ignácz János, Rudolf Orsolya, Stein Bernadett, Füles Zoltán, Kari Zoltán, Megyés Zsolt, Báli Laura, Pasza Timea, Éva Orsolya, Dömény Piroska, Voller Noémi, Komáromi Attila, Nagy Anikó, Szente József Attila, Krebs Aletta Ilona, Kasza Sándor. HÁZASSÁGOT KÖTÖTTEK: Törő Árpád és Ugrai Mária, Bálint Tibor és Ottó Erika Magdolna, Pajor István és Bakó Mária, Karli Ferenc és Ku- rucz Andrea Éva, Varga Tibor és Péter Katalin Mária, Bódis János Sándor és Rittner Mónika, Kálmán Rezső és Hadi Erika Mária. MEGHALTAK: Romanovicz Stanislaw, Dragina György, Mikics Mátyás- né Anyadi Rozália, Jovánovics Miklós, Keserű János, Kelle Istvánná Bolla Mária, Nyaka Lászlóné Raposa Mária, Juhász Antalné Végi Mária, Töreki Imréné Kovács Katalin, Varró András, Sági Mihályné Németh Mária, Szilágyi Pálné Nagy Ilona, Szögi Antal Nándor, Major Ádámné Lang Mária, Konczos József, Boros Sándor, Bangó Jánosné Gyenics Etel. Mérjük-e saját vérnyomásunkat? Nemrégiben a budapesti rádióban egy érdekes előadást hallottam, mely a magas vérnyomásról szólt. Kétségtelen, tízezreket érdekel és érint ez a kérdés, s így ez örökzöld téma. Az előadás részben érintette, hogy milyen érték fogadható el normális vérnyomásként, és mely az, aminél mór kezelendő. Zömében azonban arról szólt az előadó, hogy helyes, ha a családok vesznek maguknak vérnyomásmérőt, amivel rendszeresen ellenőrizhetik az egész család vérnyomását. Hasonlatként említette a házi testsúlymérleget — amely már majdnem minden háztartás kelléke. Megemlítette, hogy az NSZK- ban minden harmadik családnál van vérnyomásmérő. Konklúzió: a modern ember ne csak a testsúlyával legyen tisztában, hanem a vérnyomásával is. Amennyiben kóros emelkedést, vagy csökkenést észlel, forduljon orvoshoz, hogy még idejében elejét vehessék bármilyen vérnyomásbetegség kialakulásának. — Az indoklás sok igazságot tartalmaz, a jószándék kétségtelen, s a kiválóan megfogalmazott előadás feltehetően minden hallgatóban azt a benyomást keltette, ha egy mód van rá, valóban minden családban helye van a vér- nyomásmérőnek. Hallottam, hogy már születésnapi ajándékként is szerepelt ez a műszer. Mivel valamennyi tudományos kérdés számos vita tárgya, ezen a téren sem fogadható el kinyilatkoztatásként egy ember véleménye. így hát engedje meg a tisztelt előadó kolléga, hogy számos ellenvetést tegyek, aminek az a végeredménye, hogy ritka kivételtől eltekintve ne méricskélje senki a saját vérnyomását. Legelső okként azt említem meg, hogy nem is biztos, hogy jól méri meg valaki a saját, vagy családtagja vérnyomását. Bizonyos minimális anatómiai és élettani ismeret azért szükséges ahhoz, hogy technikailag kivitelezze az aktust. így, ha hallgatójával nem találja el a szokásos hallgatózási helyet, már nem hall semmilyen hangot, s amit hall, az saját fülében észlelt és izgalma következtében felerősödött lüktetés — ami természetesen állandó. Teljesen összetéveszthetik az első hang (Systole) megjelenésének és eltűnésének (Diastole) észlelését, nem is említve annak értékelését. És itt vetődik fel egy igen lényeges kérdés; nevezetesen az, hogy óriási eltérések vannak általános intelligencia terén az emberek között. így érthető, hogy nem tudja mindenki helyesen megítélni a systolés és diastolés vérnyomás értékeiből adódó változtatásokat úgy, mintha csak a testsúlyát mérné meg, vajon fogyott vagy hízott-e. A helytelen értékelés helytelen eljárásokhoz vezethet. Sajnos nálunk túlságosan elburjánzott a túlzott gyógyszerfogyasztás és az öngyógykezelés. Kisebb közösségek, ismerősök, barátok megbeszélik egymás betegségeit, ismerik egymás vérnyomásának mértékét, adnak és kapnak egymástól gyógyszert; mivel „ugyanaz a betegsége van, mint nekem” — mondják. Mindezekből kimarad az orvos. A legnagyobb veszélyt az önellenőrző vérnyomásmérésben az okozza, hogy az önmegfigyelők jelentős része a szorongó, túlzottan aggódó, mindenben súlyos betegséget kereső és találó típushoz tartozik. Ezen típus systolés vérnyomása 20—30 Hgn-nel magasabb izgalmában attól a puszta ténytől, hogy egyáltalán megmérik a vérnyomását, pulzusuk ugyancsak szaporább. Tízezrekre menő megfigyeléseink vannak ezekről az esetekről, mikor látjuk, hogy az ilyen szorongó, izguló páciens előttünk ülve a széken vörösödik, nézi a vérnyomásmérő mutatóját, vajon milyen magasra megy fel. Megkönnyebbülten felsóhajt, ha keveset mondunk, és rosszul érzi magát, ha sokat. Vannak módszereink, hogy az ilyen típusnál ne ezt az izgalom következtében megemelkedett, hanem a valódi reális vérnyomást kapjuk. Ugyanezeket a módszereket a saját magát mérő és .egyúttal felizgató személy nem tudja alkalmazni. Tételezzük fel, hogy az az egyén, aki saját magának magas vérnyomást mért, nem fogja gyógykezelni saját magát, hanem orvoshoz fordul, aki hivatott arra, hogy valóban megállapítsa — tényleg kezelendő esetről van-e szó. Az előbb említettek alapján azonban már az orvoshoz is felfokozott várakozással (és vérnyomással!!) megy a páciens és fél attól, hogy az orvos beigazolja a házilag mért magas vérnyomás tényét. Természetesen akad olyan eset is, hogy az orvos normális vérnyomást talál és igyekszik a pácienst megnyugtatni. Van, akit sikerül, van, akit nem. A bizalmatlanok nem hisznek az orvosnak, ha jót mond és egész életükben őrlődnek a saját eredményeik és az orvos által megállapított értékek miatt. Sőt az ilyen típus több orvoshoz is elmegy és egész természetes, hogy vérnyomását illetően oly tarka képet fog kapni, amilyen mértékben érezteti hatását különböző fokokat elért izgalma, amit az ilyen orvostól orvosig való szüntelen vándorlás előidéz. Az ilyen mesterségesen fenntartott izgalmi állapotnak előbb utóbb káros idegrendszeri hatása fog mutatkozni, később a szívére is fog panaszkodni az illető, sőt az ilyen alapon több ízben mesterségesen provokált vérnyomás fixálódik, azaz valóban olyan állandó magas vérnyomás alakul ki, amit kezelni kell. így lesz aztán beteg valaki, aki nem csinált mást, mint vett magának egy vérnyomásmérőt, aminek kellő szakmai tudás nélküli használata, eredményeinek helytelen értékelése kizökkentette a normális élet ritmusából, Bizonyára akadnak olyanok, akik helyesen használják, helyesen értékelik az eredményeket és így a vérnyomásmérő az ő birtokukban valóban csak egy hasznos tájékoztató eszköz, de sajnos ezek igen kevesen vannak. A vérnyomásmérőn kívül még számos más egyszerűbb diagnosztikai eszközt beszerezhet, használhat, elsajátíthat bárki, aki átlagos tanultsággal rendelkezik. Ezek elterjedése azonban csak szaporítaná a kóros önmegfigyelők gondjait, s nemcsak őket betegítené meg, hanem a családban is konfliktushoz vezetne. Számos kisebb közösséget, családot ismerek, akiknek életét teljesen megkeseríti az a családtag, aki összevissza figyelteti és méricskéli hozzátartozóit és különböző étrendi, mozgási tilalmakat rendel el. Van olyan család, ahol ízetlenül főznek, a süteményben nincs elég cukor, a paprikáscsirkében nincs fűszer csak azért, mert a háziasszony egyszer megmérte a vérnyomását, amit magasnak talált és a vizeletében cukrot észlelt. Teljesen együttérzek a férjjel, aki válni akar. Kétségtelen, jómagam is számos dolgot meg tudok 6si- nálni, javítani, ami nem a szakmám körébe vág. Azért ha jó ruhát akarok csináltatni, a szabóhoz megyek, s a kaptafával való ténykedést teljes bizalommal a suszterra hagyom, Fordítva is áll az igazság: sokmindenhez nem szükséges száz- százalékos tudás, de ez nem vonatkozhat az egészségünkre. Ez nem lehet házi barkácsolás tárgya, mert mindennél értékesebb. dr. Szalai István
