Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)

1980-11-02 / 302. szám

A szabad idő fogságában

Fiatalokról hallani gyakorta, hogy „kifogtam egy jó melót, nem kell csinálni semmit". Aztán szinte észrevétlenül elkezdik magu'kat rosszul érezni ebben a „kiváltságos" helyzetben. Cammog az óramutató, nem volna rossz agyonütni az időt valamivel. De mert feladat csak nem adódik, úgy módosul a filozófia, hogy „mi a fenének blokkolok én itt mindé» hajnalban, ha egyszer úgy sem csinálok semmit”. S mire hősünk gondolatmenete végére ér, többnyire mór ki is kérte a munkakönyvét.

Mi sem egyszerűbb, mint a könnyebb ellenállás irányába menni. Nyáron munkát vállalt fiatalok mesélik gyakorta, hogy ök bizony nem értik, miért nyolc órában állapították meg a munkaidejüket, mikor fele annyi idő alatt is a végére érnének annak, amivel a régi dolgozók éppen megbízták őket. Pedig — mégha azzal is hencegnek — nem csak a zsebpénzért vállalnak munkát a diákok. Legtöbben igenis bele akarnak kóstolni az apjuk, felmenőik által annyit emlegetett munkába, maguk is tapasztalni akarják azt a fáradtságot, amiről a felnőttek mindig panaszkodnak, kicsit azzal a nem titkolt virtussal is, hogy rajtuk ugyan nem fog ki a munka. S mikor ott vannak „a dandárjában", azt kell tapasztalniuk, hogy — tisztelet a kivételnek — a példaképek szép lassan elkezdenek lecsúszni a piedesztálról, fontoskodnak, adminisztrálják magukat — teljesítmény meg sehol. Pedig sorsdöntő lehet ez a találkozás. Ha nincs rangja, igazi hitele ennek az ideiglenes együttlétnek, az meghatározó lehet egy tiszta ideákban gondolkodó kamasz egész életére. S az ilyen srác könnyebben fordul az eddig visszautasított csábítások felé. Elkezd lötyögni, „agyonütni az időt”, más természetűek lesznek a korábban elraktározott kételkedései, amelyek szép lassan azt a sztereotípiát is kikezdik, hogy „mindenki az életnek tanul".

Az unalom, a tétlenség — mindkettő a feladatnélküliség gyermeke — társadalmunk elsőszámú közellensége. Akik nem szereztek ez ellen védettséget, azok nem csak a munkahelyükön téblábolnak mint afféle szürke eminenciások, de a munkaidőn túli szabad idejükkel sem tudnak mihez kezdeni.

Mégsem mondhatnám, hogy az ily módon világukat fokozatosan vesztő fiatalok „menthetetlenek". Veszélyes is lenne ilyesmit deklarálni, hiszen a szabadidejük fojtogatásában élők többsége alig várja, hogy kiszabaduljon. Csak éppen nem tudnak mit kezdeni a szabadságukkal. Az erőltetett, rutin édesgetésektől még jobban visz- szahúzódnak, s mintegy igazolva érzik saját filozófiájukat, hogy tudniillik „majd csak lesz valahogy ezután is”. A társadalomnak messze nem mindegy, hogy hányán élik le az életüket ilyen szemlélettel. Tetten érni azt a pillanatot, azonban amikor egy fiatal ember elveszti az érdeklődését, jóformán lehetetten. Bár ez fogalmazható így is: hagyták, hogy ilyen sorsra kárhoztassák. Az azonban igenis észlelhető, ha valaki kezd elszakadni a közösségtől, társtalan, kapcsolattalan. Norma nem szabható arra, hogy kinek menynyit kell elviselnie mellőzöttségből s ha mégis: fiatalok részére ez alacsonyabban állapíttassák meg. Ami viszont ne óllapíttas- ség meg alacsonyabban az a munka, a feladat, ami erőn felüli gyürkőzést igényel, ami egyenlővé tehet bárki ember fiát rutinos, gőgös tekintély-elv- hűség alapján kivívott pozício- náltakkal. Egyetlen ilyen győztesen megvívott csata elegendő ahhoz, hogy egy mindenre nyitott, mindent jóhiszeműen befogadó fiatalember játszi köny- nyedséggel kikerülje a szabadidő csapdáit vagy ha véletlenül belelép egyik-másikba, hát magától könnyűszerrel kiszabaduljon onnan. Kertész Péter

Infarktus

Megelőzés - rehabilitáció

Az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének közelmúlt kongresszusán elgondolkoztató hozzászólás hangzott el korunk fenyegető népbetegségéről, az infarktusról. A megelőzhetőség és a gyógyíthatóság, divatos kifejezéssel, a rehabilitáció biztató lehetőségét villantotta fel.

Egy felmérésből kiderült, hogy tízezer 20 éven felüli férfi közül évente 56-an, nők közül 21-en betegedtek meg infarktusban. Ezen belül férfiaknál 40, nőknél 55 éven felül meredeken emelkedő a gyakorisága. Ez a betegség veszélyezteti leginkább a produktív korú férfiak életét. Az utóbbi tíz évben a 45 éven felüli férfiak halálozásánál másfélszeres emelkedéséért is főképpen az infarktus a felelős.

A kongresszuson felszólaló, balatonfüredi szívkórházi főigazgató eddigi ismereteinket azzal toldotta meg, hogy a rokkantak 40,7 százaléka szív- és érrendszeri betegség miatt vált munkaképtelenné. De vajon valóban azzá vált-e? A főigazgató szerint ugyanis szép szómmal aktivizálhatóak lennének. Nagy hiba belenyugodni, hogy 40— 60 éves emberek tétlenségre kényszerülnek. Hazai adatok szerint az infarktuson átesett betegek alig 19—20 százaléka áll munkába egy éven belül. Nyugat-európai adatok szerint viszont ez az arány elérheti az 50—60 százalékot is. A balatonfüredi statisztika azonban szintén bíztató. Azok közül, akik itt részesülnek utókezelésben, 55— 63 százalék lenne ismét munkaképes.

Csők lenne, mert a rehabilitáció megvalósítása nemcsak utókezelési lehetőség, hanem . orvosi szemlélet dolga. Az orvosnak nemcsak az a feladata, hogy vizsgálja, maradt-e a betegnek fájdalma, szívritmuszaHÉTVÉGE 4.

vara, hanem az is, hogy mi módon segítheti elő a társadalomba való mielőbbi visszatérést. Vizsgálni kell teherbíró-képességét, figyelve, hogyan viseli el a mozgást, a megterhelést. Ez járóbeteg-ellátásban csak EKG-val, vérnyomásméréssel ellenőrizhető. Hogy mindez objektívebben értékelhető legyen, hogy ne csak egy-egy lelet álljon rendelkezésre, hanem az emberről alkotott teljes kép, ahhoz sokszor tartósabb szanatóriumi megfigyelés szükséges. Enélkül nem állíthatják felelősséggel, hogy megfelelően ismerik a beteg testi és lelki állapotát, a fizikai teherbíróképességét.

Nyilvánvaló, hogy mindez a jelenleginél több intézeti ágyat kíván. Az Egészségügyi Minisztérium programot dolgozott ki erre. A Balatonfüreden nemrégiben elkészült 200 ágyas új részleggel bővítve, az intézet évi csaknem 10 000 beteg fogadására válik alkalmassá. Emellett valamennyi megyében kardiológiai rehabilitációs osztályt szerveznek a tüdőgyógyintézetek e célra felkészített 30—40 ágyán.

A szanatóriumi kezelés e ki- terjesztése, az infarktus utáni általánossá tétele igen nagyot lendíthet a rehabilitáció sikerén. De vajon mi várható a még fontosabb megelőzéstől? Mert ez sem kevésbé kemény feladat. Akadnak országok, ahol képei sek voltak megállítani az infarktus emelkedő tendenciáját. Ahol az ügyes propaganda — a dohányzás, a zsírfogyasztás ellen — nem maradt pusztába kiáltott szó. Az USA-bgn például tíz év alatt 21 százalékkal csökkent az infarktus okozta halálozás.

Valójában a szokások ellen kell felvenni a harcot. A megelőzésben, rehabilitációban egyaránt megértetni, hogy nem rettegni kell a betegségtől, hanem okosan élni.

L. M.

S

árost hiába keresnénk a térképen. Nincs rajta feltüntetve. — A köves úton menjenek, — igazít el egy kerékpáros ember Mohácsi-szigeten, a komp után. A köves út végén ott az iskola. Nem lehet eltéveszteni. — Gépkocsink elindul azon a bizonyos köves úton, tanyák, szántóföldek között kerülgeti a gödröket, buckákat, pocsolyákat. Egy-egy idősebb ember néz utánunk a tanyaudvarokról, szőlőprés mellől, vasvillára támaszkodva, és végül megérkezünk. Innen nincs köves út tovább. Másmilyen azonban létezik.

A sár ősi lámpás

Temesvári János igazgatótanító ma tizenhárom gyermeket tanít elsőtől nyolcadikig a sárosi iskolában. Takaros, sárgára festett, zöldablakos ház az iskola, előtte szépen ápolt szőlőlugas, az udvari fészerben lovaskocsi, a tiszta kis udvaron Zsiguli — tavaly vette a sárosiak tanítója. Addig lóháton s fogaton járt. Arrébb hízók az ólban, majd az ápolt, gyümölcsfákkal teli kert. Éppen véget ér az óra, a tizenhárom gyerek sorban kivonul a szomszédos rétre, s szépen, csengő hangon köszöntik a vendégeket. Kedves arccal, a szemünkbe nézve, ahogyan rég hallottam gyerekeket köszönni.

Elénk jön Temesvári János. A hangja után fiatal embernek ítéltem, amikor telefonon beszéltünk — és bár haja fehér már — valóban derűs, fiatalos ember fogad. 1959. január 15. óta tanít Sároson. Dávodiak voltak a szülei, idős, gazdálkodó emberek, valahová a közelükbe szeretett volna elhelyezkedni, ide kérte magát. Nem volt ugyanis gazdája az iskolának az 1956-os árvíz után. Délelőtt itt tanított az él- ső években, délután átment Rihára — ott sem volt tanító —, este pedig átkerékpározott Sárhátra, a felnőtteket tanítani. - Tizennyolc órát töltöttem akkor naponta a tanteremben, de szerencsémre egyszer sem sültem bele. Kétezer kilométert kerékpároztam pedig azon a télen. — Aztán itt érte az 1965- ös árvíz. Mindenkit kitelepítettek, egyedül maradt itt Sároson a katonákkal az iskolában.

— Nem volt kerítés, nem volt villany, kövesút, telefon, nem voltak mellékhelyiségek, csak a leromlott iskolaépület, amikor idekerültem. Tanyai körülmények között, akár tanító, akár gazdálkodó az Illető, csak ezermester tudja megvetni a lábát. Gondolja meg, ha egy ablakot kellett beüvegeztetni, háromszor, négyszer kellett Mohácsra utaznom, a pénzügyre, a gondnoksághoz, az iparosért. Így aztán inkább magam készítettem, javítottam mindent. Beletanultam a kőművesmunkába, végeztem vasmunkát, ácsmunkát, és mindent azzal a tudattal, hogy magamon fogok ki, ha rosz- szul csinálom. A gyerekeket is arra neveltem, így vigyázzanak mindenre.

— Amíg nem volt villanyunk, egy-egy műkedvelő színelőadásunkra szereplők, közönség, kiki elhozta otthonról a petróleumlámpát. Aztán aggregátorral csináltunk villanyt a hatvanas évek elején. Volt úgy, hogy estére kelve már kimerült az energiaforrásunk, és valamelyik felnőtt tanítványom a kerékpár dinamóját hajtotta, hogy fel tudjam írni a táblára az utolsó példát. Aztán megszánt a moziüzemi vállalat, és átadott egy 800 Wattos aggregátort. Sok baj , volt persze ezek töltögetésével, ezért aztán nekiindultam, és kijártam, hogy a település villanyt kaphasson. 1964 nyarán készült el az iskola belső villanyszerelése. 1800 méterről — lemértem annak idején mérőszalaggal — hoztuk ide a villanyt Rihából, de még azóta is van tanya, ahová nem tudták bevezettetni. 1956, az árvíz utón nem jelölték ki fejlesztésre ezt a területet. Én amellett lettem volna, hogy a tanyákat hozzuk ide a villany árán, és csináljunk tanyaközpontot. De mivel ezt nem lehetett, a lehetséges utat, a szétszórt tanyák villamosítását választottuk.

A gyerekek abbahagyják a iabdázást a réten, sorba állnak. s bevonulnak az osztályba. Kezdődik a következő óra. Egy nyolcadikos, egy hetedikes van közöttük, három kis elsős — egy-két emberke reprezentál egy-egy osztályt. Van olyan nap. hogy 45-féle órát kell tanítójuknak megtartania. Bevallom, először ülök összevont általános iskolában, s most már az utolsók egyikében. Temesvári János az elsősöknél

kezdi a munkát. Nekik technikaórájuk lesz. Az egyik kisfiú kiosztja két társának a szükséges eszköztárat, rövid magyarázat következik, majd a gyerekek nekilátnak a feladatnak, egy jelzőtábla összeszerelésének. Ezután egyszemélyes földrajzóra következik az egyik felsőtagozatos kislány számára. A téma a két Németország. Rövid tájékoztató a két terület természeti adottságairól, gazdasága jellegéről, aztán a tanuló magára marad a tankönyvvel. A törtek szorzása kerül máris terítékre, a táblánál folyik a magyarázat, egy másik osztálynak a pozitív és negatív számok, s közben megkapja a leckét az egy szem nyolcadikos is: a savbázis- reakciókat kell feldolgoznia . . . Aztán jöhet az elsősök ellenőrzése. Csendben dolgozik mindenki, hogy ne zavarja társait. Általában testvérek ülnek közös pádban, a nagyok a kicsik mellett, hogy segíthessenek. Délelőtti napfény dől az osztály olajos padlójára, az ablak előtt álló rengeteg virágra. Az osztályban Petőfi, Arany, Jókai és József Attila képe, földgömb, betűminták, televízió, vaskályha, könyvek, szemléltetőeszközök, és egy hegedű. A tanító kedves hangszere.

Gyengécske, fizikailag kevéssé fejlett gyerekek ülnek a padokban. Egy-két kilométer távolságból járnak iskolába, többnyire kerékpáron. Az iskolától pár száz méterre van a bolt — ide a helybeliek szerint csak olyan áru jut, amilyen másutt már nem kell. Hetenként kétszer hoznak kenyeret, azt reggel leteszik Új-Mohácson. ott ázik, porosodik, keményedig mígnem délután kihozzák Sárosra. Ugyanis kétszer érkezik ide a tej is.

Két nagylány, a nyolcadikos Eberling Ildikó és a hetedikes Holzer Erika kísér el a tanyák közé. Az ötödikes Botos Tamás, pöttöm, soványka kisfiú édesanyjához térünk be. Az asszony sírva fakad jöttünkre. — Elmondom maguknak is a bajom, - kezdi —, de úgy is tudom, hiába. — Egy düledező őrbódéban laknak, földes padló, lyukak a falban, lógó gerenda, két fekhely — asztal, szék nincs az odúszerű helyiségben. Az anya napszámba jár, huszonkét éves fia dolgozik a tsz-ben, talán újra felmentik a katonaságtól, mert különben kereső nélkül maradnak. Fából, gallyakból, szalmából összerótt tákolmányban nevelnek tíz malacot, hetet le akarnak adni, abból kerül majd a befizetésre, ha a tsz juttat nekik egy kis tanyát. Nincs aki meghallgassa őket — panaszolja az asszony. Ugyanezzel fogad pór kilométerrel arrébb Horváth Miklósné is. A ház földes padlójából csak úgy süt az októberi hideg. Ök S3 városba járnak dolgozni, mint a keresők többsége, át a komppal, a kisgyermeket a két kilométerrel arrébb lakó nagymamához viszik. A reggeli műszakhoz négykor kelnek. A délutániról éjszaka érnek haza.

Vissza, az iskola felé menet a tanyai életről kérdezem a

kislányokat. Milyen itt a tél?

— Jaj, a tél! — kezdik a szót.

— De azért jó itt lakni. A nyár gyönyörű, és néha télen is jó. csak azok a nagy sarak, olvadások ne volnának. Ősszel gyönyörűszép látni az őzeket, vadakat, nyáron fürödni, télen szánkózni szoktunk, a tanítóbácsi megszervezi, és elmegyünk kirándulni Pécsre. — És odahaza kell-e segíteni? — Elmosogatunk, kitakarítunk, aztán babot fejtünk, kukoricát morzsolunk, elhozzuk a boltból a kenyeret a nagymamának . ..

Vége a tanításnak, folytathatjuk tovább a délelőtt megkezdett beszélgetést Temesvári Jánossal. Mi tartotta itt húsz éven át?

— Hívtak engem tanfelügyelőnek, igazgatónak, de nem mentem, nem mehettem. Olyanok voltak az anyagi körülményeim. Most meg hová menjek vénségemre? Azt mondtam magamban, itt kell gyökeret verni, és itt kell a lehető legjobban dolgozni. Meg aztán annyi munkám fekszik az iskolában. Most hagyjam itt, amikor már megteremtettem mindent. Ha négy év múlva nyugdíjba megyek, megszüntetik úgyis. Ha eladó lesz, akkor megvesszük, és elgazdálkodunk itt a fiammal.

Gyönyörű, saját termésű szőlővel kínál.

— Azt mondták, a szigetben nem él meg a gyümölcs. Én megtelepítettem itt mindent, ami Magyarországon megterem. Ojtottam a fákat, szemeztem a szőlőt, méhészkedtem, vezettem méhészszakkört is. Én használtam először műtrágyát a kukoricavetésemben. Kivágtam a nohaszőlőket, és újakat telepítettem. Ezzel jött meg itt a tekintélyem, meg a villany bevezetésével. Tizennégy évig, az utolsó választásig voltam tanácstag. A gyerekeim agrármérnökök, a tanítványaim nagy része is a mezőgazdaságban helyezkedett el. Ojtani, szemezni itt tanultak meg nálam. Sok lett közülük diplomás, sokan érettségiztek, dolgozik mind becsületesen. A harmincegynéhány évem alatt egyetlen egy gyereket kellett csak megbuktatnom.

— Mi a véleménye ezekről a kisiskolákról?

—'j-ehet, hogy oktatás terén nem tudunk annyit adni, mint egy korszerűen felszerelt, osztott iskola, de a nevelésben biztos, hogy többet. Annyiszor elmondtam, sose hallgattak meg: tízéves korig a gyerek a saját egészségéért harcol ösz- tönszerűen, amikor minden áron ki akarja elégíteni a mozgásigényét. Ettől és a nyugodt fejlődéstől nem szabad megfosztanunk zsúfolt iskolával, bejárással, túlfeszített munkával, különben akkor nem bírja majd a terheket, amikor valóban húznia kell. Rossz motoros, aki mindig teljes gázzal járatja a gépét. Ha megszűnnek ezek az iskolák, a mi gyerekeinket is a bejárás várjo majd, vagy a városi kisegítőiskolákban csapódnak le — pedig itt még rá tudom őket nevelni arra, hogy megbízható, becsületes munkás váljék belőlük.

Gállos Orsolya