Dunántúli Napló, 1980. októbar (37. évfolyam, 270-300. szám)
1980-10-11 / 280. szám
e Duncmtiill napló 1980. október 11., szombat Az oport6 melleit új fajták „Játszani is engedd...” É f Dudás János és Virányi Endre szőlősgazdák Szüret előtt lf Hiányban A szőlősgazdák Villányban is úgy kezdik a napot, hogy hajnalban kiállnak az udvarra, vizsgálják az eget, uramisten csak ne legyen eső ... csak még egy-két száraz hetet, talán ez a kis napfény még megmenti a termést... nem szabad, hogy kárba vesszen a sok küszködés, kínlódás a szőlővel, kora tavasztól idáig ... A „fohásznak" aztán van is valami foganatja, mert az utóbbi hetek eléggé szárazok voltak, a hűvös nappalok miatt pedig nem kell félni a jégesőtől (az elhárítás amúgy is jól működik), hanem a meleg hiányzik. Mindenesetre a szüret ideje jócskán kitolódott. Az állami gazdaság szeptember huszonegyedikén kezdte a munkát, muszáj volt, hiszen így is rámegy másfél hónap a szüretre a nagy terület miatt. A szőlősgazdák viszont még várnak, bár próbaképpen megszedtek néhány tőkét, 14—15 siralmas fokkal. Virányi Endre nyugalmazott pedagógus (neves festőművész) azt mondja, ő 18 cukorfokot mért az oportónál. — Hihetetlenül hangzik .. . — Nem is hiszik el a szomszédok, pedig így van. A riz- ling nem lesz jó nálam sem, az már most látszik. Azt hiszem az idén muszáj egy kevés cukrot beszereznem ... — Kevés gazda vallja be a cukrot... — Lehet, hogy nem vallják be, pedig mindenki megnyomja az idén a mustot, ha csak nem akarja kidobni az egész termést. Ilyen alacsony cukorfokkal, mint ami most van, le sem forr a must. Virányi Endre pincéje is bent van a községben, a szőlő pedig fönt a hegyen — 860 négyszögölnyi a terület — a kis téglaépület, amely szerszámoskamra, vagy pihenő célt szolgál, nem sok helyet foglal el. Fölkap egy kancsót, bort akar fölhozni, megy is le a meglepően mély pincébe, kiáltok utána, hagyja a fenébe a bort, a kén okozta füst úgy gomolyog fölfele, mint egy alkimista konyha titokzatos párafelhője. Visszabotorkál, krákog, hiába, nem megy a dolog, kénezi a hordókat szüretre készülve. Tíz percnyi autóút ide a szőlő, a gazdaság birtoka mellett megyünk el, pécsi diákok segédkeznek a szüreti munkában, följebb — ahol már meredekebb a hegyoldal — kis magánparcellák tűnnek fel. Virányi Endre mondja: — Az utóbbi tíz évben két nagyon jó dolog történt a villányi hegyvidéken. Az egyik a jégelhárító rakétarendszer. Régebben alig akadt esztendő, hogy nyár elején és főleg szeptember első napjaiban ne pusztított volna a jég. Most erre nincs gondunk. A másik pedig — láthatta is — a szőlőkbe vezető utakat lekövezik, sáncot ják, s ezzel megmentik a humuszt, amit korábban az eső mindig lemosott, elvitt. > — Mióta foglalkozik szőlővel? — A negyvenes évek eleje óta. Mohácson tanítottam még akkor, aztán hogy átköltöztünk Villányba a feleségemmel, a Fekete-hegyen vettem egy magyar holdnyi területet. Jött a tagosítás, csereingatlanként kaptam ezt. Nagyon jó terület. — Gondolom, kezdetben nem sokat értett hozzá. — Nem, persze, de a szomszédos gazdáktól megtanultam. Annak idején volt itt egy gazda, Endresz János, aki azt mondta: „Tanár úr, a szőlőnek nem úr, hanem szolga kell, tudja-e?!’1 Saját bőrömön tapasztaltam: igaza volt. — Miért nem alkalmazza a kordonművelést? Látom, hogy itt nagyon sok gazda felhagyott a hagyományos, karós — bakhátas rendszerrel és a több termést hozó, korszerűbb művelést gyakorolják... — Csak csinálják. Nézze, az én szőlőm lassan 40 éves lesz, és még mindig hozza a minőséget. A Lenz—Moser-féle művelési mód adja a nagy meny- nyiséget, szolid minőséggel, és húsz év múlva kivághatják . . . Szívesen vitába szállnék, hogy például a kordonművelésű szőlő is kitűnő minőséget ad kétszeres, esetenként háromszoros mennyiség mellett és ezzel pótolja a — mondjuk korábbi — elöregedés okozta kiesést. Meg aztán .. . Np mindegy, végül is szabad a pálya, saját parcelláján mindenki úgy műveli kis szőlőjét, ahogy jónak látja. Az biztos —, mindezek ellenére — Virányi Endre is jóhírű szőlősgazda és 860 négyszögölnyi szőlője éppen olyan tiszta, gondosan ápolt, mint mindenütt a villányi hegyvidéken. Délután Dudás Jánossal találkozom, aki tagja és vezetője a gyümölcs és szőlő szakszövetkezetnek. Néhány adatot közben felemlítek itt, amelyeket a községi tanácsnál kaptam. Nem számítva a társközségeket (azokkal együtt 5 ezer) Villánynak 2900 lakosa van. A magán- tulajdonban lévő szőlőterület 116 hektár. A fehér illetve kék szőlő aránya 50-50 százalékos. A szakcsoport létszáma: 260 fő. Szőlőterület: 80 hektár. A szakcsoportnak három helyen, Villányban, Villánykövesden és Kisjakabfaiván van oltványtelepe, összesen 1045 négyszögölön. Dudás János mutat egy térképet, amely azt jelzi, hogy összesen mintegy 40 fajta szőlőt termesztenek, illetve mutatnak be az érdeklődő gazdáknak. Például a térképen jelzett „A” sávon 14 fajta található, közöttük olyan új fajták, mint a Magyar frankos, a Kuruc vér, a Bíbor kadarka, vagy a szintén kitűnő bort adó Kék zweigelt. — Mi célt szolgálnak az oltványtelepek? — A bemutató és árusítás révén olyan fajtákat kívánunk meghonosítani, amelyek bő ter- mőek, ugyanakkor nagyon jó minőséget is adnak és a korszerű művelésre alkalmasak. Tavaly százharmincezer oltványt adtunk el, átlagban húsz—huszonkét forintért darabját. A sláger persze ma is az oportó. | — Miért az oportó? — A villányi hegyvidék mikrobiológiai talajszerkezete a legmegfelelőbb az oportónak. Ez a fajta itt kapja meg a legjobb zamatot. Erre már rájöttek őseink. Oportó termett itt már a filoxérajárvány előtt is. Ezt a fajtát nevezték portogézer- nek is. egyébként Ausztriából származott. Tudomásom szerint a nagy szőlész után, Teleki Zsigmond amerikai vadalanyra oltotta rá a portogézert. Elhiheti, jobb évjáratok idején volt itt olyan oportó, amely 28—30 cukorfokot nyújtott, és ez már 15—16 maligános bort jelenti Bár szerintem ez már túlzás, ez már túl van a „csúcson”. Saját tapasztalatom az, hogy a 18 cukorfokos oportó a legideálisabb, annak a maligánfoka is szép már és a legharmoniku- sabb. — Mit produkál a szakszövetkezet? — Az idei borversenyen — Villányban — százhúsz vörösbor-mintából száztizenhat érmes lett, ezekből hatvannyolcra aranyat kaptak tagjaink. Igaz, a tavalyi év nagyon jó volt. Az is igaz, hogy a tagság mindent beleadott a földbe, és végeredményben olcsón, hiszen nagykereskedelmi áron kapjuk a műtrágyát, vegyszert és még egy sor kedvezményben részesülnek. Valamikor itt két-há- romszori permetezést elegendőnek tartottak a gazdák, ma már egy vegetációs szezonban nem ritka a tizen négy-tizenötszörös permetezés. Tudja, a villányiaknak életeleme a szőlő. Azelőtt is, ma is megélhetési lehetőség, vagy legalábbis jövedelemkiegészítést jelent. És persze szeretni kell a szőlőt. Hagyományos ősi foglalkozás ez ezen a vidéken. Rab Ferenc Jelenet az előadásból Tíz kicsi néger Homo ludens — játékos ember; az emberi mibenlét, a humánum jellemzéskor minden történelmi korban makacsul visszatérő jelző, s nem lehet véletlen az ókori bölcs és a huszadik századi magyar lírikus gondolatainak e ponton való összecsengése. Krimibemutatóról írni jegyzetet s azt bölcselkedéssel kezdeni persze illetlenség, s tény, hogy a kurta három óra alatt kilenc (vagy inkább hét? — esetleg nyolc?!) szakszerűen körített hulla feltálalásának legkevésbé célja a filozófiai ismeretterjesztés. (A kedves olvasó bocsássa meg, hogy ilyen lényegbevágó kérdésben, mint a várható hullák korrekt számának ismertetése, elbizonytalanodtam, de az előadást megnézve megértheti tétovázásom okát. Egyről biztosíthatom: a „legklasszikusabb” ógörög dráma sem kíván nagyobb temetkezési felkészültséget.) Eme kisebb matematikai eszmefuttatás után, visszatérve a bölcselet talajára, meg kell vallanom, a gondolatsort egy száraz, UNESCO statisztikai adat indította el. Agatha Christie műveit idáig 109 nyelvre for- dítottálr le; Shakespeare-éit 97-re. Pedig hát, azért,.. ugye ... és mégis. De ha egyszer szeretünk játszani! És az öreg hölgy - pardon: Lady Agatha félelmesen sokat tud rólunk, emberekről. Mindenekelőtt azt, hogy szeretünk játszani ... És ezt maradéktalanul ki is szolgálja. Hogy célja mennyire nem a „halhatatlanságra” számot tartó sorstragédiák írása, hanem a szórakoztatás, jól példázza a Tíz kicsi néger című műve is. A regényből ő maga készített színpadi átiratot, s a színházi siker érdekében a komoAgatha Christie bűnügyi játékának bemutatója a Kamaraszínházban rabb színeket gondosan kigyomlálva „harangzúgásos", „gyermekáldásos" happy endet varázsolt, csak a cselekményszálat, csak a logikai játékot hagyva érintetlenül. Sok ezres példányszámban megjelent regény és két filmfeldolgozás után veszélyesnek tűnhet a darabválasztás, de a játék kedvéért, még ha ismertük is, elfelejtjük a cselekményt, és örülünk, ha partnerek lehetünk. Katona Imre rendezése is erre épít, „játszótársi” lehetőségeket kínál. Mivel — szinte már hagyományként - „jó krimit csinálni nem tudó” nemzet vagyunk, Katona teljesen rábízza magát a „mesterre". Sallangmentes, tiszta, áttekinthető játékteret teremt, színészvezetése egyszerű, célratörő. A cél: a logikus cselekménybonyolítás, megadva közben a nézőnek is az együttgondolkodás lehetőségét. Nem törekszik a 30-as évek Angliája jellegzetes figuráinak korrekt történelmi, társadalmi hátteret adni; a Poe-i klasszikus szerkesztésű krimi zárt terében csak belső, pszichikus feszültségek ütköznek. A figurák megfogalmazásánál mégis érezhető némi bizonytalanság. Mackanzie nyugalmazott tá-- bornok például (Paál László) annyira „angol", hogy még az általa hosszasan olvasott újság is eredeti, angol nyelvű, de annyira már nem „tábornok", hogy még a 8. sorból is jól láthatóan ne a Morning Star-t, az Angol Kommunista Párt — tábornokok körében nem túl népszerű — lapját olvassa. Emily Brent (Hőgye ZsuA bőséges termés még a tőkéken von és nem a hordókban (Fotó: Rapi Emília) zsa) kiszámítottan precíz mesterkéltsége is az együtte’í többi tagja által képviselt karikí- rozási szintet lényegesen meghaladta. Nincs krimirendezési hagyományunk. Ez érződött néhány hang- és látványeffektus nem elég markáns kivitelezésében, illetve időzítésében, ugyanakkor élvezhettük - a szó direkt és átvitt értelmében egyaránt - a „Pécsi Szagos Színház" debütálását. A tömjéntől a toalett spray-ig szagló- szervünk is részt vett a játékban. Az összességben igen jó rendezői munka legjobban a színészek feladatukat élvező produkcióiban mérhető le. Galambos György ügyésze egyszerű eszközökkel is végig uralja a játékteret, s emellett még marad energiája arra is, hogy a logikai játék szabályait betartva a nézőnek is adjon esélyt. Lombard kapitányról (Vallai Péter) „nincs” mit írni. Nem a színpadon van, hanem öz angol partok mellett a Néger szigeten, egy luxusvillában, kellő mennyiségű whiskyvel, épp egy gyilkosságsorozatba csöppent, esetlegesen áldozata is lesz, és ezt láthatólag rendkívül élvezi. Füsti Molnár Éva bemutatkozási lehetőségként „csak" egy titkárnő szerepet kapott, és ő ebből nem is akart „Anna Kareni- nát" vagy „Évát" csinálni. És ezzel rögtön meg is tett mindent a sikeres bemutatkozás érdekében. Dávid Kiss Ferenc pszichiátere épp úgy remekbe- formált, kimunkált alakítás, mint Lukács József magánde- tektívje. Sikeresen kerülte el a csábító sablonokat. Takács Margit, Kovács Dénes és Garay Róbert egyaránt jól élt a szerep adta lehetőségekkel. Csányi Árpád színpadképéé funkció jegyében született. Schöller Judit fekete-fehér jelmezei egy-egy találmánnyal értek fel, kitűnően szolgálva a rendező szcenikai elképzeléseit. Hogy ki a gyilkos, az a darab végén kiderül. De hogy a pécsi előadás — bár kvalitásai erre predesztinálnák — „gyilkosságsorozat" kezdete lesz-e a magyar színpadokon, megadva a jó krimi rangját — vagy ellenkezőleg —, arra talán még maga Agatha Christie sem tudna választ adni. Szilárd István
