Dunántúli Napló, 1980. szeptember (37. évfolyam, 240-269. szám)
1980-09-14 / 253. szám
DN HÉTVÉGE 8. KULTÚRA 980. SZEPTEMBER 14. Pécs első Gorkij-fordítója Egy pécsi újságíró ismeretlen Gorkij- forditásai a század elejéről Annak ellenére, hogy Pécs kimondottan a nyugati kultúra irányába orientálódott, hosszú évszázadokon át, a XX. század elején — más közép-európai országokhoz hasonlóan — felfigyelt Makszim Gorkijra (1868— 1936). Gorkij Pécsett 1903-ban került egy csapásra az érdeklődés középpontjába Az éjjeli menhely című színművével, amelyet 1903. október 25-én mutatott be nagy sikerrel a Pécsi Nemzeti Színház színtársulata Hídvégi Ernő rendezésében. A siker eredményeképpen november 10-én és 11-én is ez a Gorkij-darab van a pécsi színház műsorán. Nem sokkal később, 1903. november 26-án olvashatták a korabeli pécsi újságolvasók a Pécsi Közlönyben Gorkij Dal a sólyomról című művét magyar fordításban, és ez az 1895-ben keletkezett Gorkij-mű magcj, az érlelődő orosz forradalom. Eddigi kutatásaink szerint a felszabadulás előtti pécsi sajtó (a Pécsi Közlöny, a Munkás, a Pécsi Független Újság) kilenc Gorkij-fordítóst közölt és ezek közül különösen kettő — a „László” (orosz eredetiben: „Bolesz”, 1896) és az „Egy... ki nincs többé" („Ma-alenyka- ja,T, 1895) - méltó különös figyelemre a hazai orosz—magyar fordítástörténet szemszögéből is. Az említett két, ismeretlen pécsi Gorkij-fordítás egyazon pécsi újságíró, Kardos Imre dr. fordítása. A „László" a Pécsi Közlöny (1893-1913) című „pártonkívüli politikai lap” 1905. március 14-i számában jelent meg, az „Egy ... ki nincs többé", pedig ugyanezen lap 1906. október 26-i számában. A Kozocsa-Radó-féle bibliográfia (A szovjet népek irodalmának magyar bibliográfiája 1944-ig, Bp. 1956.) egyik pécsi fordításról sem tud. Az utóbbi Gorkij-mű első magyar fordítását a bibliográfia 4 évvel későbbre — 1910-re teszi („Kedves kicsi angyal volt”. Világ, 1910. 8. szám). Fenyvesi István nemrég megjelent páratlan Gorkij-bibliográfiája („M. Gorkij művei a magyarországi sajtóban, 1899-1919. Vili. 1.", A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei, 1978. Szeged) az 1909-es évhez köti e Gorkij-mű első magyar fordítását („A kicsike”, Pesti Napló, 1909. VII. 29.). A „László” című Gorkij-mű Teréz levelei címen is lefordításra került a század elején, mert ebben az elbeszélésben egy Moszkvában élő elhagyatott lengyel nőről van szó, Te- rézről, aki fiktív személyhez, Lászlóhoz írat leveleket. Teréz a cári rendszer áldozata lesz, akit elfognak. Az „Egy... ki nincs többé” szintén korai Gorkij-elbeszélés, amelyben a falura kerülő fiatal értelmiségi lánynak állít emléket Gorkij abból az időből, amikor az orosz narodnyi- kok a „nép közé járás” révén, felvilágosító munkával képzelték el Oroszország „megváltását", a haladás útjára való térítését. A két korai Gorkij-elbeszélés pécsi fordítójának a nevét egyik említett bibliográfia sem ismeri. A pécsi „Gorkij-fordító" személyéről eddig még elég keveset sikerült felkutatnunk. Kardos ügyvéd pécsi újságírói tevékenysége a század elején lényegében két pécsi lap — a Pécsi Közlöny (1905—1907) és Barta Lajos lapja, a 48-as eszméket valló, gazdasági és társadalmi reformokat sürgető Pécsi Független Újság (1906) — számára fordított orosz és francia szerzőktől, Lev Tolsztoj „Assarkadon”-ját a Pécsi Közlöny számára 1905 áprilisában fordítja le. Kardos Imre a század elején forradalmasodó ország azon polgárai közé tartozott, akik a változást várták a Monarchiában. Kardos Imrét 1905-ben a Somogyvármegye c. hetilap alapítói között találjuk. A szocLenin és Gorkij (1920. július) dem párt pécsi lapja, a Munkás 1918. december 14-i tudósítása szerint Pécsett lapot alapított Kardos Fáklya címen, amiből azonban mindössze két szám jelent meg a „zavaros idők” közepette. Pécs első „Gorkij-fordítójá- ról” talán a legtöbbet a jeles pécsi újságíró, Lenkei Lajos (1864—1933) Negyven év Pécs életéből c. művéből (Pécs, 1922) tudhatunk meg bizonyos fenntartásokkal. Kardos Imre aktív újságíróként működött az első világháború idején, majd a Hír című pécsi politikai napilapnak lett a szerkesztője. Az ún. őszirózsás forradalom idején Kardos Imre a Pécsi Forradalmi Diáktanács elnöke. Pécs szerb megszállása idején (1918—1921) együttműködött a megszállókkal, ami azt jelentette, hogy Horthyék bevonulásakor — több jeles pécsi szellemi kiválósággal együtt — kénytelen volt elhagyni hazáját és valahol a mai Jugoszlávia területén talált menedéket. 1922. május 27-én Horthy királyi ügyészsége a Pécsről elmenekült és „hazaárulással” vádolt dr. Kardos Imre Récsi ügyvéd „ittmaradt és beraktározott bútorait, dr. Doktor Sándor bútoraival együtt a hazaárulók vagyonának elkobzásáról szóló törvény intézkedései alapján elkonfiskálja” (Pécs-Baranya 1918—1928). A pécsi Gorkij-fordító neve tehát az 1918-ban Pécs város Nemzeti Tanácsa elnökévé választott Doktor Sándor (1864— 1945) neve mellé került. Kardos neve egy nappal később már a Kommunisták Magyar- országi Pártja pécsi csoportja egyik, alapító tagja, a pécsi kommunista pártvezető, Steinmetz István (a hős parlamenter, Steinmetz kapitány édesapja) neve mellé kerül, amikor is a pécsi királyi törvényszék a szerb megszállás utolsó napjaiban kikiáltott „baranya—bajai szerb—magyar köztársaság főszereplőinek” az ügyével foglalkozott, s a szökésben levő vádlottak között Steinmetz István neve mellett ott találjuk Kardos Imréét is. így lett Pécs első Gorkij-fordítója törvényszerű résztvevőjévé annak a vajdasági „különös, kulturális vérátömlesztésnek", amiről Majtényi Mihály A magunk nyomában című könyvében (1961) ezt írta a fehérterror elől a Vajdaságba menekülő magyarokról: „Haladó, szocialista és kommunista elemek — nagy többségben magyarok - hagyták ott családostól és mindenestől otthonukat, hogy meneküljenek a terror és a bosszú elől... A pécsi emigráció kétségtelenül baloldali és haladó szellemű embereket sodort magával; a menekültek legnagyobb része a Vajdaságban helyezkedett el, de sokan kerültek Eszékre, Belgrádba és Jugoszlávia más nagyobb városaiba." Az egyik kortárs feltételezése szerint Kardos Imre 1942 januárja végén halhatott meg az újvidéki „hideg napok” idején, ami semmiképpen sem lehetett a véletlen műve. Dr. Hajzer Lajos „Hepehupás, vén Szilágyban” Érmindszent, Ady Endre szülőfaluja az 1978-ban, tizedik javított kiadásban megjelent „Románia autótérképén" nem található, de ez természetes is, mert oly kicsi a helység, s mert ide nem is vezet autóút. De még vasút sem. (A legközelebbi vasútállomás: Cáréi húsz, Tösnad tizenöt kilométerre van.) Az 1966-ban megjelent nagy, képes politikai és gazdasági világatlasz 54. lapján viszont Érmindszent helyén szerepel egy Adyfalva nevű helység, de ez a megjelölés kétszeresen is helytelen. Egyrészt azért félrevezető, mert egy alig kettőszáz házból álló helységet nem lehet a tízezer lelkes települések jelzésével ellátni, másrészt azért hibás, mert ez így, hogy Adyfalva, nem is létezik. Ha azonban, mint valami hajósok, a magyar szellem égboltjának csillagai szerint Tájékozódunk, könnyen megtalálhatjuk Ady szülőhelyét. Az ország északkeleti határa mentén egy körülbelül ötven széles és százhúsz kilométer hosz- szú sávban hat állócsillag ragyog. E csillagok, akik itt születve az égre küldték fényüket, északról délre haladva a következők: Kaffka Margit, Ady, Kölcsey, Kazinczy, Szigligeti és Arany János. A legközelebb eső csillagok bemérése szerint Cáréitól (Nagykároly), Kaffkától délre tizenöt, Simiantól (Érsemlyén) Kazinczytól keletre harmincöt és Sáucatól (Sződe- meter) Kölcseytől északkeletre szintén tizenöt kilométerre van Érmindszent, ami 1957 tavasza, tehát immár huszonhárom év óta az Ady Endre nevet viseli. A tájat pedig, amit e csillagkonstelláció befog, ki tudja, mióta. Érmelléknek vagy Szilágyságnak nevezik, Tösnad (nem tévesztendő össze a Szent Anna-tó közelében levő Tusnáddal) és Cáréi közt vezető út közepe táján (Kávás) községben található az irányt mutató tábla, ahol az út Ady Endre felé visz. Kissé furcsa olvasni helységet jelző táblán: Ady Endre. 6 km.' Nagyon hosszúnak tűnik a gidres-gödrös, kátyúkkal teli bekötő földút, amit talán köves útnak mondanak. És Ady hányszor zötyögött erre szekéren hazafelé. Még ez az út is hepehupás — ahogy Ő az egész Szilágyságot nevezte. Csak télen lehetett simább, amikor szánkóval lehetett itt közlekedni, De nem is múlhatott el karácsony, hogy haza ne látogatott volna az Édeshez. Néhány percre megállunk. Amerre a szem ellát a nagy síkon: a föld zöld színű gyönyörei. Az apró mocsarak, mint elszórt gyöngyházgombok fénylenek. Ezt hívják láptalajnak. Az út mellett, az Óceán vizét szaporító egy-két lépésnyi széles Ér partjáról az Ady sötét diószemére emlékeztető feketés buzogányokból vágok néhányat. Hatalmas csend vesz körül, sás-susogású csend. Halovány, kékes-szürke üvegbúra borul a tájra. A falu szélén ott a tábla: Ady Endre. A közelében egy kőkereszt. Sabau nevet olvasok rajta. Lassan, hangtalanul surranunk a házak között. Sehol egy lélek. Valahol tyúk kári- cál. Napraforgókerítések. Szalmazsúp, nádfödeles, itt-ott cseréptetős házak. És rajtuk gólyák és gólyafészkek. Hiszen a környék: gólya-paradicsom. Amott a dombnak alig nevezhető kis emelkedésen állnak a Bence-dűlőn épült székely házak. Gazdáikat Csíkból a földéhség hajtotta ide hantfoglalásra. A szilágysági Lam- pértból is ezért települt ide Ady Lőrinc ifjú hitvesével, Pásztor Máriával, s vett hozományból, örökségből olcsón tekintélyes, háromköblös, hatvankét nagyholdas birtokot. Lőrinc úr tanítgatta a csíkieket az alföldi földművelés törvényeire. E dombról írta aztán fia: „Ez itt a Bence / Szelíd, széles domb, s méla lanka / Tán klastrom állt itt egykoron / Bence-nap éjén köd-torony / Fehérük s kong süllyedt harangja.” Kora délután van. A faluban nincs utcanév. A kanyarban egy füves terecske. Néhány liba totyog. S végre emberi mozgás is: két kisgyerek labdával játszik. Aztán hirtelen szembetűnik egy rangos ház, mellette a hosszú tág udvaron kőoszlop, rajta mellszobor... Csakis ez lehet a „kúria” — ahogy Lőrinc úr szerette volt titulálni. Belépünk a léces kiskapun. Az üveges verandáról öreg, fejkendős nénike szól ki: — Tessenek csak kicsit várni, mindjárt jön a lányom. Ő a gondnok. Az üveges veranda melletti falon elhelyezett márványtáblát olvassuk: „Itt született 1877. november 22-én Ady Endre, a magyar költészet új korszakának teremtő .géniusza, útmutató világító fárosza, a régi magyar balvégzetnek halhatatlan énekese. Meghalt Budapesten 1919. január 27. Ezt az emléktáblát édes szüleinek, diósadi Ady Lőrincnek és Pásztor Máriának aranylakodalmi ünnepsége alkalmával emelték az erdélyi magyarok Érmind- szenten 1924. július 21.” S már mellettünk is terem a fiatal gondnoknő. — Szabó Julianna — mutatkozik be. — A faluba érkezve láttunk egy . kőkeresztet. Sabau név volt rajta. — Igen, azt egy másik Szabó család emelte. — A néni a mama volt? — Nem. Ű az anyósom, az Édesnek özvegységében gondozója, ápolója, aki ezért végrendeletében ráhagyta a kis házat. Most a kis ház is, a kúria is, szintén a végrendelet értelmében már a zilahi Wes- selényi-kollégium tulajdonában van. — Tehát menye és mégis Julianna? — Igen, a férjem nevéhez a lánynevemet teszem. így szoktuk. Egyébként e Kós Károly által tervezett tábla első mondatának első fele téves. Nem itt született a költő, hiszen e házat 1907-ben kezdte építeni Lőrinc úr, s 1910-ben költözött csak be, amikor Bandi fia éppen harminchárom éves volt. De Lőrinc úr ide helyeztette. Ki tudja, miért? Talán mert röstellte a világ előtt a néhány lépéssel arrébb levő kicsi, nádfödeles, vályogfalú, földpadimentumos házat? — s ahogy elmélázó hangon ejti szavait, magam sem tudom, min gyönyörködöm jobban: bársonyos mosolyán vagy bársonyos finom beszédén? — Az ott a szülőház — mutat a tégláalakú udvar másik végébe. — 1953. október 30-án az azóta lebontott udvari nyári-konyha kenyérsütő kemencéjének kéményéből kipattanó szikra lángralobbantotta ennek a háznak is a nádfedelét. Hamarosan újranádazták, aztán 1957 tavaszán a nagybányai tartományi múzeum gondozásában restaurálták is. A rápillantásos összkép: csodálatosan hasonlít Petőfi kiskőrösi szülőházára. Még a gémeskút is ott van. A belépőhelyiség egyúttal a kamra is. Ebből a balra, az utcára nyíló helyiség volt a konyha, ebédlő, s a szülők hálóhelye. Itt áll egy hengeralakú öntöttvaskályha is. Ez volt az első a faluban. A jobbra nyíló, tehát a hátsó helyiség volt a szoba. Itt laktak a fiúk. — Dohos a levegő, pedig minden délelőtt , szellőztetek. Hiába. Különösen az utcai helyiség vizesedik, s a sarkokban a mennyezetig futó repedés azt mutatja, hogy a fal süllyed is .. . „Fehér falak, szőke gerendák / Csöndes, bús, falusi házunk” — idézem magamban a „Kis, falusi ház” kezdő sorait, úgy látszik tehát, újra restaurálásra szorul. De híven kellene mindent, az eredeti állapotában megőrizve kegyeletes szeretetben. Mindent őrizni, óvni kellene. Kár volt az anyagukat nyersen mutató „szőke gerendákat” is sötétbarnára pácolni... — Ott, abban a sarokban álló ágyban született a költő. És szinte látom a barnabőrű, hollóhajú kisgyereket, s hallom, ahogy a falu suttogja: Az Ady Endre-emlékház Adyéknak táltos-fiúk született. Ady felnőtt korában, bizalmas körökben gyakran mutatta is, a polydactiliának, a hatujjúságá- nak jelét, a kisujj melletti he- gesedést. Mosolygott a néphiten, de ugyanakkor öntudatosan vallotta: az ilyen ember sámánságra, táltosnak, jövőbelátónak született. — És hogyan, miként, mikor történt a falu névváltoztatása? — Nem tudom, kinek volt ez az ötlete, talán Mokk tanítónak, de én nem örülök neki, hiszen Ady Endre nem Ady Endrén született.. . Elég az hozzá, hogy néhány falubéli kérvényt írt a Román Népköz- társaság Nagy Nemzetgyűléséhez. Itt a szöveg: „Mi, az Érkávás községhez, Tasnád ra- jonhoz, Nagybánya tartományhoz tartozó érmindszenti lakosok, akik 1956. október 21-én összegyűltünk Érmindszentnek Gh. Cosbuc kultúrotthonában, javasoljuk és kérjük, hogy falunkat Érmindszent nevéről Ady Endre nevére változtassák. Kérésünk indokolására felhozzuk, hogy falunkat több mint ötszáz éve egy Mindszenti nevű nagybirtokosról nevezték el, ezzel szemben falunkban született a nagy haladószellemű költő Ady Endre, akinek progresszív versei és újságcikkei minden tiszteletünket megérdemlik. Előre szocialista népköztársaságunk felépítéséért! A javaslatot tevő bizottság nevében: Onocian Vasile, Mokk Pál, Vida Mihály, Kovács István, Arsenie Joan, Kábái Mihály, Mandra Julin, Somogyi Gyula, Barna József.” A kérést a Nagy Nemzet- gyűlés 1957 márciusában jóváhagyta. — Hány új ház épült 1960 és 1980 között? - a kérdéssel az Adyék óta eltelt idő alakulását, változását próbálom érzékelni. — Csak annyit tudok határozottan, hogy az utolsó tíz évben pontosan tíz házat bontottak le. Biztosan százévesnél is öregebbek lehettek. És csak négy új épült helyettük. A falunkban három-négyszáznál többen sosem laktak, de mostanában a falu lakossága egyre csökken. Különösen nehéz itt a gyerekekkel, ha tízévesek elmúltak. Csak valami bentlakásos helyen lehetséges a továbbtanulásuk. S oly mesz- sze innen minden felsőbb iskola ! — Tehát az Ady-ház a falu 20-as és 21-es számát viseli. — Igen, s mivel itt hajlik az út a temető felé, e néhány házas szakaszt Temető utcának is hívják. A temető ide talán kétszáz méter. Rendes út nem is vezet oda. Mégis megnézzük. Egy vizesárkon is át kell lépnünk. A koporsót vivőknek is. öreg, elhagyott, jeltelen sírokon, hepehupákon lépdelünk a sűrű, puha, zsombékos gazban. „Házköze- les, fekete földben / Mérjük a sírkert szélét, hosszát. / Négyen leszünk csak, / Kik idehullunk örököltén” - mormolom a verset, amit éppen 1910-ben írt, amikor elkészült a ház. Tehát, amikor beköltöztek a „kúriába” az apa a következő költözésre gondolt: a család örök-' lakását készítette elő. — Nálunk mindenki oda temetkezik, ahová akár. — Akkor tehát szó szerint úgy történt, ahogy írva vagyon. Ady Lőrinc fiát is magával víve kiválasztotta és kimérte a család sírhelyét. „Édes apán, talán elférünk” - így kezdte fia a sírkert kiméréséről szóló versét. Talán? E tréfásan bizakodó szóra a Sors úgy felelt, hogy a csalódból egyedül csak ő, csak Lőrinc úr „hullott” ide 1928-ban. Soha nem hervadó kőkoszorú alatt őrzi e tájat. Harcos Ottó