Dunántúli Napló, 1980. szeptember (37. évfolyam, 240-269. szám)
1980-09-14 / 253. szám
1980. SZEPTEMBER 14. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. z osztályfőnök nem tud- ta mire vélni, hogy tanítványáról, Harmathegyi Zoltán nevezetű 5/a osztályos tanulóról miért érdeklődik egy idegen férfi, aki előrebocsátja, hogy a fiú sem közeli, sem távoli rokona; csak ismerősök, de lehet, hogy barátok. A jövevény majdnem alázatos kérő-kérdező hanghordozása, furcsa, zavart őszintesége gyanút ébresztett. Évtizedes pályafutása alatt még hasonló eset sem fordult elő soha. Eddig csak rendőrséggel, gyámhatósággal és felháborodottan panaszkodó szomszédokkal találkozhatott. Ezért is pattoghattak számonkérő éllel a kérdései. Pillanatok alatt tisztázódott, hogy az illető semmilyen hivatalt sem képvisel, csak önmagát. — A gyermek személyiségére és magatartására vonatkozó adatok sajnos szigorúan bizalmas jellegűek — zárta le a kínos párbeszédet, a helyzet furcsaságára való tekintettel pedig felírta az érdeklődő nevét, foglalkozását, lakhelyét és személyi igazolványának számát. „Soha sem lehet tudni — gondolta — Harmathegyi Zoltán jellembeli kisiklásainak feltárásában mikor lehet szükség a szakállas bárzenész adataira." Zoltán' és szülei annyi fejtörést okoztak már az iskola vezetésének, hogy jobbnak látták, ha a lehető leghivatalosabban járnak el; minden előírást pontosan betartva. Erre nagy szükség volt az apa, dr. Harmathegyi Arisztid jogi fenyegetőzései, és az anya, dr. Harmathegyiné Palánky Hédi burkolt zsarolásai miatt, amelyek bizonyos tiltott oénzgyűjtésekre és nem tisztázható célú ajándékokra, pedagógusok megvendégelésére vonatkoztak. Ilyesmi még alaptalanul is felboríthatta volna a testület nyugalmát, megzavarhatta volna a kartársak közötti kölcsönös hallgatáson alapuló, kizárólagos egyetértés kellemes állapotát. „Akkor majd én beszélők, de a megfelelő helyen” —sziszegte nem is egyszer az asszony. A nagyváros hatalmas lakótelepének legjobban felszerelt iskolájában Harmathegyi Zoltán akkor még negyedik osztályos tanuló „visszamaradt a társaitól”: magatartása miatt nem kívánatos személy lett. Padtársával, Zalay nevezetű főorvos András nevű fiával egyszer abban Jogadott, hogy másnapra csak fejben csinálja meg a házi feladatát. Zoltán nyert, András pedig száz forintért - szüleitől minden héten ennyit kapott takarékbélyegre — jégkrémet kellett hogy vásároljon. Sorra kínálták egy nylon reklámszatyorból a járókelőket, de két részeg férfin kívül más nem fogadta el az ajándékukat. Többen tolvajIásra gyanakodtak, és rendőrrel fenyegetőztek. A G/4. jelű háztömb előtt — itt parkolt a legtöbb márkás autó — majdnem elkapták őket. Lélekszakadva futottak a lakótelep legszélső, J/16-os tömbje elé, ahol még járda sem épült, Csato Karoly A lázadó a gyerekek hatalmas törmelékhalmok között játszhattak. Itt folytatták a „kiosztást”, és mindenki boldogan habszolta az időközben megolvadt édességet, mígnem a maradékot két idősebb fiú elvette tőlük. Zsákmányukkal szempillantás alatt eltűntek az egyik lépcsőházban. A bárzenész ez idő tájt figyelt fel először a két fiúra, a G/4. jelű ház előtti szépem gondozott parkban sütkérezve. Azt hitte, cigarettát dugdosnak a hátuk mögött, de amikor elszaladtak, a helyükön két üveg ital maradt. Ő nemrég ébredt csak fel, hisz a bár hajnali négykor zár, és öt óra is elmúlik, mire ágyba kerül. Mindig a délutáni napsütésben próbált újra és újra meggyőződni arról, hogy a lakótelep valóban él, és ő vissza tudja odni a hangulatát, lefojtott, bánatosan szaggatott improvizációban. Ujjai alatt érezte a zongora billentyűit, legbelül pedig hallotta az ellen pontozásbon feszülő és csak a zene nyelvén kimondható panaszt, könyörgést, örömet, amit csak kevesen hallanak ki oz ő zongorajátékából. Gyakorlott szeme azonnal felismerte a márkás italok üvegeit. Az egyik majdnem tele, a másik csők félig. Arra határozottan emlékezett, hogy, nem látta inni a gyerekeket. Fogta hát oz üvegeket, és elindult a parkon át. A járókelők gyanakvóan nézték az üvegeket lóbáló robusztus, különc alakot, akinek szakálla alól nyakláncok csillantak elő, és való- színűtlenül vizenyős, kiélten rezzenéstelen tekintetével mintha átlátna mindenannyiukon. Kiérve o parkból, a G/5-ös háztömb előtt a szökőkútnál látta meg őket. Megállt előttük, feléjük mutatta az üvegeket, és elkezdtek beszélgetni, mintna nagyon régen ismernék egymást. Egy idő után megfordult, és a szeméttartóba dobta az italokat. Vastagi aranylánc csillant csuklóján, amikor búcsút intett a fiúknak. Ügy ahogy jött, ugyanolyan lassú, medvés járással tűnt el a park fái között kanyargó sétányon. Hatmathegyi Zoltán édesanyja, a városban közismert Palánkhy-lány, a húszezres lélekszámú lakótelep fodrász- és kozmetikai szalonjának volt a vezetője. Néhány • hete már nem dicsekedett fia iskolai sikereivel, még a családi életébe beavatott barátnőinek sem, akik a változást azonnal észrevették. Egyszer csak megkülönböztetett figyelemmel fordult azokhoz az asszonyokhoz, akiknek a férjük valahol magas pozíciókat töltötték be. Előjegyzési naptára tele volt o nevükkel. Beosztottai munkáját- a bejelentkezésükhöz igazította, néhányukat pedigi maga látta el. Nemsokára a különösen drága pakolások és más költséges szépítkezési szertartások elvégzését saját kizárólagos jogává tette. Végül már ő határozta meg azoknak a személyeknek a körét, akik ilyesmiben egyáltalán részesülhettek. Hamarosan elterjedt a sza. Ionban, hogy mindez azért van, mert Zoltán gyógyítása rengetegbe kerül, s duplán kell a pénz, hogy a megszokott életnívót is megtarthassák. Három hétig nyaraltak az Istriai-félsziget egyik gyönyörű fekvésű tengerparti kempingjé. ben, ahol Zoltán különös dolgokat művelt. A környéken csatangoló helybeli gyerekeknek odaadta a békafelszerelését a különösen drága szigonypuskával együtt. Ha valamire pénzt kapott, azonnal elosztogatta', s utána étlen-szomjan ücsörgött a tengerparton. A szülők egyre erőteljesebb számonkérésére a vállát vonogatta, s ha elcsör- dült a nyakleves, csak nevetett. Elajándékozta a farmernadrágiát, trikóit, gumimatracát is. Két napra a faházba zárták, s egyedül már nem tehetett egy lépést sem. Erre a kiszáradt tenaeri sünök tüskéjével vérez- te fel tenyerét. A seb elmér- qedt, hatszáz dinárt emésztett fel a tetanuszinjekció. Hogy felügyelet nélkül ne maradjon, szülei az iskolaév kezdetén beíratták a napközibe, ugyanis a nyáron még kivitt a padokra négy üveg drága viszkit, egy doboz originál Habana szivart, két kristályvázát és négy hamutartót A napköziben is váratlan események történtek. Elajándékozta drága festékkészletét, Parker tollát. A szülők követelésére persze minden visszakerült, de másnap a kukában találták meg. A vécében ráhúzta a vizet tornafelszerelésére, kemping-kerékpárját a cigánytelepen hagyta. A számonkérések elől a vécébe és a fürdőszobába zárkózott. Mind a kettőt úgy kellett kifeszíteni, hogv másnap reggel előcsalják. A felvilágosult szülők persze tudták a dolgukat, egy percre sem estek pánikba. Neves szakemberek szakszerű tanácsainak megfelelően jártak el. Esténként ők is lélekelemzésről beszélgettek, s meg voltak győződve, hogy gondjuk átmeneti. A bárzongoristát lábujjhegyen vezette a nővér a gyermekek kórtermébe. A szakállas, robusztus alak megállt az ágy előtt s kezét tehetetlenül ösz- szekulcsolva nézte az álomta- lan álomba taszított gyermek kifejezéstelen arcát. Arra riadt fel, hogy a nővér belekarolt és gyengéden kivezette a félhomályba tompult fehércsempés folyosóra. Czinder Antal rajza Mecklenburg! album. No. 8. Arató Károly Az ember Fürkészem folyton — csodálom magamban. Szárnyas lábbal lépked az utcazajban, körülnéz, töpreng, kémlel s gomolygó lehelletével acél-, vas- és üvegcsodákat fúj a gazverte grundra. De nem varázsló mégse I Vájja, fúrja a föld alatt I a vége-nincs-alagutakat, szerszáma kalapács, véső, gyalú. Néha kipillant: I sáros és fáradtságszagú és lábai oly nehezek, mintha nem is lábak lennének, hanem bazaltkövek. Nem tudja: micsoda erős! Sem csodalény, se mesehős e hasonmás: arca, füle és orra van — de tudása határtalan! Tervez, alkot, építkezik, gabonát érlel, érceket hevit, hol felhők közt matat, hol tengerfenéken — de néhanap mégis döbbenve nézem: a karja csupa vér s kőbalta van kezében. mnm A z idős ember tíz óra felé kezdi visszakapni arca jellegzetes színeit. Estére már tűrhetően érzi magát. A szívbetegek jellegzetes bizonytalanságával ül a széken, beszél, emlékezik. Nagy idők filmkockái jelennek meg az emlékezet olykor vakítóan fehér, máskor már-már elmosódó vásznain. Hajdan nagy nevek roppannak, mint száraz ág, ha rálépnek a csöndes erdők mélyén barangolók. Mennyi err.. . Egykori vaskos igazságok és igazságtalanságok szürke kőtömbjei terelgetik, térítik jobbra, balra a figyelmemet. Nem hagyom magam. Engem ez az ember önmagában érdekel. A hajdani kakastollak, csendőrszuronyok, élmunkás- és sztahanovista jelvények, ötvenes évekbeli megdicsőülések és meghurcoltatások, ellenforradalmár „rögtönítéletek", bőrdzsekik és ellenforradalmár vadószpuskák, géppisztolyok, konszolidációs megnyugvások, infarktusok nél- V küfT.. Az ember. De elvá- lasztható-e mindettől az, akivel itt ülök most a történelmi megrázkódtatások elül- tével egy csöndes szobában? Nem. Ez az ember azonos is mindazzal, ami vele történt, meg nem is. Azonos a mechanikus összegeződést illetően, hiszen ott meredezik valahol benne ma is a csendőrszurony, ott ropog a dobhártyája mögött az ellenforradalmárok géppisztolya és ott égnek a lelkében az igazságtalanság már behegedt, de olykor fölérző sebei. Az eredmény azonban mégiscsak egyedi, eredeti, különös. Mert az eredmény: ez a most itt velem szemben ülő ember még mindig hisz, sőt hite ma még erősebb, mint valaha. Úgy látom, ez az idős ember egyenesen azonos a hitével. Ha netán holnap reggel nem sikerül neki föltornásznia magát arra az állapotra, amit az életfunkciók összhangja jelent, ha holnap reggel alul marad .. .? Egy hit parazsa és lángja alszik ki vele. Mozdulatai higgadtak, visszafogottak, beszéde csöndes, megfontolt, bölcs szaIzzások vakból áll össze. A vén tölgyesek tagja ő. A vén tölgyek alatt mindig megtanulhatunk, elsajátíthatunk valamit az élet alapvető igazságaiból. Egy másik napon az „utódjával" beszélgetek. Benne az iskolákban és a gyakorlatban elsajátított óriási tudásanyag izzik. Ezért is lett vezető. Tud egyszerűen is beszélni az üzem és a saját szakmai dolgairól, hiszen az igazi tudás még az ilyen apróságokban is képes számolni a realitásokkal. Realista. Ezt maga is hangsúlyozza, érzékelteti. A múlt túlzásairól néha mosolyogva beszél. Nem gúny ez, inkább csak a mai ismeretek fölénye a múltbéliekkel szemben. A múltra egyébként csak annyi figyelmet fordít, amennyit óhatatlanul kell ... Nem köti túlzottan. Sokkal inkább köti a jelen és még inkább a jövő. Eredeti tervei, elképzelései vannak, amelyekről kezével is gesztikulálva, szenvedélyesen beszél. Szereti és tiszteli az arra érdemes elődöket, de nem hagyja, hogy érzelmek befolyásolják. Anélkül, hogy valamire való szakmai tudással rendelkeznék a két ember életét más-más módon, de lényegében mégiscsak alapvetően magához láncoló munkaterületről, megállapíthatom, az „utód” kezében igen jó helyen van mindaz, amit az „előd”, az elődök megalkottak. Mi a különbség, mi az azonosság közöttük, bennük? Rengeteg. De talán egyet ki lehet emelni. Az idős ember a konkrét mindennapi munkájával is elsődlegesen a rendszerért, a szocialista társadalomért harcolt, a fiatalabb pedig már a konkrét termelési eredményekért. Van ellentmondás itt? Nincs, hiszen a fiatalember jól tudja, ma olyan időket élünk, amelyekben a rendszerért való harcnak ez az egyetlen radikális és járható útja. Amikor a nemzedékek nemzedékeiről beszélünk, gyakran elfeledkezünk olyan alapvető tényekről, mint hogy a különböző nemzedékek egyazon világban élnek. Hogy az „ellentétek” többnyire mondvacsináltak, hogy az azonosság mennyiségileg és minőségileg is erősebb bennük, mint az ellentétesség. Hogy nem elkülöníteni kellene egymástól a különböző korosztályokát, hanem közelíteni, hiszen egyik sem lehet meg a másik nélkül. Tapasztalatunk szerint nagyon fontos a küfönböző korosztályok együttes jelenléte a vezetésben, az idősebbek és a fiatalabbak egészséges arányának kialakítása. Régóta ismert tételről van szó. Az idősebbek bölcsességét, higgadtságát, élettapasztalatait — és ... forradalmi hitét — párosítani kell a fiatalok friss, korszerű ismereteivel, kezdeményezőkészségével, lendületével — olvasom a Társadalmi Szemle legutóbbi számában. És közben nemrég letett vizsgáim egyikére gondolok, amikor egy képzeletbeli vitában föltételezett nyugati vitapartnerem előtt a szocialista rendszer történelmi időszerűségét, hosszú távú fölényét kellett bebizonyítanom. Elmondtam, amit ilyenkor véleményem szerint szokás elmondani. Elmondtam, amit tudtam. Beszéltem azokról a roppant erőkről, amik kétségtelenek és kézenfekvőek. Az öregek és fiatalok nagy együttléteiből eredő erőkre azonban nem gondoltam. Mindez meg sem fordult a fejemben, miközben idős, nagy tekintélyű professzorom heves kézmozdulatokkal kísért kiselőadásomat hallgatta. Nem baj, nyugtatom meg magam most. Majd egy valóságos vitában ... Bebesi Károly
