Dunántúli Napló, 1980. augusztus (37. évfolyam, 210-239. szám)
1980-08-03 / 212. szám
1980. AUGUSZTUS 3. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. U tolsó címem volt aznapra, csak nehéz volt megtalálni. Rám sötétedett az Óbudai lakótelepen. Szitált a hűvös őszi eső. A toronyházak ablaksorai kékes fénnyel vilióztak: az összlakosság a Felügyölőt nézte, szinte csak én csatangoltam az utcán. Sokáig nem találtam meg a 42-es számot. Volt negyvenes és negyven négyes, és nem akadt senki, aki megmondhatta volna nekem, miért van ez így. Aztán addig keringtem a házak és a zománcosan fénylő autók között, míg megtaláltam: a .szomszéd utca sarkán volt, és onnan ti- zenhetesnek számított, mindkét utcanév és házszám ki volt rá írva, nagybetűkkel. Becsöngettem, és pillanatok múlva láttam, hogy ha valami cifrán indul, akkor az később sem mehet simán. Csöngetésem nyomán hatalmas rohangálás kezdődött az előbb még csöndes lakásban.- Ki az? - kiabált egy rémült férfihang, valami nehéz tárgy a földre zuhant, egy ajtó csapódott. Nem válaszoltam, mert mit üvöltözzek a folyosón, majd ■kinyitják, és akkor megmondom, hogy a Televízió kérdezőbiztosa vagyok. Néha nem a legjobbkor érkezem a kérdőíveimmel, ezzel magam is tisztában vagyok. Esküvőt, családi leszámolást és kibékülést zavartam már meg, nem beszélve az intimebb helyzetekről. De nem tehetek mást. Kiadják a központban a címet, oda kell mennem. Ha előre bejelenteném egy udvarias telefonnal, hogy jövök, feleannyian sem állnának rá a beszélgetésre, és úgyis kevés embernek van telefonja. Tíz év körüli, borzas kissrác nyitotta résnyire az ajtót.- Mit akar a bácsi? - kérdezte rémülten.- A papádat keresem — mondtam szigorúan, és a kartonról felolvastam a kérdezendő nevét.- Nincs itthon a papám - nyögte a srác, láttam rajta felemás neveltetése lehetett, még nem tanult meg hazudni rendesen.- Mondd meg, hogy a Televíziótól jöttem. A fiú becsukta és kulcsra zárta az ajtót. Ismét hallottam a sutyorgást, jövés-menést. Éreztem, hogy most már kijön a papa, tudja, hogy egyedül vagyok, hacsak nem épp most darabolják a nagymamit, a kíváncsiság kihozza. A kartonjáról tudtam, hogy egyidős velem, harmincon túli, pesti születésű, az is lehet, hogy együtt rúgtuk a labdát sráckorunkban. Ismét csikordult a kulcs, nyílt az ajtó. A férfi kilépett elém a folyosóra. Ha nem tudom, hogy egyidősek vagyunk, igazán nem mondtam volna* meg. Krumpliorrú, sörhasú férfi állt előttem, vadonatúj farmernadrágban, még lógott róla az árcédula. Az arcán pedig az a gyanakvó, zárt kifejezés, amiről egészen addig azt hittem, hogy csak az ötvenen felüliek sajátja. Kezet nyújtottam. Jól megszorítottuk, megráztuk.- A tévétől jöttem, egy rövid kis kérdőívre. Néztük egymást.- Most nem a legalkalmasabb - vakarta a fejét mert rokonok vannak nálam. - Bent közben nem lazsáltak, hallottuk mindketten az őrült rohangálást, ajtócsapkodást. — Tíz perc az egész - mondtam cinkos mosollyal. Olyan Mózes Lajos A fehér Kent volt, mintha bent bújkálna a negyven rabló, de legalább har- "minckilenc. Ha ezek tényleg a nagymamiit dorabolják, akkor én sem úszom meg szárazon, és egyre kevesebb kedvem volt megkérdezni a pasast, hogy tetszett neki a „Hosszú, forró nyár", mennyit nézi a televíziót, és miből vette a lakását. — Hát jöjjön be — mondta, mintha csak megérezte volna, hogy egyre kevesebb az egészhez a kedvem. Az előszobában nem volt semmi különös, eltekintve attól, hogy pár perccel ezelőtt még legalább öten fut- károztak benne, néptelen volt, olyan rendes előszoba, fogassal, Lehel hűtőszekrénnyel és Munkácsy olajnyomattal a falon. — Talán menjünk be az én szobámba —, mondta, miután alaposan körülnézett. Szerintem azon törhette a fejét, a többiek hol lehetnek. A szobában öt farkasarcú férfi gubbasztott a fotelekben. — A rokonaim — mondta, ők pedig felálltak, mint a kisiskolások, ha az igazgató úr belép a terembe. — Az elvtárs a televíziótól jött, interjút készít velem. Ti menjetek ki a konyhába. Szépen, libasorba kivonultak. Ismét körülnéztem, feltűnt, hogy annyi farmernadrág van a szobában mintha konkurren- ciaharcra készülnének a Corvin Aruház ellen. Csak a heve- rőn lehetett vagy száz darab, a földön a szekrény mellé fel- stócolva pedig talán még több. Leültünk az asztalhoz. Elrakosgatott előlem vagy öt üveg whiskyt, mire maradt annyi hely, hogy letegyem a kérdőíveimet, mert volt még úgy öt-hat kiló szexmogazin is. — Szódával, szóda nélkül? — kérdezte finomkodva. Bólintottam, hát legyen szódával. Töltött, jégkockát is rakott bele. — Milyen cigarettát parancsolsz? Gitane, Philipp Morris, Kent, Marlboro vagy egy jó Burns szivart inkább? Körülnéztem, mint aki csak azért teszi, hogy legyen ideje dönteni. Volt minden amit felsorolt, kartonszám állt a szekrény tetején.- Kentet — mondtam, és igye. keztem nem számolni a farmerokat. — Rövid vagy hosszú Kentet kívánsz inkább? Nevetnem kellett. Olyan volt az egész, mint egy hülye angol film, leszámítva azt, hogy tegeztük egymást. Együtt nevettünk, mint két kölyök a grundon, Jean-vicceket mesélve.- A rövid Kentet szeretem - válaszoltam, felállt, keresgélt a kartonok között, de csak hosszú Kentet talált. Addig iega*lább nyugodtan számolhattam a farmerokat, de végül mindig bele. zavarodtam. Kinyitotta az ajtót, kikiabált az előszobába: — Józsi! Hozzál be rövid Kentet, de ne hosszút, rövidet! — visz- szaült, büszkén nézett. Egymás egészségére emeltük a poharunkat. Józsi pór pillanat múlva érkezett, egy bőröndöt cipelt. Letette elénk, kinyitotta, tele volt rövid Kenttel. Kicsit mégha, jolt felénk, és visszavonult a konyhába. Erre inni kellett. Elképzeltem, mennyire tele lehet Andor Attila: Öregasszony ez a lakás cuccal, ha mi éppen ebben a szobában beszélgetünk. — Tudod, kamionos vagyok, ritkán nézek tévét — mondta halkan, és szégyenlősen mosolygott —, amikor itthon vagyok, akkor sem érek rá. Kint lenne rá időnk csak a magyar adás nem jön be. De azért töltögettem a kérdőívet. Az ugyan szorgos televíziónézőkre készült, de az ilyen csodabogarakra is volt egy rovata. — Majd a következő utómról hozok egy képmagnót, és az asszony felveszi nekem a legjobb műsorokat — mentegetőzött, mert azért látta, hogy oldalszám csak nullát írok a kérdésekhez —, Közel-Keletre járunk, még a Kossuth rádió sem jön be. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy mijük van, mikor vették, ott már azért kellett dolgoznom. Mindenük volt, kivéve az üdülőtelket, de megígérte, hogy jövőre vesz egyet a Dunakanyarban. Mindent azóta vettek, hogy kamionos lett. Azelőtt Szentendrén az anyós sufnijában laktak. — Ha akarsz egy farmert venni, neked nyolcszózért odaadok egyet - mondta, amikor végeztem a kérdésekkel, és pakoltam össze az íveimet. Fáradt volt: a legtöbb embert kikészíti a kérdezgetés, sok minden eszükbe jut, kénytelenek emlékezni, — Nem kell. ez az utolsó farmer, ami rajtam van, ezt még elhordom. — És hány ilyet kell naponta megcsinálni? Vártam már a kérdést, meg szoktam, hogy a magabiztosabbak visszakérdeznek, ők is megakarnak valamit tudni, cserébe. — Hármat-négyet naponta - válaszoltam az igazsághoz híven. — És mennyire jön ki a sus- ka? — mutatta az ujjaival. — Darabonként hatvan forint. Mosolygott, csóválta a fejét. Gondolom, összehasonlította a saját keresetével. Megköszöntem, hogy időt szakított rám, és kifelé indultam. A farkasarcú rokonok a* konyhaajtóból les- kelődtek. Köszöntem nekik is. Kinyitotta előttem az ajtót, egy karton Kenttel gyengéden hát- bavágott, és a kezembe nyomta. — Szívd el az egészségemre, haver — mondta nevetve -, és mondd meg a televíziónak, hogy mi, kamionosok, pénzt keresünk, nem érünk rá műsort bámulni! Hónom alá kaptam a kérdőívek mellé a Kentet, kezet ráztunk. A rokonok egymás után jöttek elő a konyhából, és mentek a szoba felé. Mór nem törődtek velem, hiszen én is o nagy osztás részese lettem. Hazafelé menet még mindig esett az eső. Arra gondoltam, lám, milyen mulya vagyok, hogy nem vettem nyolcszázért farmert, holnap eladhatnám a duplájáért, és még boldog is lenne, aki megvehetné. Talán azért nem vettem, mert olyan sok volt belőle a szobában. De lehet, hogy azért, mert valamikor régen azt hittem, hogy a farmer valami egészen más - nemcsak egyszerűen egy nad- rágféleséq - hanem több. Egy azok közül a dolgok közül, ame. lyek majd — mint a holdutazás és a beat-zene — megváltoztatják az életünket, és minden más lesz, nem pedig ugyanaz. ATeknyőkaparó A szegedi Somogyi Könyvtár gondozásában nemrég jelent meg Polner Zoltán* József Attila-díjas költő legújabb könyve, A Teknyőkaparó. A bevezetőben olvashatjuk, hogy „Csongrád megyei gyűj- tőútjaimon egy rendkívüli jóstehetségre figyeltem löl, akit manapság is szinte vallásos tisztelet övez. . . . Szegedi öregek szájából gyakran hallottam emlegetni az öreg Teknyökaparót, az öreg Tek- nyőst. ... A Teknyökaparó Csongrád megye szájhagyományának jellegzetes, másutt nem ismert alakja. Hozzá hasonló jóstehetséggel fölruházott népi hőst a magyar néprajzi szakirodalom nem ismer. Kétségtelenül történeti, valóságos személy volt." Polner Zoltán, aki a folklórnak eme nagyon nehéz, de fölöttébb izgalmas ágában már nem kezdő, sőt nem egy kötetével bizonyított — hatalmas anyagot gyűjtött a megye 21 helységében. A több száz megszólaltatott — leginkább az idősebb generációkba tartozó — adatközlő közül mintegy másfél száz személy mondta magnószalagra „titkát". Mert bizony némelyekből úgy kellett kisajtolni, hogy „mit hallott, kitől hallotta, hogy mit is mondott a Teknyökaparó?” Volt aki azt, hogy „olyan pákászféle vízi - emöör vót", mások szerint meg „aszonták. hogy varázslatos embör vót". Egyik adatközlő az mellett hitölt, hogy „A világ végét jelentő nagy csata Szögeden lösz mög annak határába, de sok esemény jelzi majd a veszély közelö- désit. Akik túlélik, azok elférnek égy diófa alatt.” Polner emberei először menekültek, amikor nekik szegezte a kérdést. Egyszer vele mentem gyűjteni (ott volt szintén verselő felesége, Katona Judit is), s láttam, milyen kétségbe esett arccal néztek az öregek Polnerra, aki nem tágított. Neki tudnia kellett, hogy mit hallottak a mai öregek a Teknyőkaparóról. Az öregek kevés kivétellel el is mondták, amit hallottak, de valamennyi hozzátette, hogy „apámék azt is mondták, hogy ez mind olyan szépen bekövetközik”. A szövegek, amelyek a mostani öregektől most napvilágra kerülhettek lényegében meggyőzőek eszmeileg úgy fogalmazhatók, hogy a Tek- nyőkaparó jóslataiban ott található az emberek háborút elutasító akarata éppúgy, mint a társadalmi igazságosság, és a fölemelkedés utáni szenvedélyes vágyakozás. Polner szakavatott kézzel, megfelelő szakmai alapossággal dolgozott most is. Könyve minden bizonnyal „gyerökbe való cukorként” kerülhet az olvasók kezébe. A lektor Bálint Sándor professzor volt, akinél tömörebb és érthetőbb ajánlással mi sem szolgálhatunk: „A szöveget alaposan átolvastam. Jól átgondolt előadása tárgyi szempontból kifogástalan, ... kiadását a legmelegebben ajánlom." I. L. J. • Polner Zoltán költő, néprajzkutató, újságíró, a Szegeden meg jelenő Csongrád megyei Hírlap kulturális rovatvezetője. Első kötete Szigorú vallomás címmel jelent meg 1962-ben. Azóta több verses- és tanulmánykötetet publikált. 1976-ban verseskötetéért József Attila-dijat kapott. Föld szülte fáját címmel közreadott — népi gyógyító imádságokat ráolvasásokat, eredeti szövegváltozatokat tartalmazó — kötete is nagy érdeklődést keltett. Hunyadi István Bóklászó vének ablakból Csöndes folyó legyen verseid csobbanása, engedd az ifjúságnak a parttalan dühöt. Totyogó bácsikák — elnézem ablakomból — nedves, hunyorgó szemmel kísérik a hűlő napot, amint árnyék-hegyekbe fordul. Megérzik, minden óra jutalomjáték s a látvány csakis értükvaló. A függönyt összerántják talán már holnap, nem irgalmaz idő. Ám ami fogható, még egyszer körbejárják, mig hírüladja távol a tülkölő hajót zuhogó viz neszét széles lapát kavarja, mig süket csöndbe bágyad, kilúgozza felejtés. Ti drága öregek, Írjátok képszalagra az elveszithetőt, mit rozzant jelfogó elkaphat, szétsugároz, ha ittlét engedi, aztán forduljatok nem-látható utakra. Pákolitz István Románc Zöldcsütörtök hajnal óta Bimbózik a gyöngyharmatos babarózsa Mielőtt a nap feljőne Rózsababa-menyasszonyka lesz belőle Énfelőlem gondolkodik Éjjel-nappal két karomba kívánkozik A szivem tízezer éve Áléi áldó égi-földi szerelmében Nem futhatok ő se szökhet Rabja vagyok — és a foglyom mindörökre Rózsababa virágozzál Holtomiglan-holtodiglan csókolgassál Kiss Benedek Régi fénykép Fakó-kék falak meg foltos-sárga falak — szafttal leöntött matrózruhában igy áll itt, nézd, így álmodik magában tengert és tengerészt az infantilis kisvárosi zsúr, foltos itt minden, és minden kifakul, — itt meg rőt diákszerelmek s kiskatonacsók-morzsa közt az okkersárga érseki palota mellett rózsásra kopasztott kiskutyát hömbörget az agyagos csatornavíz ... Nézd csak: akár egy szív. Mondjuk, a szívem. Vagy a te szíved.
