Dunántúli Napló, 1980. augusztus (37. évfolyam, 210-239. szám)
1980-08-03 / 212. szám
DN HÉTVÉGE 8. MŰVÉSZÉT 1980. AUGUSZTUS 3. Valahányszor Baranyába megyek, valami különös, szinte zsibbasztóan emberfölötti érzés kerít hatalmába. VaI lahányszor?! Úgy írom ezt, mintha most is olyan rendszeresen járnék oda, mint néhány esztendővel ezelőtt, amikor a szekcsői népszoká- ! sok sűrű erdejében búvár- ; kodtam. Szóval, nagyon kellemes érzés fogott meg főként akkor, amikor ótgurul- I tam a tolnai—baranyai megyehatáron. Olyasmit éreztem, mint az a gyerek, aki- ■ nek olyan ételt tesznek asztalára, amilyet még azelőtt soha nem evett, s ez most ízlett néki: nem tudom mi, de jó! Azt hiszem azok az emberek is valami hasonlóan jót éreznek, okik nagyon mesz- sziről érkeznek haza ismét — hosszú távoliét után. Pedig én nem erre a vidékre való vagyok, hanem Csongrád megyébe, Tápéra. Baranyába érve az első állomás Dunaszekcső. Ne is menjünk tovább. Leszállók, mint annyiszor, és megyek az én kedves öregjeimhez, a Kompkikötő felé, aztán meg a Várhegybe a Herma- nékhoz. Legelső ottjártam- kor biztosan szurokba ültem, mert egy kicsit odaragadtam. Nyugodtan mondom, hogy szinte második otthonom lett, csodálatosan szép hely. Én azt hiszem, hogy az ottani emberek nemigen kívánkoznak el hazulról hosszabb időre nyaralni, de kisebb kirándulásra se. Nemcsok azért, mert köti őket a temérdek munka, hanem azért, mert csak föl kell mennie a Várhegyre, vagy a Rózsadombra (mert itt is van ám ilyen, nem csak abban a nagy Budapestben!), aztán onnan széttekinthet. Bárme- j lyiken áll is meg az ember, csodálatos látványban lehet része. A Várhegy csúcsán ülök j szerény egymagámban a hatalmas, frissen permetezett ; szőlőtábla szélén. Amerre ellátok mindenütt szőlő van, meg rengeteg gyümölcsfa. Nincs az a festő, aki ezt vászonra tudja vinni, ezt életben, élőben lehet csak töké- ; letesen megcsodálni. Gon- ; dolkodom. Közben emberek I mentek el mellettem, mind { odaköszöntek. Pedig nem ismertek, mégis. Itt nagyon I tisztességtudó nép él. Én is I igyekszem visszaköszönni nekik. A férfiak gyalog, kerék- I párral, maga előtt tolt ta- i licskával jönnek, mind hozza I a permetezőt. Az asszonyok j vállán kapa, úgy ballagnak. Az emberek egyszál nadrágban, ingben és papucsban I vannak, fejükön kopottas kalap, szemre húzva. Az asz- szonyok — főként az idősebbek — hagyományos, „szök- S csői’’ sokszoknyás viseletben, I a’ csuda, hogy föl nem forrI nak . . . Már estjeiébe hajlik az idő, s én azt hiszem nagyon sokan vannak ilyenkor a szőlőben, tán kinn van az egész falunépe. Hangos a táj, hangosan beszélnek. Mind beszélget mindenkivel — magyarul, érthetően. A Duna. felé néztem, ültem, hallgattam, engem csak azok láttak, akik azon az úton, a Török utca felől jöttek föl. Főként az asszonyok csevegtek, afféle távolsági eszme.- cserét folytatva, de az emberek is át-áthujántottak egymásnak. Éppen úgy beszélgettek ilyen nagy távolságban is egymással, mintha csak az utcabeli kispa- don ültek volna. Persze, ott csendesebbek. Itt viszont kiabáltak, hogy én is mindent hallhattam, nem volt titok. Fölegyenesedtem, hogy lássam, vajon megy itt a munka is vagy csak a beszéd? De biz' én senkit se láttam. Errébb jöttem, arrébb mentem — sehol senki. Nézek föl, ott csak a tiszta ég van, hát hol vannak ezek az emberek? Amint így csetlek- botlok, kúpászkodok, majdnem fölbuktam egy jókora ruhagombócban. Fognám, hogy arrébb teszem, hát egy asszony hajlongott, szőlőt kaccsazott. Úgy lehajolva kérdezett, válaszolt a jóisten tudja hányadik szomszédjának. Meglepődött, amikor meglátott. Hogyne lepődött volna meg, amikor ruhagombócnak néztem és — uram bocsá’ — épp a farán sokasodó szoknyájánál fogvóst akartam arrébb tenni. De nemcsok ő szeppent meg, hanem én is, hogy majdnem belebillentem a jócskán alant lévő Duna vizébe. Én aztán ,,bocsánatkéremeztem", neki meg rögvest eltört a nyelve. Németül, svábul, magyarul beszélt, de olyan tökéletes össze-visszaságban, hogy én majdnem elszaladtam. De nem lehetett. Nagyot köszönt nékem németül, amire én is szintúgy. Ezután mondott, vagy kérdezett valamit magyarul vagy németül, nem tudom, mert hirtelen csoda történt. Ugyanis, amikor a néni (jaj Istenem, meg ne sértődjön, hogy le- néniztem, hiszen közel egy- korúak lehettünk) jó hangosan köszöntött engem németül, vagy svábul, abban a pillanatban láttam, amit addig csak gondoltam, hogy itt valóban kinn van a szőlőben az egész falu. Istenemre mondom, hogyha nem volt kettőszáz ember — nő, férfi és gyerek vegyesen —, akkor egy sem. De nem is hallottam én ott egy árva magyar szót se többet. Keveset ugyan, de értettem nyelvpörgésükből. Valami úrfélének néztek. Talán a szemüvegem , miatt, nem tudom. Lassan megint elveszett a sorok között minden fej. Kapáltak, kaccsaztak, beszélgettek, én meg leballagtam a faluba, nagyokat kortyoltam a legközelebbi kút finom vizéből. Ifj. Lele József Szekcsői nézelődések Pécsi Nyári Színház, 1980 Nem túl derűlátó gondolatok egy fontos pécsi kezdeményezés mai és jövendő sorsáról Egy jelenet az Otellóból. Középen Paronai Magdolna (Desdemona) és Keveházi Gábor (Otelló). Harmadik alkalommal ért véget július 20. tájt a Pécsi Nyári Színház rendezvénysorozata. S jóllehet a hazai táncművészet szabadtéri centrumának tekintett Pécs műsorkínálatában mindhárom nyár hozott valami újat (művészi élményben, műfa, ji kíséretekben, újat keresésben), a nyaranta visszatérő bemutatósorozat lába még ma is a gyermekcipőben szorong. Illetve ott tartják, mesterségesen visszaszorítva a láb növekedését. Igaz, évente azzal az ígérettel: jövőre már biztos „kapsz új cipőt" ... De miután az utóbbi évekből sok minden iga. zolja, hogy csak az a biztos, ami már megtörtént, a Pécsi Nyári Színház új cipője, egészen pontosan: felnőtté válása, nagykorúsítása: önálló intézménnyé való kinevezése is késett és késik. Mind a három nyár hozott valami újat, az idei is. De eny- nyi gond, kérdőjel, nehézség, akadályozó tényező és kellemetlen meglepetés? (Nem any- nyira művészi, inkább szerveze. ti és technikai okokból) ... Ez példanélküli. Nézzük a számok oldaláról. Mind szemre, mind az eladott jegyek száma alapján az idei nyári színház gyorsmérlege bizony nem olyan kedvező, miqt a< korábbi két évben. Az ezerszemélyes Szabadtéri Táncszín látogatottsága az első 10-12 napban - tehát az előadások többségénél - legalább 25-30 százalékkal alatta maradt például az elmúlt évinek. Mi történt a pécsi közönséggel? Ez is kérdőjelünk, egy a sok közül. Művészileg: kiegyenlített, színvonalas volt. Szép. élvezetes táncprodukciókat láthattunk valamennyi helyszinen. A korábbiakhoz viszonyítva most azzal a különbséggel, hogy valóban a szélesebb közönségrétegek általános érdeklődésére számot tartható klasszikus művekkel jelentkezett a Pécsi Balett csaknem valamennyi helyszínen. A bemutatókról kritikai Írásainkban beszámoltunk. Ezekből kiderülhetett, hogy két alaposabb kifogásunk támadt. Az egyik a tettyei bemutató alapanyagára, s főleg emiatt mérsékeltebb színvonalára, a másik a Rómeó és Júlia prózai elemeinek színpadi megvalósítására, rendezői beállításaira, színészvezetésére vonatkozott. A kritika utalt a „humoros felfogás" nyomatékaira, ami pl. a Dajka figurájában szerintem helyén való, természetes, a többinél nem. S valami ide kívánkozik még. Eleinte a próbákon magam is hajlottam arra, hogy jó kedvük van, hát viccelnek. A premiertől megingott ez a hitem: halálosan komolyan gondolták . . . Olyannyira', hogy a második vagy harmadik előadáson — a világirodalom talán legismertebb és legpoéti- kusabb szerelmi jelenetében - Rómeó vallomását a közönség jó része - már aki dermedtségéből felocsúdott - szabályosan végigröhögte .. . (Elnézést.) Láttam már egy-két abszurd drámát és láttam avangard színházat is. Volt, hogy rám Tivolitok, meglódítottak, beharangoztak, megfüstöltek, lespricceltek; levetkőztek előttünk, vagy éppen a nyílt színen szeretkeztek jóízűen . .. De omit itt láttam, annak ezekhez semmi köze. Ugyanis, ha az ifjú a szerelmese erkélye alatt összegörnyedve nyúlkál, sziszeg és tartósan egy helyben toporog, akkor a közönség aligha arra asszociál (miként a rendezés, gondolom, szerette volna), hogy Bregyán Péter nem bír a férfiasságával, hanem gyöngyöző homlokkal szurkol a hősnek: jaj, csak kibírja a jelenet végéig . .. (illetve már megint elhagyta valaki a budi kulcsát.) Félretéve a tréfát: Ízléstelen volt, méltatlan a műhöz, a pécsi táncművészet rangjához és színvonalához, amiről ugyanitt ezúttal is meggyőződhettünk. Ami az idei Pécsi Nyári Színház két fő problémáját illeti, nem kell sokat keresgélnünk: ez a látogatottság visszaesése és az, hogy szervezetileg tisztázatlan és nem megnyugtató a rendezvénysorozat jövője. Mindkettő légkörében is érezhetően rányomta bélyegét az elaődá- sokra és rátelepedett a szervezők. technikai dolgozók, előadóművészek hangulatára egyaránt. A látogatottságról már szóltunk. Ehhez még annyit, hogy különös módon a kisebb helyszínek (Barbakán bástya, Csont- vóry-udvar, Tettyei Játékszín, villányi szoborpark) zsúfolásig megteltek. Az előző háromnál (egy kivétellel) fizető teltházas közönség nézte végig az előadásokat. Persze a nézőszám csökkenését részben motiválhatta a gyakori hűvös, esőt ígé. rő időjárás is. Ugyanakkor egyetlen előadás nem maradt el a rossz idő miatt. Annál inkább c közönség jelentős része. (A Szabadtéri Táncszimől). Láttam ugyanakkor este fél 11 tájt nem egyszer 20-30 nézőt is a Barbakán hatalmas rácskapujánál, akinek nem jutott hely. Elmerülten hallgatták Monteverdi muzsikáját, s váltót, ták egymást a rácsoknál, ahol belesve valamit azért láthattak a táncból is. Ami a Pécsi Nyári Színház szervezeti hovatartozását illeti, nekem úgy tűnik, rejtélyes erők hatnak a működése ellenében. Nézzük a tényeket: A nyári színház szükségszerű létére, évenkénti bemutatósorozatára és táncszínházi profiljára vonatkozóan a kulturális miniszter több ízben határo. zottan állást foglalt: legyen, támogatják (ez évben 1 millióval). Jóváhagyták a költségvetést, mint a korábbi két évben. Ám hogyan, hogyan sem, a költség, vetés felhasználására — arra, mennyit költhetnek pl. tiszteletdíjakra, propagandára stb. — pénzügyminisztériumi jóváhagyás korábban március tájt, az idén 1980. május 20-val érkezett meg. Természetesen a művészek közben is készültek a produkciókkal. Több vezető mű. vésszel (baráti alapon!) megállapodtak provizórikusán —de szerződéseket csak májusban köthettek meg . . . Ekkorra viszont minden nevesebb vezető művész az országban már régén elszerződött például Gyulára, Szentendrére, Székesfehérvárra, Zalaegerszegre, Egerbe. Az utazási irodák a nyári programokat ősztől kb. januárig bezárólag szervezik meg a külföldi és belföldi csoportoknak. Májusban már csak mutatóbon vagy véletlenül lehet idegen- forgalmat színházi előadásokra sezrvezni. Egy szóval: késik, minden évben késve (csaknem elkésve) érkezik meg a PM jóváhagyása, a „startengedély". Miért? . . . Mindez nem elég. Május 20- tól lóhalálában teljes üzemre kapcsol a fölkészülés. A színházi szabótár dolgozói reggeltől késő estig kb. másfél hónap alatt megvarrnak 199 jelmezt, balettruhát, köztük Gombár Judit reneszánsz kosztümjeit. Nem kevés forintokért, igaz. Műszak, statisztéria, helyszíni próbák reggeltől estig. A MÉV építő brigádjai társadalmi munkában felépítik az Otelló díszleteit, a tettyei és a Barbakánbeli nézőteret, színpadot. (Ha ezért is fizetni kell, teljes a csőd.) Ilyen és hasonló kapkodó, ideges, feszült légkörben végül is azért szerencsésen befejeződnek az előadások. Egyelőre senki nem kapott infarktust... Föllélegezve ennek utána körkérdéssel fordultam a P. Ny. Sz. három vezetőjéhez. Három kérdésre vártam választ. Az első: Miben látja a látogatottság visszaesésének okait? Bagossy László, a P. Ny. Sz. igazgatója: — Több oka van .. . Mindenekelőtt o spontán idegenforgalom csökkenése itt is érezhető. Ez kb. 15—20 százalékos visszaesés a tavalyihoz képest. Azután központi takarékossági intézkedések miatt az előadások propagandája nem volt megfelelő, Ilyen célokra más nyári színházak kb. a mienk 10-15- szörösét költhetik el, s ez meg is látszik a látogatottságukon . . . Eck Imre Kossuth-díjas érdemes művész a Pécsi Nyári Színház művészeti vezetője: — Nekem három éve az a problémám, hogy nem jön a közönség . . . Tehát a kérdés így rossz. Általában nem jön megfelelően a pécsi értelmiségi közönség. Érdemes lenne elgondolkodni azon, mennyire keveset tesz egy pécsi értelmiségi azért, hogy jelen legyen egy új produkció születésénél. És ez egyáltalán nem műfaji kérdés. Népszerű, vonzó. nyitott műveket adunk évek óta . , , És hát az időjárás. Bizony megnézi a pécsi polgár délután - el- induljon-e este. Felvállalja-e az előadást... Egy biztos: az értelmiség sokoldalú passzivitásának okait meg kellene vizsgálni. Végtére is ez egy 170 000 lakosú város . . . Tóth Sándor Liszt-díjas művész, a Pécsi Balett igazgatója: — Szerintem az idei nyári színház titok maradt bizonyos értelemben. A Pécset körülölelő üdülőövezetben sehol nem tudtak róla. Sehol egy plakát, egy tábla ... És hát az is köztudott, hogy évek óta „behúzott kézifékkel" indulunk — későn ... Ha én pl. egy külföldi koreográfust akarok fölkérni, azt októberben kellene. Májusban már mit tehetek? . . . — Biztosítottnak látja-e a P. Ny. Sz. jövőjét? B. L.: — Nem. Illetve csak abban az esetben igen, ha október közepéig önálló intézmény- nyé válhat. Másképp teljesen reménytelen. Még egy évet a mostanihoz hasonlóan „kihúzni" — képtelenség. Igaz. a jövő évi programot (Bartók-cen- tenárium) már közre adtuk ez igen kínos lenne . . . Eddig csak magunkat járattuk le, a Bartók- év már a várost is érinti. . . E. I.: — Optimista vagyok. Az alapcélkitűzésünkön nem változtattunk, a nyári színház kis ünnepi eseménysorozat legyen az össz-művészeti ágak összefonódásával, találkozásával. T. S.: — A kiszélesítésben látom a jövőjét. Külföldi vendégekkel, szólistákkal neves művészek vendégjátékaival. De persze csak akkor, ha ennek a szervezését már szeptemberben meg lehet kezdeni. Hogy megszerezhessük azt, aki nekünk fontos. Mindez attól függ: állandó. önálló intézmény lesz-e a nyári színház vagy folytatni akarják azt, ami eddig volt... A válaszokból, úgy gondolom, egyértelműen kiderül: az idei év fordulópont kell legyen. Vagyis el kell dőljön, sikerül-e tovább vinni ezt a nagyszerű kezdeményezést, - amely előbb- utóbb nemzetközi hírű-rangú lehetne - vagy megfullad, különböző bürokratikus formássá - gok, vagy „ellengőzők" miatt. Szeretnék optimista lenni a közeledő Bartók-év jegyében de nem megy. Ha arra gondolok milyen lesz o Pécsi Nyári Színház jövője, úgy érzem, elfáradtam, csak úgy mint az, aki megtisztel és elolvassa ezt a hosz- szúra nyúlt cikket. Emberek szemlélete ugyanis egy bizonyos korhatáron túl nemigen változik. Ha visszagondolok ennek a táncművészeti esemény- sorozatnak a születésére, s az azóta eltelt évekre, akkor már nincsenek illúzióim. Pedig megvolt ott minden. Ügyszeretet és lelkes fölkarolása az ügynek, a művészek és a szervezők; jóakarat — és muszáj-buzgóság egyaránt a város állami irányítása részéről. Ott (a városatyák körében) egyedül egy hiányzott: a szív, a pécsi „tüke” szív ... Pedig most valami ilyesmire lenne szükség. Wallinger Endre
