Dunántúli Napló, 1980. augusztus (37. évfolyam, 210-239. szám)
1980-08-17 / 226. szám
1980. AUGUSZTUS 17. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. Anica néni megállt a rozoga kapu előtt, a deszka széles hasadékán belesett az elárvult udvarra, amelyet felvert a gyom. A márciusi napfény csintalankodva táncolt a sá- padtzöld, nyújtózkodó fűszálakon. Az udvar végében az ól üresen ásított, a falakról a mindent megemésztő idő le- málasztottg a ' vakolatot, a szalmás vályog felfedte meztelenségét, mint egy bolond vénember. Harminc esztendeje nem lépte át Julis testvére házának küszöbét, a ház miatt, az apai ház miatt, amit elperelt tőle,. Amikor Sándor, a Julis ura meghalt, a tisztesség kedvéért a temetésre elment, de kint ácsorgott a szomszédokkal, és onnan kísérte el a temetőbe sógorát. De a halotti torra nem ment el, pedig a Julis lánya, a kisebbik, aki Debrecenben lakik, kedvesen odament hozzá, és kérte, hívta, hogy menjen. Anica néni nem ment. Várta, hogy Julis szóljon, hogy Julis hívja. Pedig akkor már csak hárman éltek Vedresen a nagy családból: ő, az ura, meg a Julis. A rozsdás sarokvas fülhaso- gatóan csikorgott, amikor benyitotta az ajtót. Átment az udvaron, a virágágyakat őrző léckerítés verécéje vendégváró- an tárva volt, egyik sarokvasa esztendőkkel ezelőtt letörött, és azóta odaroggyant a kapufélfához. A tégladarabokból kirakott utacskán lépkedett a tornácig, bement a pitvarba, aztán a konyha-szoba ajtaján bekopogott. Nem kapott, nem is várt választ, lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. A szobában, az asztal melletti kanapén Julis testvére bóbiskolt. Amikor meglátta Anica testvérét, aki eddig elkerülte, akit eddig elkerült, megmozdult, a kanapé karfájába kapaszkodva feltápászkodott. — Jó napot, Julis testvérem. — Jó napot, Anica — rebbent a szó váratlanul a csodálkozástól meredten bámuló öregasszony ajkáról. Aztán tett néhány lépést, köténye csücskével megcsapkodta a széket. — ölj le. Mindketten leültek. Sokáig szótlanul nézték egymás ráncokká aszalódó arcát, a kendő alól kileselkedő ősz hajtincseket. Megöregedtél, Julis testvérem, gondolta Anica néni. Julis meg sóhajtva némítot- ta el a feltörő szavakat: megvénültél, Anica. — Hoztam egy kis pogácsát. Reggel sütöttem, az uram szereti, azért. Kóstold már megtette az asztalra a tányért Anica néni. — Minek fáradtál? Julis néni azért kivett egyet és tördelgette. — Hogy vagy? — kérdezte Anica néni. — Meglennék, csak a lábam fáj. Időváltozás lesz. Akkor szokott fájni. Hát Antal, hogy van? — Fekszik, kél. Nem sok van már hátra neki. De isten akaratába meg kell nyugodni. Mindnyájan elmegyünk. — El. Ki előbb, ki utóbb. — A család? Julis néni lesöpörte a kötényére potyogott morzsaszemeket. — Megvannak. írnak, de sokszor alig tudom elolvasni, hogy mit írnak, romlik a szemem, írni meg a postás fiú ír a nevemben. — Nem jönnek haza? — Nem jöhetnek. Ott a család, vele a gond. Talán a nyáron. Tavaly is nyáron voltak itthon. Mind hazajött. Egy-két napra. Akkor jó volt. Az unokák ... — Így vagyunk mi is. Most karácsonykor Feri meg Sárika hazaszaladt, hogy beteg lett az apjuk, azóta meg mind csak ígérgeti. Magunkra maradtunk. — Magunkra. Hallgattak egy cseppnyit, aztán Anica néni megtöröl- gette a szemét, egészen a szék szélére húzódott, és mint mikor egy zsilipet megnyitnak, beszélni kezdett:- Magunkra bizony. Ezt mondta Antal is, aki tiszteltet. Tegnap este nem bírt elaludni, beszélgettünk. Azt mondja, ő már nem él sokáig. Ketten maradunk. A gyerekek szanaszét. Ha valamelyikünk megbetegszik, nem lesz, aki értesítse őket. De még ha meg is kapják az üzenetet, nem jöhetnek, nem ülhetnek az ágyunk szélén, mert dolgoznak, mert ott a családjuk. Egy napra, kettőre talán leszaladnak, aztán mennek vissza. Mi meg itt maradunk, egyedül. Te itt, én a falu túlsó felén. Ki főz majd egy meleg levest, ki hívja az orvost? Ki hoz egy falat kenyeret, húst. sót, paprikát? Ki ad enni annak a pár tyúknak, hogy éhen ne dögöljenek, hogy legyen azért friss tojás? Bizony, Julis testvérem, így vagyunk. Te se gondoltál arra, hogy így fordul a sorsunk, én se. A házat is azért kapartam meg tőled, hogy nekik legyen. Arra gondoltam, hogy amelyiké lesz, az gondoz majd vénségemre. És mi lett? Egyiknek se kell. Egyik se akar visszaköltözni! Mégertem én, hogy ott a városban jobb a boldogulásuk. Bele kell nyugodni. Mit tehetünk. Ezért mondta Antal, hogy^ ő is nyu- godtabban halna meg, ha hozzánk költöznél, az apai házba, hogy ketten legyünk, és amék leesik a lábáról, azt segítse a másik. Hát ezért jöttem. Julis testvérem. Koffán Károly rajza A csend roppant súlyával rájuk telepedett. Anica néni szemét törölgette. Julis testvére pedig jobb keze hüvelyk és mutató ujját szája két szögletéhez vitte, aztán vértelen ajkát simítva összecsukta. Lehajtotta fejét,- hogy a testvére ne nézhessen nedvesen csillogó szemébe. Peregni kezdtek előtte a rémképek, reggel nem bír felkelni az ágyból, egész nap korgó gyomorral fekszik tehetetlenül, senki se nyitja rá az ajtót. — Bűnömet bocsássa meg az ég. Felejtsük el, ami volt, legyünk olyan jó testvérek a halál pitvarában, mint voltunk pendelyes korunkban — mondta Anica néni, és Julis testvére karjára tette kezét. — Nincs már az én szívemben harag régen. Miért is lenne. De ..., de mi lesz ezzel a házzal? Jöhetnek a gyerekek is. — Itt marad. Bezárjuk. Majd el-eljövünk. A gyerekeknek meg megírhatod, hogy a nagyapjuk házában keressenek. A tied lesz a nagyszoba, mi úgy maradnánk a kicsiben, ahogy most vagyunk. Akkor megvihe- tem a hírt Antalnak? — Meg, testvérem, meg — mondta halkan Julis néni. — Jól mondtad: a halál pitvarában jó testvéreknek kell lenni. Sokáig beszélgettek még a gyerekekről, az unokákról. Apró fényképek is előkerültek, amelyeken azonban az arcok körvonalai elmosódtak a szemük előtt. Aztán Anica néni elköszönt testvérétől, kocogott haza a beteg urához, hogy megvigye neki a jó hírt: Megbékéltek, Julis testvére hazaköltözik hozzájuk az apai házba. — Na, szerencsésen megbékéltünk — mondta, amikor belépett a szobába. A beteg ágya felől azonban nem hallott hangot. — Antal, hallod? — kérdezte. — Antal, hallod, megbékéltünk ... Antal feje ide-oda billent. A ráncok kisimultak arcán, és mosolygott, mintha még megértette volna, hogy a testvérek megbékéltek. Pálinkás György Tangó Várakozunk és elébünk jön a múlt Hisszük hogy erről már régen tudunk és Egészen kezünkig talál igy visszafelé Botladozva habbal és zománccal fordított A jövő mit ennek vagy annak hívunk Apad vagy árad egyre megy káprázik a kezünk S csalatkozik szivünk a homályban Talán mások és magunk önsajnálatára És nyújtjuk ezért lépteink e rossz kanyarban Bárha váltást remélve is botladozva szűkül A kör s e szép sprint mit reméltünk annak Váltófutás marad bot nélkül vagy azzal Mellorlsz Béla Lehet Már ismét a sóvárgott szigetre gondolunk s talán készülje is a kontinens végleges elhagyására bár a sűrű ködszitálásban nemigen juthatunk messzire mégsem mondhatunk le vállalkozásunkról a kalandok ismeretlen ízéről Ám lehet mindez csupán az idegek álomszerű játéka amint fölsejlik a sosem volt őszi kert a romlás mély színeiben tékozlásaink árulkodó emlékeivel s mezítlábas fiúk a sárgult fényképről rendezve sebtében Kétes hitelű számláinkat merülhetünk immár á la recherche du temps perdu 0 madarak kegyetlenek... László Lajos: Rétisasok A rétisas a kórház intenzív osztályának vaságyán fekszik — arcát, nyakát,- mellkasát az égés-okozta sebek hegei borítják. Szemeit ragtapasz takarja. Az ágy szélén egy pszichiáter ül, akit a múlt érdekei. Az egész távoli'és az egészen közeli múlt, mely közvetlen előidézője ennek az állapotnak. A múlt, amely beleszólt a jövőbe. A rétisas huszonnyolc éves. A kórlap adataiból: Horkai Péter. Nős. Gépszerelő. .. . idegkimerültség okozta autóbaleset alkalmával szenvedett égési sérülésekkel került osztályunkra, súlyos sokkos állapotban ... Tekintettel arra, hogy a hegesedés miatt mindkét szemen látásromlás következett be, szemátültetésre javasoljuk ... A pszichiáter nem titkolja: érdeklődése túlmutat kötelességeinek határain. Érdekli ez a fiú; izgatja huszonnyolc eseménytelen, s mégis kegyetlenül zsúfolt éve, s bár minden kérdése a múlthoz kötődik, a múlt titkait bogozgatja, a lelke mélyén azt reméli: hozzásegítheti a fiút ahhoz, hogy egyszer valóban repülni tudjon ... A rétisas, mint annyi más ember számára, Horkai Péter számára is jelkép: az erő, a céltudatosság, a szabadság szimbóluma. Igy hát nem csoda, ha úgy érezte: hasonlítanak egymásra. Ha akar, felszáll. Elhagyhatja mindazt, ami a múlthoz köti; hívja-várja egy új világ. Horkai Péter gépszerelő, a szép Michelisz Eszter férje, a boldogházai mezőgazdasági kombinát dolgozója rábólint a felkínált lehetőségre: jelentkezik az egyetemi előkészítőre. László Lajos új regénye ettől a fejbólintástól a kórházi ágyig kíséri nyomon Horkai Péter drámai útját. Boldogházán vagyunk, valahol a Dunántúlon. Bikáinak, Villánynak, Bolynak' is nevezhetnénk történetünk színhelyét. A szociológusok azt mondják: az urbanizációs robbanás korát éljük. A technológusok: íme, a technikai forradalom.. . A család-szociológus a házasság átalakulásáról beszél . .. Egy falu, melyben évszázadokon át gyakorlatilag változatlan volt minden. Egy falu, mely görcsösen ragaszkodik a megszokotthoz. Egy falu, mely ugyanakkor már szinte semmiben sem hasonlít egykori önmagához. Egy falu, amely erőt ad, s mégis visszahúz. Ez tehát a színtér. Ismerős. Mint ahogy ismerőseink a szereplők is. Horkai Péterről már volt szó. A rétisas. Erős, nyugtalan - nemcsak többeb de mást is akaró. A feleség: Michelisz Eszter. Szép, józan — s nem kevésbé erős. Csak éppen a legkevésbé sem romantikus. A változó világ számára mindenekelőtt azt jelenti: szerezni, még többet szerezni ... Horkai szerelmes. Eszter? Nos, lehet. Horkai társat akar — Eszter tulajdont. Ez László Lajos regényének alapkonfliktusa. És a sztori ugyanilyen egyszerű. Horkai Péter tovább akar tanulni, Eszter nem akarja ezt. Nem akarja, mert céljai enélkül is elérhetők, s talán félti is férjét, azaz: önmagát; hisz, aki magasra száll, azt könnyű elveszíteni. Tehát Boldogházán vagyunk, valahol Magyarországon, s a kérdés: mi ad munkánknak, szerelmünknek, erőfeszítéseinknek értelmet? — László Lajos az író, szorosan együttműködik László Lajossal, az újságíróval. A helyszínekben, a szereplőkben, a mű által felvetett kérdésekben lép-' ten-nyomon az újságíró László Lajos által megismert helyszínekre, szereplőkre, kérdésekre ismerünk. A László Lajos-i világ a vad szenvedélyek világa. Az érzelmek viharként tombolnak, s az arcokon ott vibrál a tragédia árnyéka. Ezt a szenvedélyektől terhes világot a történelmi és 'az osztálysérelmek és élmények mellett nemzetiségi sérelmek, illetve érzelmek is motiválják: szinte minden László-könyvben magyarok, svábok_ délszlávok sorsa fonódik össze. Igy van ez a Rétisasok-ban is. A szép Michelisz Eszter sváb, a Horkai-gyerek sorsát a maga történetével nagymértékben befolyásoló Sztipán — horvát. A közép-európai, s benne a magyar, valóság sajátos vonása, s egyben értéke ez a sokszínűség — László Lajos világa tehát ebben a tekintetben is teljességre törekvő világ. Az író típusokkal dolgozik. De ha a tipizálás igénye nemzetiségi vonatkozásban is érvényre jut, szinte egészen bizonyos, hogy a végeredményben jelen lesz a sematizmus. A sváb szorgalmas, az önsanyargatásig törekvő, s ezzel együtt persze anyagias is. És persze „svábosan” beszél . . . „A tied tyerek, neked kell vigyázni . ..” És a szerb, a horvát magától értetődően indulatos, sőt vad . . . Ezek a sémák, sajnos, kísértenek László Lajos könyvében is, más sémákkal keveredve, s mind az írót, mind az olvasót a megélt, a megismert és az elképzelt világ közötti különbségekre figyelmeztetik. László Lajos újságírói tapasztaltainak jelentőségéről sok szó esett már. Ezek a tapasztalatok jelentik az írói világkép alapmotívumait, éppen ezért László Lajos mindenkor aktuális és izgalmas is. De a dokumentum sokszor átcsap fikcióba: az író „kipótolja" o hiányzó élmény-elemeket. A helyszínek, a szereplők, a problémák valódisága mellett sokszor tűnik „csináltnak" például a szereplők által beszélt nyelv; a László-i írói világ ikon-alakjai bizony gyakran szenveleg- nek kispolgár módjára. A Rétisasok László Lajos kilencedik könyve. Az író tiszteletreméltó következetességgel és szorgalommal halad a maga kijelölte úton. A fentebb már dicsért aktualitás mellett e könyv is mindenekelőtt magas érzelmi hőfoka miatt érdemel különös figyelmet. Racionalizált korunkban rádöbbent: az emberi sorsok alakulását nemcsak a társadalmi törvények és anyagi körülmények determinálják ... A könyv kiadója — a Táncsics Kiadó — a Horkai házaspár sorsát az ókori sorstragédiák szereplőinek sorsához hasonlítja — s nem alaptalanul. A változó világ okozta objektív „átrétegződési” folyamatok mellett „átrétegeződ- nek" az emberi kapcsolatok is. László Lajos e folyamatoknak is krónikása. Akár ars poeticája is lehetne: Indulatok helyett igaz érzelmeket. Békés Sándor Bába Mihály■ Megbékélés
