Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)

1980-06-08 / 156. szám

1980. JÚNIUS 8. GAZDASAGPOLITIKA DN HÉTVÉGE 3. n sikerélmény a legnagyobb hajtóerő Gyerekek a tanműhelyben 8 tonna műszaki porcelánt éget ki naponta a Zsolnay Porcelángyár RiedHammer-féle alagút- kemencéje Fotó: Proksza László Hogyan lehet talpon maradni... (I.) Célravezető elképzelések, hasznot- hajtó tettek a Zsolnay gyárban — Nekem van egy néger ba­rátom is — mondja Böröcz La­ci, a fekete szemű, zömök kis srác, mintha erre lenne a leg­büszkébb, miközben az elmúlt évről, a munkájáról faggatom a Pécsi 500-as Szakmunkásképző Intézet tanműhelyében. Elsős géplakatos-gépszerelő tanuló. Műhelyvezető szaktanára sze­rint ritkaságszámba megy aka­ratereje, kitartása. — A fehérhegyi iskolában ta­nultam angolul, amikor felvet­tek ide, az ötszázasba, arra gondoltam: nem hagyom ab­ba, mert akkor úgy elfelejtem, mintha sohasem tanultam vol­na. Beiratkoztam a TIT haladó nyelvtanfolyamára. Nagyon sze­rettem volna beszélgetni az órákon kívül is, ezért egyszer az utcán megszólítottam an­golul az egyik néger orvostan­hallgatót. Azóta nagy barátság született köztünk, hét végén sokszor eljön hozzánk, azt mondta, majd egyszer elvisz Afrikába, a hazájába. — A, én egyáltalán nem akartam lakatos lenni - foly­tatja. Azt hiszem, nem is tud­tam, mit is akarok, mert a to­vábbtanulási papírra először azt írtam, hogy autószerelő, másodszor meg bútorasztalos. Egyik helyre sem vettek fel. Akkor az édesanyám bejött ide az iskolába: kérdezte, milyen szakma tanulására van még esélyem. Többfélét ajánlottak, de többségükről nem is sejtet­tem, hogy mit is kellene dol­goznom. A géplakatosságot azért választottam, mert édes­apám, aki most ugyan bányász István-aknán, de eredeti fog­lalkozása ez, és otthon segítet­tem már neki apróbb munkák­ban. Most már jó, hogy itt vagyok. Azt mondják, mostaná­ban egyre inkább olyan szak­emberek kellenek, akik idegen nyelveket is tanulnak, akiket kiküldhetnek külföldre is, a magyar gépeket javítani. Csonka József esztergályos tanuló is más szakmát akart tanulni. A Zipernovszky szak- középiskolába szeretett volna menni: — Sajnos a négyes tanulmá­nyi eredményem ellenére sem javasoltak az iskolában. Először nagyon csalódottnak éreztem magam, most úgy gondolom, jobb, hogy így történt. Szere­tem a szakmunkásképző intéze­tet, főképpen ezt a tanműhelyt. Bár mindig a történelem volt a kedvenc tantárgyam, most úgy megszerettem ezt a szakmát, hogy forgácsoló szakkörbe is járok, ahol kötetlenül, fantázi­ánkat szabadon engedve dol­gozhatunk. Az 500-as Szakmunkásképző Intézet tanműhelye a Tüzér ut­cából nyíló Ifjúmunkás utcában van. Az 1973-ban épült korsze­rű létesítményben kabinetsze- rűen oktatják a különböző fém- megmunkáló szakmákat. A ti­zenhárom kabinetben a csopor­Csonka József tok önállóan, egymás zavarása nélkül dolgozhatnak. A tanmű­hely kétszáz férőhelyes, mivel két műszakban folyik a foglal­koztatás, így jelenleg is több mint négyszázan tanulnak itt Húsz oktató foglalkozik a tanu­lókkal. A tanműhelyek szerveze­ti felépítése megegyezik az üzemekével, gyórtáselőkészítő- től kezdve a meósokig vala­mennyi beosztás megtalálható. A tanműhely folyosóján egyik sarokban szenesvödrök sora­koznak: — Ezek a gyerekek az egysze­rű kalapácstól, a szenesvödrök- től kezdve a bonyolult gépal­katrészekig mindent megcsinál­nak - mondja Kecskés József igazgatóhelyettes, a tanmű­hely vezetője. — Az előírt tantervek alap­ján úgy próbáljuk összeválogat­ni a feladatokat, hogy azok hasznot hajtsanak. Szerződést kötöttünk több vállalattal (TI­TÁN, Mecseki Ércbányászati Vállalat, Pécsi Vasipari Szö­vetkezet. . .), azt szeretnénk, hogy megrendelőink számára, bármit is kérnek, megcsináljuk, még ha csak egy-két darabról van is szó. Ezek a 14—15 éves gyerekek évente két—két és fél millió forint értékű terméket ál­lítanak elő, pedig itt csak első­évesek dolgoznak. Olyanok, akiknek az első hónapokban még azt kell tanítani, hogyan fogjon meg egy szerszámot, és egyáltalán, mi is az a szerszám, amit kézbevesz. — Hogyan érjük ezt el? Kö­vetkezetességgel - folytatja Kecskés József. — Az van a köz­tudatban, hogy ide csak a ne­héz, a gyenge előmenetelű gye­rekek jönnek. Lehetséges, hogy valóban nem a legjobb tanulók kerülnek hozzánk, az azonban biztos, hogy nagyon kevés siker­élményük volt eddig az általános iskolákban. Számunkra éppen az a feladat, hogy a kicsi, véz­na, a hirtelen megnőtt óriás­bébik, az agresszív és a félénk gyerekek számára egyaránt adottságaiknak megfelelő fel­adatot találjunk, már az első próbálkozásaikban sikerélmény­hez jussanak, még akkor is, ha mondjuk olyan munkadarabot készítenek, amelynek csak har­mada is jó. Különleges.sikerél­ménynek számít például nálunk a tanműhely munkaverseny-moz- galmában a sikeres szereplés. Minden hónapban értékeljük a legjobb teljesítményeket és a legjobb csoportokat vándor­zászlókkal ösztönözzük. Talán a kívülállónak ez nem mond sokat, ezeket a gyerekeket azonban éppen a sikerélmény miatt annyira ösztönzi, hogy a munkatempójukhoz szükséges anyagellátást és más szervezési munkákat nekünk nehéz meg­oldani. Persze szívesen csinál­juk, alig hiszem, hogy a szak­munkásképzésben ez ne lenne kellemes gond .. . Sarok Zsuzsa Böröcz László Meglehetős bátorságra vall: a FIM Pécsi Zsolnay Porcelán- gyárában 1980-ban csaknem annyi nyereséget terveztek, mint amennyit 1979-ben elértek. Az elmúlt esztendőben 350 millió fo­rint termelési értéket állítottak elő, amely 19,5 milliós nyeresé­get hozott. Az idén is várható­an azonos értékű termelés vár­ható, a nyereségtervük pedig 18,5 millió forint. A Zsolnayban ezek szerint 1980. nem lesz olyan „mumus év”, mint erről a gazdasági vezetők többsége be­szél? Őket kevésbé szorítják az új gazdasági szabályzók? De igen, mint Pálinkás László gaz­dasági igazgatóhelyettes és Loósz Lajos, a kereskedelmi osz­tály vezetője elmondják, kiszá­mították, hogy ha idén is min­dent csak úgy csinálnának, mint 1979-ben, éppen felére csök­kenne a nyereség. Épp ezért alapos elemzés alá vették va­lamennyi gazdasági tevékeny­ségüket, és kiderült, hogy ma­gasra lehet tenni a mércét, csu­pán az ugrás technikáján kell változtatni. Az ugyanis nem elég, ha kicsit jobban dolgoz­nak, kicsit nagyobb erőfeszíté­seket tesznek . . . Sok mindent most nem jobban, hanem egé­szen másként kell csinálni. Nagyító alatt az önköltség Elsősorban az önköltség ele­meit kezdték vizsgálni, hiszen termelésüket nincs mód növel­ni. Ha az árbevétel nem nő, csak a költségek csökkentésé­vel juthatnak többletnyereség­hez, termelés költségeinek nagy hányadát, negyedét a munka­bér alkotja, kézenfekvő volt hát, hogy itt lehet elsősorban ered­ményes forintvadászatot ren­dezni. Természetesen felülvizs­gálták és továbbra is figye­lemmel kísérik a létszám össze­tételét, a foglalkoztatottak léter­heltségét. Ahol ez eddig nem volt megfelelő, igyekeztek vál­toztatni. Senkinek sem mondtak fel, gyáron belüli átcsoporto­sításokat hajtottak végre, a ki­lépett, vagy nyugdíjba ment dolgozók helyett nem vettek fel újat olyan munkahelyekre, ahol az nem volt indokolt, fgy az év első hónapjában 80 fővel csök­kent a létszám. Ugyanakkor az egyes dolgozókkal szemben is nagymértékben növelték a kö­vetelményeket, az első negyed­évben 600 munkanormát vizs­gáltak felül, átlagosan 10 szá­zalékkal szigorúbban állapítot­ták az újakat, persze a műsza­ki feltételek biztosításával. Ér­dekes, hogy volt olyan munka­hely is, ahol lazítani kellett a teljesítmény-követelményeken. Ehhez a kényes művelethez fel­használták az üzemi demokrá­cia valamennyi fórumait, igye­keztek megértetni az intézkedé­sek szükségességét. Január 1-én 2 százalékos béremelést adtak, de nem zárták ki, hogy a má­sodik félévben ismét lehetősé­get találjanak erre. A nagyobb teljesítmény-követelményekhez természetesen megfelelő ösz­tönzési rendszer is kellett. Nö­velték a mozgóbér arányát, az évi 80 milliós bérköltség 10 szá­zaléka most már ilyen formában került kifizetésre a legjobban dolgozók között. Mindenütt nagyon fontos, a finomkerámia-iparban különö­sen az a selejt csökkentése, az elsőosztályú áruk mennyiségé­nek növelése. Ez szinte megha­tározó gazdasági tényező. Az anyagi ösztönzés is főként erre irányul. Nos, az első negyedév­ben egyötöddel kevesebb volt a selejt, mint az elmúlt év azo­nos időszakában, nőtt az első- osztályú termékek aránya: 1,3 millió forint többletnyereséget hozott ez. Ezenkívül is számtalan lehe­tőség kínálkozik a költségek csökkentésére: az égetési se­gédeszközök nagy hányada pél­dául importból származik. Igye­keznek most olcsó, de a célnak megfelelő hazai termékeket ta­lálni, ezeket a mostaninál sok­kal többször felhasználni. Nőm kell hangsúlyozni mennyire fon­tos a porcelánok gondos cso­magolása, Persze az sem szo­rul magyarázatra, hogy ezek mennyire drágák. Olcsóbb, de a mostaninál jobb megoldások­ra törekszenek. Energia, termékek, árak Aligha lehet kétséges, hogy az energiagazdálkodás, mint mindenütt, a Zsolnayban is mennyire befolyásolja a gyár eredményeit, ötvenmillió forint­nyi értékű energiát használnak fel. Az idén több olyan termé­ket gyártanak, amelyek csak sokkal több energiával állítha­tók elő, mint a korábbi, piacu­kat vesztett gyártmányok. Elkép­zelhető tehát, hogy a külön szervezet létrehozása sem te­kinthető feleslegesnek, amely az ésszerű energiagazdálkodással foglalkozik. Új termékekről, a termékszer­kezet átalakítását sejttettem az imént, azt hiszem egyik leg­döntőbb összetevője éppen ez lehet a Zsolnay gyárban szü­letett bátor elképzeléseknek. Várható volt, hogy 1980-ban csökkennek a beruházások, a műszaki porcelánok értékesíté­se is nehezebb lesz. A piaci igények felmérése közben rá­döbbentek, hogy díszműből, edényből és még építési kerá­miából is a piac kielégíthetet­len most, ezekből a termékek­ből növelni lehet a termelést. Az alagútkemencében, ahol ré­gebben szigetelőket gyártottak, most edényeket égetnek, az égetőkocsikat, más szállítójár­műveket és eszközöket ennek megfelelően alakítottak át, má­sodik műszakot szerveztek .. . Ez lenne minden? Dehogy. Csak valamennyi gazdasági fo­lyamat összehangolt és egymást gerjesztő hatása biztosíthat ma eredményt. Ilyen eredményt. Az ármunka döntő szerepé­ről pedig aligha vitatkozha­tunk. A Zsolnay gyár ter­mékeinek árkalkulációja Pé­csett készül, de persze a vég­ső kialakításukban a FIM dön­tő szerepet játszik. Gyártmá­nyaik 90 százalékának ára, a világpiaci árak színvonalán van, hiszen termékeinek 13—15 százalékát közvetlenül expor­tálják, nagy mennyiségben pe­dig alkatrészként kerülnek ex­portra. Nos hát ennek ellenére is gazdálkodásukban jelentős szerepet játszik az ármunka. Nemrégiben például engedtek, kompromisszumot kötöttek egyik termékük árában, mert a ter­mék nagy sorozatban készült, hosszú távra várható megren­delés, gyártókapacitásukat op­timális szinten akarták működ­tetni. Ugyanakkor más termé­kekből az exportpiacokon 8— 10 százalékos áremelést is el tudtak érni a minőségnek kö­szönhetően. Az ármunkát azon­ban korántsem szűkítik saját termékeikre, ugyanilyen erőfe­szítéseket tesznek, hogy az ál­taluk vásárolt anyagokat is a lehető legkedvezőbb áron vá­sárolják meg. Új piacok, felfutó export Végezetül külön említést ér­demel a gyáriak kockázatválla­lása, hiszen még az 1980-as szabályozókat sem ismerték, azok hatásáról különösen nem lehet fogalmuk, amikor új pi­acokat kerestek, termelésüket ezek igényeinek mgfelelően kezdték szervezni. Az idén már 1 millió dollár és 1 millió rubel értékben exportálnak, amely nagy előrelépést jelent figye- lembevéve, hogy korábban a Zsolnay gyár a hazai piacok el­látására volt beállítva. Lombosi Jenő w Óvatos vállalatok Elégedettség? Tespedtség? Óvatos kivárás? Félelem a koc­kázatoktól? Bizonyára minden­féle ok közrejátszik. A bank­emberek mindenesetre riadóz- tatnak: ijesztően megcsappant az érdeklődés a fejlesztési hite­lek iránt. A vállalatok és a szö­vetkezetek nem tülekednek so­kat ígérő fejlesztési elképzelé­sekkel pénzért a bankban. A vállalkozói kedv igencsak alábbhagyott, az év első öt hónapjában az előző évek ha­sonló időszakához képest jóval kevesebb hitelre nyújtottak be kérelmet. Baranyában is mind­össze néhány mezőgazdasági üzem bátorkodta lenyomni a kilincset a bank ajtaján. Kétségkivül, a vállalatoknak és a szövetkezeteknek az elmúlt hónapokban éppen elég bajuk volt, mintsem hogy fejlesztések­ről álmodozzanak. Meglehető­sen ideges hangulat uralkodott. Igencsak változtak a közgazda- sági szabályzók és a termelői árak, az ipar egy része áttért az úgynevezett kompetetív ár­képzésre, a világpiac hűvös le­vegője betört a szélesebbre tárt gyárkapukon. Mindenekelőtt meg kellett tanulni számolni az új szabályzókkal és árakkal, s eközben pedig felmérni az erő­teljes változások hatásait. A kényszerű szembesítés nem kis idegességet váltott ki. Az új szabályzók és árak tükrében a vállalatok között a teljesítmé­nyeket és a jövedelmezőséget illetően gyors átrendeződés ment végbe. Az új értékrend­nek és megítélésnek megfele­lően egyesek a rangsorban az élre ugrottak, mások jócskán hátrább sorolódtak. Vállalatok sokaságáról derült ki, hogy a megváltozott követelményekhez képest tulajdonképpen veszte­ségesek, s ha továbbra is így dolgoznak, még szintentartásra sem futja pénzükből, vagyis, hogy a lenni vagy nem lenni nyomasztó kérdése fenyeget. Ilyen megrázkódtatások köze­pette a fejlesztéseket illetően a vállalatok érthetően óvatosak és tartózkodóak lettek, annál is inkább, mivel nyílt titok, fog még havazni a nyáron, a ter­melői árváltozásoknak még nincs vége. Más kérdés, hová vezet a nagy óvatosság? Régen rossz annak a gazdaságnak, amelyik­ben nem buzog a vállalkozói kedv. Ugyan hitel ma sem áll korlátlanul rendelkezésre, sőt az elkövetkezendőkben inkább szűkülnek, mintsem bővülnének a hitellehetőségek. Ám a jó el­képzeléseknek, a gyorsan meg­térülő beruházásoknak most is zöld útjuk van. A bank tovább­ra is támogatja a tőkés export szintentartását, még inkább az export fokozását célzó fejlesz­tési elképzeléseket. Újabban megkülönböztetett figyelemben részesülnek és hitelre szá­míthatnak az olyan beruházá­sok is, melyek révén tőkés im­port takarítható meg. Az ilyen, minden piacon jól eladható árukat létrehozó, gyorsan meg­térülő beruházásokba annál is inkább most kellene belevág­nunk, mivel külföldi hiteleink visszafizetése zömmel a követ­kező években esedékes. A túlzott óvatosság, a hosz- szas kivárás megbosszulhatja magát. Fejlesztési elképzelések kovácsolása, okos fejlesztések hiányában óhatatlanul lemara­dunk. Számolni kell azzal is, hogy a már kész, de egyelőre az íróasztal fiókjában lapuló, „jobb időkre" tartogatott fej­lesztési tervek is gyorsan el­avulnak. Ismét neki kell tehát buzdulni, mert - bármilyen köz­helyszerűen is hangzik, így igaz -, nem fejleszteni is óriási kockázat. Miklósvári Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom