Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)
1980-06-15 / 163. szám
DN HÉTVÉGE 8. MŰVÉSZET 1980. JÚNIUS 15. Simon Béla kiállítása a Pécsi Galériában Szinte alig hihető, hogy az örökifjú Simon Béla immár 70 éves! A Széchenyi téri galériában rendezett gyűjteményes tárlata azonban eloszlatja a kételyeket. A kiállítást ugyanis, tisztelegve az alkotó és életműve előtt, a jubileum jegyében rendezték. Köszöntjük mi is ez alkalommal Simon Bélát és még sok-sok, sikerekben gazdag, termékeny esztendőt kívánunk neki, a maga és a művészetbarátok őszinte örömére. Húsz éve él itt Pécsett és több mint három évtizede Baranyában. A háború után telepedett meg Alsószentmárton- ban, ahol éppen egy románul is beszélő tanítót kerestek. Évtizedes hontalanság és bolyongás után talált haza Baranyába, ahol is művészete kiteljesedett, festészete kivirágzott. A távoli végek, Erdély szülötte ő, székely ember, aki hamiskás mosolyával, barátságos, életigenlő derűjével az udvarhelyi góbék kedvességét is útrava- lóul hozta magával. Fogarason született, itt töltötte fiatal éveit: „Egyik szomszédunk szász volt, a másik román, szemben pedig egy zsidó család lakott. Megtanultam a három nyelvet, a magyart, a románt, a szászt. Mindenféle dalokat énekeltünk. Beleszerettem népi szokásaikba, azért imádom a sajátomat. Ezek az élmények voltak elindítói életemnek" — vallja önmagáról. A szülőföld mély nyomot hagyott benne. A színes emlékképek elevenen élnek benne, a felszínre tolulnak és keverednek a választott szőkébb pátriában szerzett élményekkel, annak színeivel, ízeivel, zamataival gazdagodva. Érettségi utón, már a román impérium idején, Kolozsvárra került a képzőművészeti főiskolára, Szervátiusz Jenővel és Gy. Szabó Bélával kötött barátságot. Egy pályázaton nyert első díj eredményeként Budapestre került főiskolára. Korai képein még érződik tanárának, Szőnyi Istvánnak a hatása. Hamar önállósult a hatásoktól, festészete csak közvetve rokonítható Kon- jovics Milán, Holló László, Frank Frigyes művészetével. Háború, katonáskodás, lakásuk az ostrom- idején elpusztult. így megtértek felesége szülőföldjére. Itt a festőtársak, a pécsi művészbarátok nem hagyták magára, benne pedig élt a bizonyítás vágya. A falusi csend, a nyugalom, a tájnak a varázsa, a falu cigány és sokác lakosságának színpompás viseleté, a népi szőttesek harsogóan erőteljes színvilága felgyújtotta képzeletét, inspirálta művészetét. Festészetére általában az a jellemző, hogy két-három alapszínnel építkezik, ezek fokozataival gazdálkodik. Alsószentmártoni képein a zöld, a sárga és a vörös szín dominál. Itt festett képein a természet színei, bár a valóságosnak megfelelőek, erősen áttételesek. Zöldjei a türkiz, vörösei a narancs felé közelítenek. A színek néha nyersek, harsogóak, olykor azonban a pasztell lágyságára emlékeztetnek, erősen tompítottak. A kép egységes tónusán belül a kevert színek átmeneteivel törekszik fokozott színgazdagságra. A színeket nem a palettán keveri ki, hanem a vászon felületén. A korszak egyik főműve a Füzes istállóval, melyen a fák, az épületek tompa zöldjének és vörösének színkavalkádját az előtér szinte már a gesztusfestészet automatizmusát idéző élénk mustársárgája fogja egybe. E korszak fontos műve még az Alsószentmártoni udvar, a Cigánylány és az Alsószentmártoni iskolaudvar (csak a vázlata látható a kiállításon). Művészi magára találásának felfelé ívelő szakaszán került Pécsre, ahol az akkor alakult Művészeti Gimnázium tanára lett. A dolgok szerencsésen rendeződtek Simon Béla életében, ez a döntés is határozottan elősegítette további fejlődését. Kitűnő alkotói légkör volt akkor Pécsre jellemző és ebben szerepet vállalt Simon Béla is senki mást nem követő, saját útját járó piktúrájával. A legerősebb hatások is elkerülték, következetesen munkálkodott a maga választotta, olykor már-már drámai kicsengésű, leginkább azonban békésen megoldott művészi programján. Képeinek kettős, hármas színhangzatai, bár az ellentétek feszültségét hordják, nem valódi konfliktusokat rejtenek magukban. Pécsett festett képei a korábbi zöld-sárga-vörösről zöld-vörösre, majd kék-vörösre váltott. Ismét visszacseng a szülőföld emléke, Székelyudvarhely, a Hargita, Kalotaszeg színélménye. A zöld-vörösre példa az István-akna és a Barátok. A Szölöhegy-Göntér az életmű egyik legérettebb gyöngyszeme, ahol a kék már csak a felhangot adja az érett vörösek erőteljesen felhangzó, telt akkordjához. A pécsi korszak második'felében egyértelműen uralkodóvá vált művészetében a kékvörös dinamikus kontrasztja: a Hárman (szigetvári magán- tulajdonban, hiányzik a kiállításról) és a Szülőlöldem virágai a legjelentősebb művek. A kiegészítő színek, a hideg-meleg színek ellentéte vibráló feszültséggel árasztja el képeit. A harmincas években még jelentős szerepet kapott piktúrájá- ban a fény-árnyék, később azonban ennek már nyoma sem lelhető fel, a színek egymás hatásában élnek. Az ellentétek sarkításával a téma is szinte már mellékessé vált számára, oz expresszív festőiség átsüt a dolgokon, a lényegi, belső ösz- szefüggések válnak erőteljesen hangsúlyozottá. Eredendő kiindulópontja azonban a körötte levő világ, a táj és a tevékeny ember. Képein sajátosan ösz- szegeződik élmény és benyomás. Nem egyszerűen csak közvetít, hanem áttételes formában tárja fel a valóságot. Tájképein nem törekszik fotografikus hűségre, mint ahogy emberóbrázolásai, színes cigány- és sokácfigurái sem tekinthetők néprajzi értelemben hitelesnek. A táj, az itt élő ember úgy van benne sűrítetten Simon Béla festményeiben, miként a népi szőttesek is a nép lelkivilágát fejezik ki, gondolkodásmódját tükrözik. Korai festményei nem elérhetők, nem is szerepelhettek a kiállításon. Helyettük a harmincas, negyvenes évek tanúi a rajzok és akvarellek, melyek művészi pályájának töretlen ívelését, összefüggő egészét bizonyítják. Romváry Ferenc Szülőföldem virágai — 1969 Búcsú(?)a nemzetközi gyermekévtől „Sashordozó szél lemeztelenítette a dombokat Lemeztelenítette a vágyadat egész a csontig." (Odysszeász Elitisz) Csak a gyerekeket ne láttam volna! De láttam. Láttam őket Kambodzsában, amikor életükben először ettek meleg ételt. Láttam a szemüket, ahogy a titok redőnyzárai felpattantak, s tekintetük kisugározta a félelmet, ami négy esztendő alatt beléjük ivódott, sejtjeik legkisebb zugába is behatolt. Nem Pol Pót hitlerinél is kegyetlenebb börtönei, nem is a tömegsírok csontmezői, nem a felgyújtott otthonok kiégett gerendái, hanem a gyerekszemek nem eresztenek. Fogva tartanak, visszahúznak a pálmafák földjére, vissza a Mekong mellé, vissza a bambuszkunyhókhoz, vissza Phonom Penhbe, vissza-vissza a Délkelet-Ázsiá- ba, vissza Kambodzsába, ahol szívem egy darabja maradt, ahol először láttam meztelenre vetkőzni a huszadik századot. A szemem mindaddig európai volt, az eszem európai volt, az érzelmeim európaiak voltak. Most már nem azok. Nem csupán azok. Most értem csak meg Európa igazi felelősségét a fejlett világ felelősségét oz úgynevezett harmadik világgal szemben. Hányszor leírtam már jómagam is ezt a kifejezést, hányszor használtam beszélgetés közben: harmadik világ. Most tudom csak valójában, hogy mennyire mások a mértékek, gondok ebben a világban. Nem kisebbek, nem egyszerűen kisebbek, vagy nagyobbak, nem súlyosabbak; hanem mások. Nincs kellő összehasonlítási alapunk. Más dimenziók, más beidegződések szerint élünk. Nekünk a huszadik század utolsó harmada a Holdra-szál- lóst, a képzőművészet forradalmát, a filmművészet megújulását, a társadalomtudományok kibontakozását, a közgazdasági szemlélet újrarendezését, az elméleti fizika hallatlan fejlődését, a biológia tudományának nagy ugrását jelentette. Mit jelenthetett annak a most tizenöt esztendős khmer fiúnak, aki most tanú! írni és olvasni? Aki négy esztendőn keresztül egyszer sem lakhatott jól. Mit jelenthetett annak a szépséges khmer nőnek, akinek a szeme előtt vágták el a férje nyakát. Mit jelenthetett és mit jelent azoknak a gyerekeknek, akinek végig kellett nézniük szüleik legyilkolását? Mit jelent azoknak, akik ma is ott állnak Kambodzsa földjén és le kell győzni magukat, el kell vetni és nem szabad megenni a kiosztott rizst? Milyen felnőttek válnak azokból a gyerekekből, akik eddig nem láttak mást az életből, csak a fegyverek minden érvet és értelmet elsöprő hatalmát, akik eddig csak azt látták, hogy az erőszak az egyetlen célravezető magatartásforma, akik együtt keltek és együtt feküdtek a félelemmel? Milyen lesz a világról alkotott képük? Milyen felnőttek válnak ezekből a gyerekekből? Mit jelent nekik a huszadik század? És melyik az igazi huszadik század? Amit ők élnek meg és ők látnak, vagy amit mi élünk és mi látunk mindennapjainkban. Munkába járunk, utazunk, pihenünk, nyaralunk, jól összeillesztett, precíz fogaskerekekként kapcsolódnak életünk különböző fázisai a munkahelyhez, a megszervezett tömegközlekedéshez, vagy a magánjárművekhez, az uszodákhoz, a sportpályákhoz, az üzletek pultjaihoz, a szórakozóhelyekhez, tíz otthon kényelméhez, a ruhák viseléséhez, az étkezés fel sem tűnő aktusaihoz. Hányszor eszünk naponta? Ki tudja? Ahányszor megéhezünk, ahányszor eszünkbe jut. Az ételt az élet természetes velejárójának tartjuk. A világ bruttó termelésének 90 százalékát az úgynevezett fejlett világ — az egész földgolyó népességének mintegy tíz százaléknyi — lakossága fogyasztja el. A fogyasztási javak tíz százaléka megmarad a harmadik világ — az össznépes- ség 90 százaléka — lakosainak számára. Néha bepillantunk ebbe a harmadik világba filmvásznon keresztül, vagy otthon, vacsora közben, a televízión keresztül. Egy mozdulattal átválthatunk másik csatornára, ha éppen nem vagyunk olyan hangulatban, hogy megnézzük a másik huszadik századot, amely itt él velünk egyszerre, de nem tudjuk idegsejtjeinkkel közvetlenül érzékelni, mert körbevesz bennünket a civilizáció steril burka. Amikor Phnom Penh repülőterén várakoztam az indulásra, igyekeztem még egyszer úgy körülnézni, hogy soha ne lehessen kimosni emlékezetemből az arcokat, a sorsokat, egy nép útkeresésének torokszorító élményét. És az arcok velem jöttek. Végigkísértek a feihők felett, a sugárhajtású repülőgépek utasfülkéiben, velem vannak itthon, rámnéznek álmaimban és nappalaimban. Visszaköszönnek az utcák fordulóin. A gyermekévnek nem lehet vége. Nem egyetlen esztendőt kellene a gyermekek évének szánni, hanem egy egész évtizedet, az elkövetkezendő századot, egész életünket. Felmértük-e annak a súlyát, hogy megosztott gyerekvilágból csak megosztott jövő születhet? Hogy a gyerekvilóg árnyai, kí- sértetei való életre kelhetnek? Nézegetem az aláírásokat a Phnom Penh-i árvaház naplójában. Fakeda úr Tokyóból, Eve Cárié az UNICEF-től, a nemzetközi gyermekalaptól, Lydie Tarantova újságíró Prágából, az USA kongresszusi küldöttségének tagjai. A bejegyzések tanúsítják, mind úgy mentek el innen, hogy segíteni akarnak, hogy segíteni fognak. Tanultam a kambodzsai néptől. A khmerektől, akiket gépies precízséggel, módszeresen irtottak. Akiket megkínoztak, akiket letaszítottak az élet szintje alatti mélységekbe, de nem tudták kiölni belőlük az emberséget, az egymás iránti érzelmeket. Akikből a megpróbáltatások a legnemesebb fényű értéket csiholták lángra. Őrizgetem, féltem ezt a lángot. Szeretném tovább adni, szeretném felgyújtani, ha műhelycsarnokok szolidaritási gyűlésein gondosan fogalmazott, pontos szöveget olvas fel az előre felkért előadó az útikönyvekből, vagy éppen lexikonból kimásolt adatokkal. Fohászkodom hozzád, huszonegyedik század, hogy áldd meg a gyerekeket. A feketéket, a fehéreket, a sárgákat, a szőkéket és barnákat. A pulóvere- seket, a ruha nélkülieket, a tál ételre csodaként révedőket. És segíts rajtunk. Azokon, akik elfelejtették, hogy milyen évekig éhesnek lenni, azokon, akik csak kötelességből, akik csak a megszokás rabságával tudnak másoknak segítséget ajánlani. Bízom benned huszonegyedik, hogy felnőtté érleled a torzsalkodó, a gyilkos háborúkat játszó, az egymás életét megkeserítő gyerek-emberiséget. Szigethy András Istvón-akna — 1962 Fák alatt— 1964
